Induljon cikkünk egy hidegrázáspróbával! Mehet? Három, kettő, egy: kötelező olvasmány. Ugye, hogy már a szó puszta gondolatától is végigfutott egy kellemetlen érzés a hátadon? Átvergődött több száz oldal? Nehezen érthető nyelvezet? Történet, amivel képtelen voltál azonosulni? És a végén a keresztkérdéses röpdolgozatot már ne is említsük. Ha így érzel, akkor sajnos Te sem úgy találkoztál ezekkel a klasszikusokkal, ahogy érdemes lett volna megismerni őket. Ezzel a sorozatindító írással igyekszünk átkeretezni a könyves „traumáidat”, nem titkoltan azzal a céllal, hogy felnőttként esetleg új esélyt adj egy-egy korábbi kötetnek, ami akkor ajtótámaszként végezte.


Az unásig ismételt kérdés: kellenek-e kötelezők?
Na, ja! Könnyű a pálya széléről osztani az észt! – mondhatja a diák, aki karót kap, mert nem emlékszik rá, hogy milyen egyletet alapítottak A Pál utcai fiúk; vagy a tanár, akit a tanmenet és a Nemzeti Alaptanterv „rövid pórázon” tart a művek elemzését, feldolgozását illetően. Annyira nincsen könnyű dolgom, mert első kézből ismerem mindkét élethelyzetet, a hajdani kötelezőktől irtózó diákként és jelenlegi magyartanárként.
Arról értekezni, hogy jó vagy rossz-e a jelenlegi kötelezők listája, teljesen felesleges, látva az e témában elérhető netes írások mennyiségét. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek közül rengeteg olvasmány – véleményem szerint – valóban nem veszi figyelembe a könyvet kézbe vevő diákok életkori sajátosságait. Érdemes csak egy tizenéves arcára zoomolni, amikor először leteszed elé Az arany ember, vagy A kőszívű ember fiai téglavastagságú és súlyú köteteit, mondván, „na fiam, lehet nekiállni”. Halkan jegyzem meg, hogy az említett „aranyember” szövevényes történetbonyolításában, szerelmi szálainak tekervényében, meseszerűen jó és szerethető karaktereivel, valamint gyűlöletes cselszövőivel és intrikusaival több izgalmat tartogat, mint a teljes Alkonyat-sorozat. Csak hát azok a harmincoldalas tájleírások… És az a baj, hogy szinte mindig ott van egy „csak”.

Nem csak „illik ismerni”!
Jókait a hosszú leíró részek nyírják ki (persze a maga korában „moziként” olvasták a regényeit), Móriczot a régies nyelvezet, Kafkát az „érthetetlenség”, holott ezek a dolgok gyakran áthidalhatók lennének. Például, ha az olvasót kicsit felkészítjük, mi vár majd rá, és akkor sem dől össze a világ, ha a Vaskapu húszoldalas bemutatását, úgynevezett szelektív olvasással pörgeti át a diák, amíg a számára érdekes cselekményelemhez nem ér.
Ahogy pedig egy könyvvásárlási szokásokat taglaló cikkben áll, „a szépirodalom olvasása csökkentheti a stresszt, az elszigetelődés érzését, bővíti a szókincset, erősíti a szociális készségeket és az empátiát, valamint fokozza kognitív készségeket”. Tehát messze többet nyerhetünk a szépirodalmi művektől, mint csak azt, hogy „illik ismerni őket” – amivel a diákok szemét gyakran kiszúrjuk. És akkor még mindig ott vannak azok a bizonyos életkori sajátosságok: egy tizenhat éves fiatal számára nem biztos, hogy ugyanazt adja például Madách Imre remekműve, amit egy húsz- vagy harmincévesnek.

„Nagyon sok van még, mit te nem tudsz, s nem is fogsz tudni.”
Már húsz éve is kikerekedett szemekkel néztek rám az osztálytársaim, amikor elejtettem, hogy nekem tetszett Madách Imre: Az ember tragédiája – volt abban a könyvben valami, ami megfogott, amikor tizenévesen, harmadikos gimnazista fejjel olvastam. Később egy Szabados Ágival folytatott beszélgetés mutatott rá, hogy valószínűleg itt többről volt szó, mintsem, hogy „betalált” a történet. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen nehéz olvasmány élménnyé váljon, sok mindennek kell egyszerre együtt lennie: olyan állapotban, hangulatban, élethelyzetben kell, hogy elérjen a szöveg, ami működésbe hozza annak sorait, gondolatait bennem. Nálam Madách emberiségkölteményének olvasásakor minden adott volt… egyszerűen beszippantott a „mi az értelme az ember életének?”, hovatovább, „van-e értelme az ember életének?” kérdések.


Korok, értékek, nők és férfiak
Nemrég a negyvenhez közel, talán már harmadszor olvastam újra Az ember tragédiáját, és az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a mű is úgy működik, mint Hemingway tollából Az öreg halász és a tenger (készüljön arról is egy hasonló cikk?): minden életkorban mást ad az olvasása. Tizenévesként rácsodálkoztam, hogy mindaz, amit korábban a töriórákon és a magyarórákon tanultam, illetve a filmekben láttam – azaz a világ működése színre lépésünktől az elképzelt „jeges apokalipszisig” –, hogyan fűzhető fel egyetlen történetlánccá. Szintén megragadta a fantáziámat, hogy Ádám és Éva álombéli utazása az ókortól a középkoron át a Madách korabeli modernségig, és onnan az elképzelt jövőig, hogyan végződik ugyanabba a végkicsengésbe: bármi történjék egy emberrel az adott kor árnyoldalai mentén, egy társ és a szerelem legalább akkora hatással bír életfeladatainak megfogalmazásában. Ez az elementáris erejű ráeszmélés kicsit abban enged reménykedni, hogy nem lehet olyan rossz a körülöttem lévő világ, amit a saját kis világommal ne tudnék újrateremteni vagy legalább tompítani.
Bár vannak álláspontok, amelyek azt mondják, hogy Madách rossz tapasztalata a nők terén (hiszen felesége, Fráter Erzsébet őt és családjukat elhagyta) lekövethető Éva alakmásaiban, összességében azonban Ádám és Éva mégis „küzd, és bízva bíz”, ami főképp a drámát felnőttként kézbe vevő olvasónak adhat fogódzót. Ez a sokat idézett záróakkord ugyanis minden élethelyzetben mottó és mantra lehet.

Semmi sem fekete és fehér – az ördög sem!
És most jöjjön a kedvenc részem: Lucifernek, a „tagadás ősi szellemének” jelentősége a darabban. Bár tudjuk, hogy Lucifer célja kezdettől az, hogy a teremtés tökéletlenségét bizonyítsa, mégis korról korra, színről színre haladva óhatatlanul szimpatizálunk vele. Olyan igazságokat és visszásságokat fogalmaz meg az évszázadokkal ezelőtt született írásban, amelyek ma is érvényesek, és korunk emberét is gondolkodóba ejtik. Persze, tudjuk, hogy mint gonosz erőnek elkerülhetetlen a bukása, mégsem úgy tesszük le a könyvet, hogy „a rossz végül elnyerte méltó büntetését”. Az ördögi idegenvezető, aki színenként mutatja meg Ádámnak egy-egy történelmi kor hanyatlását, annak felemelkedése helyett, nem válik egy klasszikus „utálni való” karakterré, inkább a „bennünk lakozó kisördög” kivetülésévé. Többek között ettől is működik minden korban a szöveg, annak ellenére, hogy a nyelvezete valóban kissé „elidegenít”, hiszen mégiscsak a 19. században íródott. Azonban annak az ötlete, hogy ok-okozati lánc mentén néhány óra alatt végiglépdelhetsz a komplett világtörténelmen, ráadásul őserők, szellemek, legendás hősök és antihősök társaságában, mégpedig egy Lucifer-típusú „idegenvezetővel”, megéri újabb próbát tenni ezzel a klasszikus művel, hátha sikerül enyhíteni a középiskolai magyarórák ejtette „olvasmánysebeidet”.

Fotó: Panna