Párok ezreit érinti az a komoly testi és lelki megpróbáltatás, amellyel egyszer talán szülővé válhatnak, mégis hihetetlenül nehéz beszélniük erről. Gyöngyvér története mintegy felhangosítja nőtársai gondolatait, így tudják, nincsenek egyedül. Őt és párját is hidegzuhanyként érte ugyanis a letaglózó tény, hogy a gyermekáldáshoz számukra bizony rögös út vezet. Pedig nem így tervezték. Két babájuk elvesztése után egyre mélyebb érzelmi szakadékból kellett kimászniuk – együtt, egymást támogatva. Mert másként nem is lehetett. A történetük erőt adhat mindazoknak, akik hasonló élethelyzetben keresik a kapaszkodókat. Gyöngyvér nem rejti el az élete fájdalmas epizódjait, mert nem akar úgy tenni, mintha azok már a múlté lennének, mindenféle hatás és következmény nélkül. Hiszen általuk vált azzá, aki. Története hitet ad ahhoz, hogy a legnagyobb nehézségek ellenére is van remény a szülővé válásra.
2017 augusztusában huszonöt évesen hozzámentem ahhoz férfihoz, aki nemcsak a legjobb barátom, de a lelki társam is. 2020-ra úgy éreztük, elérkezett az idő: készen álltunk arra, hogy családdá váljunk. Én nagycsaládban nőttem fel, és semmilyen ismert betegségem nem volt, azonban a férjemnél, Dávidnál krónikus, fekélyes vastagbélgyulladást diagnosztizáltak még fiatalkorában. Sokat aggódott az állandó gyógyszerszedés miatt, még azután is, hogy az orvosa megnyugtatta: ezek nem befolyásolják a fogantatást. Közben egyre több olyan ismerőssel találkoztunk, akik látszólag egészségesek voltak, mégis régóta próbálkoztak a gyermekvállalással – eredménytelenül. Én akkor még egyáltalán nem féltem, nem láttam semmilyen akadályt előttünk. Akkor még…
Viszonylag hamar sikerült megfogannom, de az első pillanattól kezdve erős görcseim és pecsételő vérzésem volt. Ekkor kerestem fel dr. Sipos Miklóst, akiről az egyik unokatestvérem egyszer azt mondta: „az életemet is rábíznám” – a doktor úr volt a legnagyobb segítségünk az akkor még rövidnek hitt úton. A vizsgálaton megállapították a terhességet, de kimutatható életjelenség nem volt. Azzal biztattak, hogy talán később fogant meg a pici, mint gondoltuk, ezért progeszteronpótlást kaptam. Az orvosom nem látott sok esélyt, de ő az a típus, aki az utolsó falig elmegy minden babáért. Én pedig bizakodtam. Minden egyes elmorzsolt imám a „kis lakónk” megmaradásáért szólt. Az utolsó vizsgálatnál azonban megállapították: a picinek nincs szívhangja. Körülbelül kilenc hetes volt.
Tragédiának éltem meg az elvesztését, hiszen hatalmas boldogságot éltünk át Dáviddal, amikor megtudtuk, hogy kisbabát várok. Ő volt a mi kicsi „titkunk”. Szerettük volna kivárni a 12. hetet, mielőtt másokkal is megosztjuk az örömhírt, de már az első perctől fogva látható volt, hogy szinte szárnyalunk a boldogságtól, mert az arcunkról le sem lehetett törölni a mosolyt. Kezdetektől beszéltünk a picihez, és meg sem fordult a fejünkben, hogy bármi baj történhet. És mégis. A veszteség után nyomasztó gondolatok és számtalan kérdés kavargott bennem: Lehet, hogy alkalmatlan vagyok az anyaságra? Megbuktam, mint nő?
Miért kellett ennek így lennie? Miért nem jöhetett ez a csöpp lélek világra? Miért… miért… miért? Akkor még nem kaptam válaszokat. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire mindent megértettem. Sajnos, sosem engedtem meg magamnak, hogy gyengének lássanak, sírni sem tudok mások előtt. Mindig úgy éreztem, ha elég erősnek mutatom magam, akkor az is vagyok, történjen bármi. Ezért ekkor sem mertem megmutatni az esendő, sebezhető oldalamat – nem beszéltem nyíltan a fájdalmunkról, csak a hozzám legközelebb állók előtt mertem megnyílni. Dáviddal felváltva kerültünk hullámvölgybe, így tudtunk egymásba kapaszkodni. Édesanyám végig ott állt mellettem támaszként. Ő valóban együtt tudott érezni velünk, hiszen korábban ő is elveszített egy magzatot. Jó érzés volt vele beszélni minderről, mert erőt adott, hogy tudtam: nem vagyunk egyedül ebben a mély fájdalomban. Mivel végül neki három gyermeke született, így bizakodó maradtam: ha neki sikerült, akkor én is lehetek szerencsés, így idővel az anyaság már nem tűnt elérhetetlen vágynak. Bár édesanyámra mindig számíthattam, de még előtte is erős akartam maradni.
Inkább magamba fojtottam a fájdalmat, és minden erőmmel előrenéztem. Leginkább csak akkor beszéltem az érzéseimről, amikor már szinte szétfeszítettek, amikor nem bírtam tovább. Csakhogy ez sosem jó taktika. Előbb-utóbb az is utolér minket valamilyen formában, amit nem akarunk feldolgozni.
Egy évvel később, a második terhességemnél ismét szükségem volt progeszteronpótlásra. Az első trimeszter kiterjesztett szűrésén azonban ismét szembesültünk a felfoghatatlannal: az addig rendben fejlődő magzatunknak már nincs szívhangja. Csak arra emlékszem, hogy egy kis szobába kísértek minket Dáviddal, hogy össze tudjuk szedni a szilánkokra tört szívünket. Kézen fogva ültünk egymás mellett, némán, magunk elé meredve. Akkor a fájdalom egy teljesen új szintjét ismertük meg… Három nappal később a babánk magától távozott, de a műszeres „befejezés” is kellett. Ez a vetélés más volt. A saját bánatunkba menekültünk. Bár ott voltunk egymásnak, mégis nehezen értük el a másikat. Mindketten ugyanazt fogalmaztuk meg egy beszélgetés során: annyira tisztán láttuk egymás fájdalmát, hogy azt egy leheletnyivel sem akartuk tovább növelni. Engem ez az egész lelkileg szétszakított.
Volt, hogy napokig csak feküdtem, és üres tekintettel bámultam a plafont. Ebben az időszakban hatalmas űr tátongott bennem. Nem voltak kérdéseim, így válaszokat sem kerestem. Azt sem akartam, hogy sajnáljanak. Csak egyedül akartam lenni.
Vártam, hogy végre elteljen az idő, és újra elkezdhessük a vizsgálatokat. Mivel a progeszteronpótlás alatt sokat kellett feküdnöm, ezért megtanultam horgolni. Hihetetlen, mennyire képes volt megnyugtatni a lelkemet – terápiává vált számomra.
Aztán valami kizökkentett mindebből. Vagy inkább valaki. Láttam a férjemet teljesen megtörve. Azt az embert, aki addig mindig a társaság szíve-lelke volt, aki humorral oldott fel, aki mosolygott, akiből áradt a szeretet. Most csend volt körülötte. Kellett egy kis idő, amíg begyógyítottuk a saját sebeinket, de aztán összefogtunk. Vállvetve indultunk neki újra, mert tudtuk: ez nem lehet a vég. Mindketten szerettük volna, hogy egy gyermekkel teljesedik ki a családunk.
Ezután vizsgálatok végeláthatatlan sora kezdődött, amiért hálás vagyok, mert e nélkül nem tudtuk volna meg: nálam van a baj. Dávidról kiderült, hogy az eredményei szuperek – ez megnyugtatott. A hiba nálam volt. Ez a tény felerősítette bennem a szégyenérzetet: nő létemre nem vagyok képes életet adni egy gyermeknek. Nálam ugyanis a nőiség és a termékenység között egyenlőségjel szerepelt.
Nem sokkal ezután Tapolcára utaztunk kikapcsolódni. Ahogy jártuk a város utcáit, észrevettünk egy hirdetést a helyi, katolikus templom ajtaján: a hétvégén Martin Hudáček szlovák szobrászművész alkotását, A meg nem született gyermeket lehet megtekinteni. Már régebben is hallottam a szoborról, de ezt most jelnek vettem: meg kell néznem, mert általa talán közelebb kerülhetek a saját érzéseimhez.
A vizsgálatok során sokféle sorsú emberrel találkoztam, olyan kétségbeesett nőkkel, akik mind ugyanazt a terhet cipelték. Mégis erőt merítettünk egymásból! A saját történetemet megosztva az én lelkem is könnyebb lett. A hozzám közelállók felé viszont továbbra sem tudtam megnyílni, pedig biztosan meghallgattak volna, csak egyszerűen még nem álltam készen erre.
Időközben kiderült, hogy inzulinrezisztenciám és véralvadási zavarom van. Egészen pontosan PAI-1 génmutációt állapítottak meg nálam. Ezzel egy lépéssel előrébb jutottunk – már tudtuk, miért nem sikerült megtartanom a babákat.
Az élet közben nem állt meg. Dolgoztam tovább, mert tanítónőként a diákok szeretetéből is erőt tudtam meríteni.Elképesztő érzékkel rendelkeznek a gyerekek! Ezekben az időkben sokkal több szeretetet kaptam tőlük, mint korábban bármikor. A fiatalabbik öcsém is rengeteg időt töltött velem, mert a világjárvány miatt online órái voltak. Ekkor erősödött meg igazán a kettőnk kapcsolata – ő lett az én kis pszichológusom. Ráadásul egy kutyát is örökbe fogadtunk az egyik menhelyről. Mondanom sem kell, hogy így lett egy szőrös pszichológusunk is. (nevet)
Akkoriban kerestem fel Dusa Fanny dietetikust, akit az orvosom ajánlott. Ők ketten voltak a legfontosabb segítőim az úton, akiknek a támogatása nélkül ma nem tartanánk itt. Az mellett, hogy szakmailag kiválóak, teljes mértékben megbíztam bennük. Mellettük sosem éreztem, hogy csak egy újabb eset vagyok a sok közül, és egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben ez felbecsülhetetlen érték. Új élet vette akkor kezdetét. Le kellett mondanom például a kedvenc csokimról – ez önmagában felért egy kisebb tragédiával.
Egy teljesen új táplálkozási világba ugrottam fejest, miközben rémisztő volt szembesülni azzal, hogy addig mennyire nem figyeltem oda a saját étkezésemre.
A 160 grammos szénhidrátdiétát kezdtem el, amit az aktuális eredményeimhez igazítottak. Az egész új és kissé félelmetes volt számomra, hiszen semmiféle előzetes tudásom nem volt erről az életmódról. Hirtelen olyan kifejezések kerültek a szótáramba, mint a gyors és lassú felszívódású szénhidrátok, valamint a számolós és nem számolós alapanyagok. Bár minden segédanyagot megkaptam, mégis úgy éreztem magam, mint egy hároméves gyerek térképpel a kezében a fővárosi állatkert közepén: most akkor merre és hogyan induljak el?
Az igazi kihívást az étkezések pontos betartása jelentette. Az iskolai élet tempója – a 10 perces szünetek, a tanteremből tanterembe rohanás, az ügyelet, valamint a gyerekek közötti folyamatos egyensúlyozás – először szinte összeegyeztethetetlennek tűnt a rendszeres étkezéssel. Aztán átszerveztem a dolgaimat, és előre dolgoztam, így végül viszonylag ügyesen megoldottam, hogy mindig a megfelelő időben egyek. Rájöttem, hogy a legtöbb akadály, amit a saját időhiányomra hivatkozva állítottam fel, valójában csak kifogás volt.
A rendszeres étkezés nemcsak rendet hozott a napjaimba, de egyensúlyt is. Megszűnt például a szédülésem, a diéta melletti mozgás pedig olyan változást eredményezett, amire nem is számítottam: úgy lettem elégedett a testemmel, hogy közben sokkal többet ettem, mint korábban – csak éppen más minőségben. Idővel az egész életmóddá vált. Már nem a telefonom riasztott, hogy mikor kell ennem, mert a testem néhány perccel előtte jelzett. Ez az egész természetessé vált számomra, és nem éreztem tehernek. Sőt, büszke voltam magamra.
Kezdtek egyenesbe jönni a dolgaim, az viszont egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az idő nem segített feldolgozni a két baba elvesztését, ezért úgy döntöttem, pszichológushoz fordulok. Addig azonban, amíg nem fogalmazódott meg bennem ez az elhatározás és igény, addig nem léptem, pedig Dávid és a barátnőm már többször próbált rávenni, hogy kérjek segítséget.
Eleinte erősebb volt a szégyenérzetem, és nem mellesleg az a kép élt bennem, hogy pszichológushoz csak azok járnak, akik reménytelen esetek. Ma már tudom: a mai világban mindenkinek szüksége van az önismeretre. Olyan jó lenne, ha ebben is támogatnánk egymást.
Bevallom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy szakemberhez fordultam, éppen ezért gondolom, hogy aki hasonló cipőben jár, mint én, ne szégyelljen segítséget kérni. Én is nehezen szántam el magam, de végül győzött bennem a tudat: nem akarom, hogy gyász lengje be az esetleges sikeres fogantatásomat.
A mérföldkövet az jelentette számunkra, amikor a pszichológusom tanácsára mindkét magzatunktól elbúcsúztunk. Különböző lehetőségek közül választhattunk. Rettenetesen fájdalmas volt megszervezni és jelen lenni a picik végső útján, mégis volt helye a búcsú ilyen formájának a velünk történtek feldolgozásában. Sosem gondoltuk volna, hogy ekkora felszabadító ereje lesz.
Egy évvel később az orvosunk inszeminációt javasolt. Nyugtalanok voltunk, mert nem így képzeltük, nem így szerettük volna, mégis hallgattunk rá. Mivel az eljárás először sikertelen volt, ezért kaptunk egy újabb időpontot. Egy pillanatra sem engedtem, hogy teljesen eluralkodjon rajtam az itt a vég érzése, bár a kétség már ott toporgott a küszöbön. A hitünk tartotta bennünk a lelket. Sokat imádkoztunk – külön is és együtt is. Ott voltunk egymásnak, és végül a vágyunk erősebbnek bizonyult, mint a félelmünk.
Szerencsére időnk sem volt túl sokat gondolkodni mindezen, mert Dáviddal és néhány kedves kollégámmal éppen gyerektábort vezettünk, majd a barátaink esküvőjére készültünk, aztán meg Horvátországba utaztunk nyaralni a családdal. Úgy voltam vele, hogy a következő inszemináció még messze van, majd akkor foglalkozom vele, ha ott tartunk, most inkább az előttünk álló feladatokra akarok összpontosítani.
A ciklusom abszolút rendszertelenné vált, és az elején fájdalmaim is voltak. Aztán gyanússá vált, hogy a vártnál több napot tudtam úszni a tengerben… Elmentünk tesztet venni – mindegyik pozitív lett! Kiderült, hogy hazafelé mégiscsak lesz egy kis „elvámolnivalónk”. (mosolyog) A felhőtlen boldogság azonban csak egy napig tartott, utána nyolc hónap rettegés és félelem következett. Szerencsére a kisfiunk spontán fogantatását egy teljesen problémamentes várandósság követte, két éve pedig egy gyönyörű 3,8 kilogrammos kis csodának adtam életet. Bár eleinte aggódtam, hogy a történtek hatással lesznek a picivel való kapcsolatomra, de ennek egyelőre semmilyen nyomát nem tapasztalom.
Visszatekintve úgy érzem, az előző két gyermekem földi küldetése az volt, hogy Dáviddal szorosabbá váljon a kapcsolatunk, és megerősödjön a házasságunk. Tudom, hogy a babáink jó helyen vannak – ennek a tudata összetart. Megtanultam, hogy sokkal erősebb vagyok, mint azt valaha hittem, és attól sem leszek kevesebb, ha olykor teret adok a gyenge, sebezhető énemnek. Ma már tudom, hogy bátran megélhetem az érzéseimet, és nem helyezhetek magammal szemben mindent és mindenkit előbbre. Valójában a gyengeségemben fedeztem fel az igazi erőmet.
Fotók: Kovács Helga és Morvai Cintia
