Otthon, édes otthon… – mondjuk hazaérkezve egy-egy kimerítő nap vagy hosszabb utazás után. És valóban, az otthonunk a mi kis várunk: igazi menedék a hétköznapok zűrzavarában, amely biztonságot ad és megtart. Egy hely, ahol megpihenhetünk, ahol önmagunk lehetünk. De az otthonunk nem csak véd – tükröt is tart. Mesél rólunk. Arról, ahogy éppen vagyunk: a belső világunkról, az elakadásainkról, a vágyainkról. A hozzá fűződő kapcsolatunk nem egyirányú, mert a tér, ahol élünk, nemcsak lenyomata a lelkiállapotunknak, de formálója is. Miként válhat a mi kis fészkünk valódi támogatóvá a mindennapokban? Erről és az otthonpszichológia szemléletéről Hunya Csilla pszichológussal beszélgettem.

Több mint lakberendezés – az otthonpszichológia útján

– Honnan ered az otthonok és a benne élők kapcsolatához fűződő szeretete?
– Az ember és környezetének kapcsolata már gyerekkoromtól kezdve ösztönösen érdekelt. Vidéken, Ózdon nőttem fel egy családi házban – az utcánk ebből a szempontból maga volt a Paradicsom. Pontosan emlékszem az izgalomra, amikor kislányként beléphettem valamelyik utcabelink otthonába és megismerhettem, hol és hogyan él a már annyiszor látott néni vagy bácsi – milyen otthon veszi körül, és az mennyire hasonlít, vagy épp szöges ellentéte annak, amit én a képzeletemben köré kanyarítottam.

– Mikor és hogyan találkozott először az otthonpszichológia tudományával?
– Budapestre jöttem egyetemre, ahol kicsit később – már többdiplomásként –, a pszichológia szakon Dúll Andrea fantasztikus közvetítésében ismerkedtem meg a környezetpszichológiával. Itt végre nevet és jelentést kapott számomra egy csomó minden – megértettem, miért izgat a hely, a kint, a bent, mit jelent a helykötődés. Megtudtam, hogy a környezetpszichológián belül létezik otthonpszichológia, és a doktori képzésig meg se álltam. A kutatási területem a tárgyi környezet lélektana lett. Hogy ne csak az elméletben mozogjak, elkezdtem otthonokat is látogatni, és ott tesztelni, majd használni a megszerzett tárgyi tudást. A lakókörnyezet megváltoztatásán keresztül segíteni a lakók kapcsolatait, megérteni és oldani az elakadásaikat. Így született meg az Otthonterápia.

– Mennyiben különbözik az otthonpszichológia a lakberendezéstől?
– Teljes mértékben. Az otthonpszichológia elsősorban elméleti jellegű, a lakók és otthonuk kapcsolatát, annak jellegét és törvényszerűségeit vizsgálja. Egyaránt foglalkozik a különböző korú, állapotú emberek és a különböző adottságú otthonok kapcsolatával, a lakók „otthonviselkedésével”, az otthonukkal kapcsolatos kognitív és emocionális tartalmaikkal. Az otthonterápia pedig az így felhalmozott tudás gyakorlati alkalmazása, a kutatási eredmények hasznosítása egy segítő folyamat során. A lakberendezéssel ellentétben, itt nem egy trendi, esztétikai szempontból szuper otthon létrehozása a feladat. A terápia célja az otthonok fizikai és tárgyi adottságainak módosításán keresztül a lakók önismeretének gazdagítása, ha szükséges, kapcsolataik javítása, közös és egyéni elakadásaik felismerése és oldása.

Egységben a térrel – a lélek egyedi lenyomata

– Mindezek mögött, milyen lélektani kapcsolódás húzódik meg?
– Ennek hátterében az a környezetpszichológiai alapvetés áll, hogy az otthonunktól szétválaszthatatlanul létezünk, mintegy közös szociofizikai egységet alkotunk – folyamatosan hozzáidomulunk, ő pedig hozzánk. Éppen ezért a berendezésén, a jellegén, a térhasználatán, a hangulatán keresztül őszintébben beszél rólunk – vagyis a kapcsolatainkról, az elakadásainkról, a csalódásainkról, az erőforrásainkról, az állapotunkról –, mint a szavaink. Ha változtatunk téri-fizikai adottságain, akkor ez a változtatás ránk, benne élőkre is hatással lesz. Innen pedig már csak egy lépés a tudatos, akár terápiás célú térrendezés, vagy ahogyan félig viccesen Martos Tamás és Sallay Viola kutatók nevezték: az érzelmi lakberendezés.

– Hogyan épül fel az otthonterápiás módszer?
– Egy otthonterápiás folyamat általában négy részből áll. Egy személyes beszélgetésből, amikor megismerkedünk a hozzánk fordulóval, feltérképezzük az otthonával való kapcsolatát, és felmérjük, pontosan miben kér segítséget. Aztán az otthon bejárása és „olvasása” következik, amikor együtt nézzük meg, hogyan tükrözi a lakókörnyezet a benne élőt, az aktuális élethelyzetét, a lehetséges elakadásait és erőforrásait. Ezt követi az otthon átalakítása, amit elsősorban az otthonlakó végez el az előbbi fázisok tapasztalatai alapján összeállított akcióterv szerint. A fókusz nem a designon és a trendiségen van – bár a végeredmény, valahogy mindig szebb is lesz. A folyamat végén pedig – az átrendezés után 3-4 héttel – egy záró ülésen átbeszéljük a kívül-belül történteket, és ha megtehetjük, lezárjuk a konzultációt.

– Ön használja a ma oly divatos térrendezési módszereket egy-egy otthon és lakóinak gyógyítása során?
– Bár ismerem őket, sosem használok térrendezési módszereket, hiszen az otthonterápia mindig az adott otthonnak és lakóinak egyedi és megismételhetetlen egységéből indul ki. Ettől függetlenül előfordul persze, hogy valakinek lazítani kell az otthonán, mert az ugyanolyan merev, mint lakóinak életvitele, és ugyanannyira mentes az önszeretés, önkényeztetés téri, tárgyi jeleitől, eszközeitől, mint amilyen mértékben a lakók letiltják azt életükből. De ilyenkor nem a Hygge vezet, hanem mindig az otthonlakók személyisége, életvitele, állapota és persze az otthonukkal alkotott speciális egységük. Az otthonterápia nem adott szabályrendszer alapján, hanem egyéni, személyes helyzetekkel dolgozik.

Az Otthon-lény születése – belső tereink élő szövete

– Hogyan teremthetünk harmonikus otthont a módszer segítségével?
– Az otthonterápiában nem a harmonikus otthon, hanem a harmonikus élet és a jobb kapcsolódás kialakítása a cél. A meghitt otthon „csak” szerencsés mellékterméknek tekinthető. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ne harmonikus otthonra, hanem harmonikus életre és kiegyensúlyozottságra törekedjünk inkább, mert ha ez megvan, akkor az otthonunk is ilyenné válik. Az otthonterápia az összhangra törekvést az otthonok átalakításával támogatja, de nagyon fontos, hogy a tér itt szövetséges, és nem cél.

– Miként válik partnerré a lakótér ebben a folyamatban?
– Két fontos szempontot mindig figyelembe veszek. Az egyik a helyiségek használatáé, a másik pedig a benne élők életkori és személyes igényeié. Az otthonok szerte a nagyvilágban konyhára, elő-, háló-, fürdő- és gyerekszobára, valamint kamrára, pincére és padlásra tagozódnak – ha elegendő tér áll a rendelkezésünkre. Ha pedig nem, akkor az ezeknek a helyiségeknek megfelelő funkciók fogják felosztani egymás között a teret, akár 30 négyzetméteren is. Mivel ezek a helyiségtípusok legfontosabb biológiai és pszichés igényeinknek megfelelően alakultak ki, mindegyikük nélkülözhetetlen funkciót tölt be az életünkben. Kicsit úgy is tekintek rájuk, mint hétköznapi, álruhás, ám annál nagyobb hatalmú mentálhigiénés őrökre, akik a puszta létezésükkel munkálkodnak a testi-lelki egyensúlyunk megőrzésén. Ha képesek vagyunk megfelelően bánni velük, és rendeltetésszerűen használni őket, akkor nem lehet velünk nagy baj. Ha pedig sérül valamelyikükkel az együttműködésünk, akkor azon kell dolgozni, hogy az újra megfelelőképp működni tudjon.

– Milyen funkciókért felelősek az egyes belső terek?
– Az otthonokra nem élettelen tárgyak halmazaként, hanem élő szervezetként tekintek. Költőien fogalmazva úgy is mondhatnám, hogy olyan Otthon-lénynek tartom, akinek egyes helyiségei – akárcsak testünk különböző szervei – létfontosságú testi-lelki funkciókért felelősek az életünkben. Az előszoba zsilipel és határt képez – kint tartja a bentre nem valót, és nem engedi ki a benthez tartozót. A nappali lelazít – összegyűjti a csapatot, és nap mint nap elmondja, kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartunk, így erősíti identitásunkat. A konyha táplál minket – a rendszeres közös étkezéseken és a főzés alkímiáján keresztül folyamatosan szervezi és építi a magunkkal és a velünk élőkkel alkotott közösségünket. A hálószoba háborítatlanságot biztosít a legfontosabb ösztöncselekvéseink és a legkiszolgáltatottabb állapotaink, intimitásunk megéléséhez. A gyerekszoba védi és fejleszti legféltettebb kincseinket. A fürdőszoba kényeztet, és minden nap hozzásegít a megtisztuláshoz és az újjászületéshez. A kamra pedig fedezi tápanyagszükségleteinket és biztonságba helyez bennünket.

– Mikor működik egészséges rendszerként az otthonunk?
– Akkor, amikor a helyiségei észrevétlenül is képesek tenni a dolgukat körülöttünk. Egy ilyen jól működő otthonban öröm élni, hiszen testi-lelki igényeink folyamatosan kielégülnek benne. De ehhez ránk is szükség van. Ha az életünk vagy a lelkünk működése felborul, akkor velünk együtt az otthonunk is megbetegszik, az adott funkcióért felelős rész tere is kaotikussá vagy épp elhagyottá válik benne. Elképesztő alkímia ez: az Otthon-lény akkor van jól, ha mi magunk is jól vagyunk benne, és a tereit jól használjuk, ugyanakkor természetesen mi is csak akkor leszünk kiegyensúlyozottak, ha az otthonunk egészséges. Ilyenkor helyiségei létfontosságú megélésekhez segítenek hozzá minket. Az előszoba a megérkezettség érzését adja – amikor belépünk ide, újra és újra átéljük a valahová tartozás élményét, hogy van egy helyünk a világban, ahová megérkezhetünk, és ahonnan elindulhatunk. A nappali a minket tükröző darabjain keresztül az ön- és családi azonosság, a szilárd talaj érzését képes nyújtani. A konyha az összetartozást közvetítheti – azt, hogy szeretnek, és nem vagyunk egyedül. A hálószoba a nyugalmat és a találkozás csodáját adja. A gyerekszoba a jövőbe vetett reményt. A fürdőszoba törődést és gyengédséget biztosít. A kamra a feltöltött polcain keresztül biztonságot és megelégedettséget közvetít.

Kirakat vagy élettér? – önképünk és határaink a falak között

– Hogyan árulkodhat egy helyiség állapota a benne élők lelki nehézségeiről?
– Egy Pilinszky kétsoros jut most az eszembe: „Az ágy közös, a párna nem”. De a költészetet félretéve, számos kérdés felmerülhet, most csak néhányat hozok példaként: ha egy hálószoba telepakolódik mindenféle géppel és elektronikai eszközzel, ott vajon mi történik az intimitással? Ha az étkezőasztal használata valahogy kimarad a napi rutinból és helyette mindenki térben és időben ad hoc módon étkezik, vajon mi a helyzet az összetartozás érzésével, az egymásra fordított figyelemmel? Ha a ruhák masszívan felhalmozódva hevernek egy sarokban, miközben a szekrény félig üresen tátog, vajon milyen lehet a saját testkép, az önbizalom állapota? Ha a gyerekek játékai katonásan sorakoznak a gyerekszobában és a nappaliban írmagjuk sincs, vajon mekkora teret kap a családban gyerekkor és a játék? Ezzel ellentétben, ha az egész lakást beborítja a LEGO és mindenféle gyerekholmik, vajon mennyire megy a szülőknek a határtartás?

– Mi a véleménye a magazinok által bemutatott kirakatszerű otthonokról?
– Ahogyan azt már említettem, az otthonunk akaratlanul is hozzánk idomul és mi hozzá idomulunk. Felveszi a formánkat, követi az ízlésünket, tükrözi a választásainkat. Nagyon erős azonban a trendek hatása is – a lakberendezési magazinok, a nagyobb lakberendezési áruházak erősen formálják az otthonképünket, és bizony nagymértékben uniformizáljak is otthonainkat. Ma már egyáltalán nem ritka az olyan élettér, amely láthatóan nagy műgonddal, szakértő segítséggel készült, éppen ezért minden fantasztikus benne, csak épp a lakók személyisége, múltja, jelene marad ki belőle. Én ezeket a csilli-villi csodákat hívom kirakatotthonoknak, amelyek többek között a megfelelésről, az alkalmazkodás mértékéről és az autonómia állapotáról is árulkodnak.

– Mi által lesz a nappalink egészséges élettérré?
– A nappali általában az otthonunk központi helyisége. Közös territóriumnak számít, vagyis mindenkié – és ebbe a tágabb közösség, a szimbolikus „többiek” is beletartoznak. Lakásunk nappalija a külvilághoz, a többi emberhez való kapcsolódás helyszíne. Ennek megfelelően a kommunikációs funkciója az elsődleges: jellemzően itt fogadjuk a vendégeinket, vagyis a külvilág számunkra valamiért hangsúlyosabb képviselőit. Mi magunk is gyakran itt gyűlünk össze, de elsősorban nem intim családi beszélgetések céljából – amelyek helyszíne inkább a konyha és az étkezőasztal –, hanem sokkal inkább azért, hogy pihenés címszó alatt közösen a külvilágra kapcsolódjunk. Ennek megfelelően általában itt kapnak helyet az információs eszközök – TV, hifi, számítógép –, mert segítségükkel bármikor rá tudunk csatlakozni a kintre. De itt a legnagyobbak az ablakok is, amelyek téri szinten teszik számunkra lehetővé a külvilággal való kapcsolódást. A kommunikációs funkció mellett a nappali másik fontos feladata a reprezentáció – és e kettő természetesen szorosan összefügg egymással. Hiszen jó marketingesként elsősorban ott törekszünk villantani magunkból valamit, ahol a legtöbbet érintkezünk, kommunikálunk a többi emberrel. Éppen ezért főként a nappaliba hordjuk be azokat a tárgyakat, bútorokat, itt használjuk azokat a téri megoldásokat, díszítőelemeket, amelyek ideológiánkat, értékrendünket, anyagi és társadalmi helyzetünket, ízlésünket tükrözik. A nappali kialakításakor tudattalanul is megmutatjuk, kik vagyunk, de nem teljes vállszélességben tesszük ezt, azaz lényünknek nem az teljes mélységét tárjuk fel. Elsősorban azt láttatjuk magunkból, ahogy a külvilágban, a társadalomban megjelenünk, vagy amilyennek tűnni szeretnénk. Rendkívül izgalmas megfigyelni, hogy viszonyul egymáshoz nappalink külvilágnak szóló reprezentációs funkciója, illetve családi jellege. Én ebben sajátérdek-párti vagyok: mindig nagyon örülök az olyan nappaliknak, amelyeken látszik az ott töltött közös idő nyoma – gyerekjátékok, olvasott könyvek, pihe-puha plédek –, és egy kicsit jobban szólnak az ott élőknek, mint a külvilágnak. Ahol a megfelelés a közösség érdekei mögé sorolódik.

A gyerekszoba metamorfózisa – a játéktengertől a kamaszkori káoszig

– Mire figyeljünk a gyermekünk szobájának kialakításakor?
– Az első és legfontosabb szempont a gyermekünk életkora – mert egészen más térigényei vannak egy csecsemőnek, egy kisgyermeknek, egy kisiskolásnak vagy egy kamasznak. Én a kötődő nevelés híve vagyok, amely szerint a legideálisabb hely a születést követően egy gyerek számára még hosszú ideig az anya közelsége. Tudom, hogy ma már gyönyörű babaszobák alkothatók, de ennek nem látom sok értelmét. Játszani még kisgyermekkorban is a szülők közelében esik csak jól, és bizony éjszaka sem könnyű távol lenni a biztonságuktól. Éppen ezért nagy áldás, ha a nappaliban vagy a konyhában is lehet egy játszósarok, illetve ha a gyerekszoba kapcsolódik a nappalihoz. A kicsik birodalma gyakran az otthonunk legzsúfoltabb helyisége, hiszen multifunkcionális. Egyszerre nappalija, hálója és dolgozója is kis lakóinak. Nagyon szerencsés, ha a különböző funkciók világosan elkülönülnek benne. Zsúfoltságához hozzájárul tárgyi túltelítettsége is – ha mi szülők nem vagyunk eléggé résen, egykettőre tárgytengerré válik. Pedig ahhoz, hogy a gyerekszoba egy varázslatos, képzelet, játék és alkotás lakta hellyé váljon, egyáltalán nincs szükség sok játékra. Éppen ellenkezőleg: a játékszerek nagy száma folytonos választási és váltáskényszer elé állítja a kis lakót, ami megakadályozza a hosszú, elmélyült játékfolyamat kialakulását, a flow megélését. Az a gyermek lesz a későbbiekben életével elégedett, hivatásában elmélyült és boldog felnőtt, aki gyerekként játék közben képes volt teljesen átadni magát az őt körülvevő világnak. Ehhez pedig nem kell fejlesztő vagy vijjogó játékok hada, elegendő néhány olyan tárgyi lehetőség, amelyből a képzelet bármit képes alakítani a játék során.

– Mire számíthatunk a kamaszkor beköszöntével?
– Gyermekkorban a környezetünk alakításának igénye jellemzően még nem jelenik meg, így szobánk designja és állapota a szüleink ízlése, személyisége, lehetőségei szerint alakul. Nem véletlenül, hiszen ekkortájt identitásfejlődésünk még máshol tart – a saját identitás kimunkálásának késztetése csak serdülőkorban ér utol bennünket, és robban be szobánkba környezeti szinten is. Az addig semleges, vagy anyuka által dekorált gyerekszoba fala például egykettőre megtelik poszterekkel, amelyeken azok a hírességek sorakoznak, akik ezért vagy azért, vonzó életformát, identitást képviselnek számunkra, esetleg egy aktuálisan fontos ügy, eszme képviselői. Az énkifejező környezeti elemek csak akkor tudják betölteni a küldetésüket – vagyis az identitás kimunkálásának és az érzelmi feldolgozásnak a segítését –, ha szülőként hagyjuk őket szabadon megjelenni, majd lecserélődni, és nem küzdünk foggal-körömmel gyermekünk szobájának lakberendezési jogáért.

– Mit kezdjünk kamasz gyermekünk káosz uralta környezetével?
– Az énkiterjesztés nemcsak a szoba berendezési tárgyaira és dekorációs elemeire jellemző a serdülőkorban, hanem az állapotára is. Soha olyan rumlisak, piszkosak és igénytelenek nem vagyunk (remélem), mint ekkoriban. Kamaszként nehéz a kintre figyelni, mert olyan erősek és leterhelők a belső folyamatok. A rendetlenség és a szétszórtság az ilyenkor kötelező érzelmi, hormonális és ideológiai belső káosz külső, tárgyi megfelelői, amire ráadásul még az idegrendszer is rásegít. A tervezésért és összeszedettségért (is) felelős frontális és prefrontális agyterületek ugyanis a legkésőbben érők – szóval jobban járunk, ha belátjuk: rendes, összeszedett kamasz szobára szinte semmi esély. És mégis: ha szülőként gyermekünket hozzásegítjük a szobája rendszeres rendbetételéhez, őt magát is segítjük a rendeződésben. Váltsunk paradigmát, és cseréljük le a túlzott szülői elvárásokat megértésre és támogatásra. Én magam gyakorló kamasz szülőként egyébként a megegyezés híve vagyok: bármekkora kihívás is, de egész héten tiszteletben tartom a szobája határait, kinézetét és állapotát, viszont kérem, hogy hetente egyszer takarítsa ki alaposan, és a családi higiéné érdekében hozza ki a felgyülemlett szennyes- és tányérhadsereget. Azt hiszem, a hangsúly mindig a segítésen van.