Hangosan csukódó ajtó (az üvege majd kiesik a helyéről), és elégedetlen morgás a szoba mélyéről, melyet az íróasztalhoz csapódó könyvek zaja tesz teljessé. Pedig csak megkérdeztem a kamasz fiamat, hogy ugye felkészült már a holnapi napra (és a ráváró dolgozatokra), ha ilyen szorgalmasan nyomkodja a telefonját? Aztán néhány perc múlva csendesen nyílik az ajtó, és bátortalanul kér bocsánatot tőlem az előbbi kirohanásáért, mert maga sem érti miért reagált ilyen hevesen. És mostanában gyakran „játsszuk” ezt. Tudom, hogy a belülről feszítő hormonok, az időnként vulkánszerűen kitörő, felerősödött érzések és a gyakran számára is érthetetlen hangulatváltozások teszik próbára a kapcsolatunkat. Igyekszem nyugodt maradni, és elfogadóan közelíteni felé és a sokszor embert próbáló helyzetek felé, de nem mindig sikerül. Ilyenkor utólag tesszük tisztába a dolgokat, amikor már mind a ketten lehiggadtunk. Úgy látom, hogy hozzánk is beköszöntött az az időszak, amit Vekerdy Tamás nagyon frappánsan úgy írt le, hogy a kamasz nyakába kitehetnénk egy táblát ezzel a felirattal: „Átépítés miatt átmenetileg zárva”.

Az élet eme zűrzavaros periódusáról kérdeztem Szűcs Bence pszichológust, aki nagyon fontosnak tartja a fiatalok lelki folyamataiban megjelenő itt és most érzéseket. Szerinte a kamaszlélek megértésében elengedhetetlen szerep jut az elfogadásnak, az empátiának és a hitelességnek.


– Mikorra tehető a kamaszkor időszaka?
– A szakmán belül is folyamatosan változik a vélemény ezzel kapcsolatban. Egyes kutatók szerint, napjainkban egészen 28 éves korig is kitolódhat, amiben van ráció, ha egy kicsit belegondolunk. Ha ugyanis a másik irányból közelítünk a kamaszkorhoz, máris a felnőtté válás folyamatáról beszélhetünk. Ebből a perspektívából nézve viszont könnyű belátni azt is, hogy manapság mekkora különbség van egy 25 éves és egy 35 éves ember között. Ez alatt a tíz év alatt ugyanis számos élettapasztalat akkumulálódik egy fiatal életében, ami további érési folyamatokat generál.
– Milyen alapvető személyiségváltozások jellemzik ezt az időszakot?
– Én leginkább azt szoktam figyelni, hogy egy fiatal milyen mértékben képes már a felelősségvállalásra, és mennyire tud önálló döntéseket hozni, milyen mértékben érvényesíti a saját akaratát, mert ezekben a kérdésekben óriási különbségek lehetnek. Van, aki már 18-20 évesen önellátó, míg mások még 30 évesen sem. Persze ezzel nincs feltétlenül baj, hiszen ilyenkor gyakran a választott pálya eléréséhez szükséges tanulmányok és tapasztalatok megszerzése tolja ki a függetlenedés időszakát – gondolok itt például az orvosi vagy akár a pszichológus szakmára. Ezen kívül van egy másik fontos faktor is, amit talán úgy lehetne jellemezni, hogy az önismeret és az érzelmek megélésének a fontossága, melyek szerepe az utóbbi évtizedekben egyre inkább nő. A társadalomtudósok ezzel a jelenséggel régóta foglalkoznak, én nem is szeretnék részletesebben belemenni, csak annyit emelnék ki, hogy egy súlyos, egész társadalmat érintő trauma után (mint például a második világháború), akár 60-70 évvel később is éreztetheti a hatását. Ennek a jelenségnek mintegy a következményeként megjelenik egy úgynevezett transzgenerációs dinamika – a gyerekek sok esetben a szükségesnél kevesebb érzelemkifejezésben részesültek a szüleik részéről.
– A kamaszkor egyfajta krízisállapotnak tekinthető a gyermek életében?
– Igen, bár fontos megkülönböztetnünk a normatív és a váratlan kríziseket. Míg a normatív krízisek az élet teljesen természetes velejárói, addig a váratlan krízisek – a nevükből fakadóan is –, valamilyen rendkívüli esemény következményei. Például az egy teljesen normatív folyamat, hogy a gyermekkor után a kamaszkorba lépve, a fiatal valamilyen mértékben eltávolodik a szüleitől, és próbálja megtalálni a saját identitását. Azonban ha ezzel egyidőben az életében valamilyen nem várt helyzet is bekövetkezik – például a szülei válása –, akkor könnyen kicsúszhat a lába alól talaj.
– Milyen testi-lelki változások állnak a serdülőkor hátterében?
– Sok esetben csak a hormonális változásokra helyeződik a hangsúly, azonban nem lehet a különböző állapotokat csak erre visszavezetni, ugyanis a háttérben jelentős pszichés érintettség is áll. Hiszen a fizikai változások nem önmagukban okozzák a kamaszos „tüneteket” és érzéseket, de mindenesetre jelentős löketet adnak nekik, és növelik azok intenzitását. A természetes folyamatként bekövetkező normatív krízis, azaz feszültség leginkább abból adódik ilyenkor, hogy a gyerek egy idő után – úgy 9-10-11 éves korában – realizálja, hogy a szülei mégsem annyira tökéletesek, mint ahogy addig tűntek. Ezzel persze együtt jár egyfajta csalódottság is, ami persze nem fog örökké tartani. A kamasznak el kell gyászolnia azt a „félisten szülőt”, aki valójában nem is létezik, és közben átengedni a helyét az „ember szülőnek”. Mindeközben rengeteg interakció jelenik meg: mennyire képes feladni a szülő a magáról kialakított idealizált képet, hiszen nagyon könnyű ráérezni az ízére, mert nem is olyan rossz dolog félistennek lenni. Az is fontos, hogy a szülő is meg tudja magának engedni, hogy igenis jól esett neki ez a fajta intenzív, pozitív megerősítés, amit ilyen formában kap a gyerkőctől, ez egy természetes jelenség, nem kell emiatt rosszul éreznünk magunkat. Ugyanakkor az is megmutatkozhat ebben a szituációban, hogy mennyire elfogadó a gyerek, mennyire képes a felismerést éretten fogadni és felülről nézni. Sokszor csak később, a kamaszkor lezáródása után fogalmazódik meg benne, amikor a csalódottság helyét már az elfogadás veszi át.

kamaszkor Impulzív Magazin
– Egyes gyerekek „látványosan”, míg mások „csendesen” esnek át ezen az időszakon. Mi okozza a különbséget?
– Ez valóban nagyon változó tud lenni, viszont egy kamasz csendessége és lázadásának a hiánya sokszor nem azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben van nála. Gondoljuk csak végig a szituációt: a tinédzser gyerekünk ebben az időszakban tulajdonképpen egy nagyon instabil állapotban van, rengeteg változáson megy keresztül fizikailag és lelkileg is – megváltozik a teste, miközben próbálja megtalálni önmagát. Ehhez az átálláshoz sok esetben a szülőknek is időre van szükségük, éppen ezért nem mindig reagálnak úgy, ahogy azt a serdülő gyermekük szeretné. Tehát felmerül a kérdés, hogy pont ebben az időszakban maradnának következetesen csendesek a fiatalok?
– Milyen káros következményei lehetnek egy rosszul felismert helyzetnek?
– Ilyen esetekben sokszor felléphet a parentifikáció jelensége, amit magyarul talán „szülősítésnek” fordíthatnánk. Ebben a helyzetben a gyerek átvállalja a szülő néhány, vagy akár számos feladatát és a felelősséget is, ami ezekkel jár. Segíteni szeretne, mert azt érzi, hogy a felnőtt leterhelt, és nem tud megbirkózni a kihívásokkal. Rövid távon ezzel nincs is semmi gond, azonban ha a háttérben például a szülő egy hosszabb ideje fennálló pszichés elakadása áll, akkor az rossz irányba viheti a fiatal személyiségfejlődését, mivel ennek a jelenségnek tudat alatt számára az az üzenete, hogy mások igényei fontosabbak, mint a sajátjai. Ha ez a mintázat berögzül, akkor az semmiképpen sem ideális. Fontos, hogy a gyerek megismerhesse önmagát, miközben éreznie kell, hogy van tere erre a felfedezésre. Ahogy Márai Sándor is írja: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Ha a kamasz figyelme tehát mindig másokra irányul, és önmagára nem jut elég ideje, akkor ez az önismereti folyamat nem lesz olyan teljes körű, mint ideális körülmények között lehetne. Ennek pedig az a veszélye, hogy hajlamos lesz felnőtt korában is mindig másokra helyezni a fókuszt – egy partnerre, esetleg egy főnökre, akiktől folyamatos külső megerősítést vár, csakúgy, mint anno a szüleitől.
– Hogyan kezelje a szülő a kamasz hangulatváltozásait? Mit lehet kezdeni a „Mi a baj? – Minden és semmi.” helyzettel?
– Azt gondolom, hogy nagyon fontos adaptálódni ahhoz az új kapcsolati rendszerhez, amit a kamaszkor hoz magával. Ez annyit jelent, hogy valamelyest oldódik a szülő-gyermek kötelék, és elkezd közelíteni a felnőtt-felnőtt felálláshoz. Ha ebben a helyzetben a kamasz többnyire azt éli meg, hogy nincs egyenrangú félként kezelve, akkor az bosszantani, dühíteni fogja, hiszen a jelen életszakaszban neki most az az egyik legfontosabb célja, hogy önálló, független emberré váljon, és kialakítsa magában azt a stabil identitást, amire aztán egész életében támaszkodni tud.
– Hogyan segíthet a szülő abban, hogy a tinédzser gyermeke motivációt találjon a „minden mindegy” állapotokban?
– Szerintem a motiváció nem egy különálló jelenség, ami leválasztható a pszichénk aktuális működéséről, sokkal inkább a következménye, okozata az éppen fennálló állapotnak. Ha egy kamasz motiválatlan, akkor a szülőnek arra érdemes fókuszálnia, hogyan segíthetné a gyermekét abban, hogy elgördüljenek az útjába kerülő akadályok. Ha ezek elhárítódnak, akkor a fiatal nagy valószínűséggel természetes módon fog továbbhaladni a fejlődési útján.
– Mennyire szükséges, illetve lehetséges bizonyos határok felállítása a szülő részéről?
– Én úgy gondolom, hogy a határok felállítása egy nagyon fontos dolog mind a kisgyermekek, mind a kamaszok esetében. A kisebbekkel kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy a keretek és a határok olyanok, mint egy gyerekszoba falai, ahol a kicsi biztonságban játszhat, megismerheti önmagát, de azt is tudja, hogy nem szabad kimennie onnan, mert kívül veszélyes dolgok leselkedhetnek rá. A tinédzser tekintetében ez a szoba nyilvánvaló módon kitágul, viszont nagyon fontos ebben a folyamatban a fokozatosság elve. Ez azt jelenti, hogy lépésről lépésre kell haladnunk, és egyszerre nem szabad átugrani több lépcsőfokot. Például egy „Sötétedésre legyél itthon!” szabályból, hirtelen ne egy hajnalig tartó bulizás legyen. Ha a szülő azt érzi, hogy a serdülő irreális mértékben kezd vonzódni az ilyen irányú elhajlásokhoz, akkor érdemesebb hozzá és a helyzethez is a megértés irányából közelíteni, mint az azonnali tiltást alkalmazni. Ugyanis a fiatal ilyenkor jó eséllyel csak valamilyen érzelmi igényének a hiányát próbálja kompenzálni. Ezekben az esetekben jelentős mértékben befolyásolhatóvá is válhat a környezete által, mivel azt éli meg, hogy most végre megkaphatja azt, amiből eddig hiányt szenvedett. Van persze olyan, hogy a felnőttnek konfrontálódnia kell a gyermekével, azonban fontos, hogy ezt mindig a realitás és az ésszerűség határain belül tegye. Ennek abban van jelentősége, hogy így előbb-utóbb a kamasz is belátja, hogy a szülő minden korlátozó viselkedése ellenére sem maga a megtestesült gonosz. Sokszor előfordul, hogy egy tini nem lát túl egy rövid távú kielégülésen, ilyenkor a szülőnek kell képviselnie a racionalitást.
– Mikor válhat szélsőségessé egy tinédzser viselkedése?
– Főleg abban az esetben, amikor azt éli meg, hogy nem sikerül megértetni magát a környezetével, és emiatt reménytelenné és frusztrálttá válik. Fontos tényező itt az idő is. Ha ugyanis a szülőnek nincs elég ideje, ha túl fáradt és türelmetlen ahhoz, hogy ténylegesen jelen legyen a család életében, akkor a gyerek könnyen kiszorulhat ebből az élettérből, és a szülő nehezen fogja észrevenni, ha tényleg baj van. Nem elég a kamasz alapvető fizikai szükségleteit kielégíteni, hanem az érzelmi igényeit is figyelembe kell venni: beszélgetni kell vele, és meg kell hallgatni őt. A kevésbé látványos lelki jelenségek – hogy csendes, visszahúzódó a tinédzser, és nem mer nyitni a világ felé –, csak így derülhetnek ki. Főleg azért okozhatnak problémát a ki nem mondott dolgok, mert sokáig elfedhetők, így végül önbeteljesítő jóslatként valóra is válhatnak. Például egy új közösségbe való beilleszkedéskor a csendes, szorongó gyerekben megjelenő természetes félelem – „Mi lesz, ha nem fogadnak be?” – a saját negatív prekoncepciója által ténylegesen valósággá válhat. Ezek a megélések – különösen, ha életszakaszról életszakaszra átöröklődnek – a későbbiekben súlyos deficitként jelentkezhetnek a fiatal szociális életében és párkapcsolataiban.


– Gondolom, hogy ilyen esetekben egy fiatal felnőtt lelkének a „megnyitásához” már nem elég a szülő, hanem szakember segítségét kell kérni.
– Valóban, mert ekkora már egyfajta önismereti tartozás halmozódik fel benne, amit eleinte csak lassan és fokozatosan lehet ledolgozni egy pszichológus segítségével. Ezek az úgynevezett rekorrekciós élmények – például, hogy nem tudta gyerekkorában megélni, hogy szerethető és elfogadható – csak hosszú idő alatt tudnak ugyanis felülíródni, mondjuk egy terápia során. Ilyenkor ez a folyamat mintegy az élet főpróbájaként funkcionál: ha az egyén képes az ülés során egy teljes értékű párbeszédet fenntartani, akkor elhiszi magáról, hogy ezt a mindennapok során is megvalósíthatja. Amennyiben nem kéri szakember segítségét, talán az egész életét a csigaházába visszahúzódva fogja eltölteni. Fontos tehát megoldást találni a nehéz lelki megéléseinkre, meggyúrnunk azokat magunkban, és előbb megerősödnünk, mielőtt továbblépnénk az élet újabb kihívásai felé, mert különben sorozatos frusztrációnak tesszük ki magunkat.
– Egy kamasz mondhatni olyan, mint egy sündisznó: nehéz rajta fogást találni és gyakran fájdalmat okoz. Hogyan lehet szülőként megtalálni az utat felé?
– A szülő tekintélyszemélyként is jelen van a gyermeke életében, de idővel bizony kénytelen lazítani ezen a szerepkörén is. Ugyanis egy huszonéves fiatal felnőtt – aki már egyetemre jár, különböző szociális körökben mozog, és így kialakult képe van a világról – gyakran szembe mehet vele az élet különböző kérdéseivel kapcsolatban. Ilyenkor a szülő reagálhat nyitottan is, elismerve a gyerek újfajta szemléletmódját, meglátásait, vagy pedig mereven ragaszkodhat a már megszokott tekintélyelvűséghez, a saját igazához, amihez szerinte igazodnia kell a fiatalnak. Ezért nagyban segítheti kettejük kapcsolódását, ha a szülő képes letenni ezt a tekintélyszerepet, és emberként jelen lenni a szituációban. Egy alsó tagozatos gyermek számára tökéletesen kielégítő az, hogy azért „kell” jól tanulnia, hogy megdicsérje a szülő, aki egy félisten a szemében. Egy felsős kamasz számára ez már nem motiváció, hiszen számára a felnőtt is „csak” egy ember, így nem érzi úgy, hogy azért a néhány dicsérő szóért cserébe neki megérné egész nap hajtania magát, ezért inkább lazul, ami persze konfliktusokhoz vezethet.
– Ez a helyzet gyakran maga után vonja a tanulmányi eredmény romlását. Ilyenkor a szülőnek szó nélkül kell hagynia, hogy ez a szituáció kiforrja magát?
– Máshogy kell segíteni, mint ahogy azt a szülők sok esetben gondolják, ugyanis a büntetés és jutalmazás ma már nagyon idejétmúlt motivációs eszköz. Sokak számára talán nem szimpatikus és túl hosszú távú projekt, de a gyermek személyiségfejlődését kell elősegíteni. Akár úgy, hogy a szülő leteszi a tekintélyszemély szerepet és beszélget a kamasszal, időnként hagyja, hogy igaza legyen, ugyanakkor meghúzza a fontos határokat. Viszont nem szabályozhat túl, mert a kamasznál – ha irreális követelményekkel találja szemben magát – könnyen életbe léphet a tanult tehetetlenség effektusa. Mivel úgy érzi, hogy hiába próbál tenni, az úgysem elég soha, ezért belesodródik egy motiválatlan állapotba. A megértés nagyon fontos a szülő részéről, mert mindig van oka annak, ha a gyerkőc valami szokatlan dolgot csinál. Ha viszont kiderítjük, hogy mi áll az egész jelenség hátterében, és támogatón segítjük őt, akkor előbb vagy utóbb belátja majd, hogy ez a fajta viselkedés hosszú távon nem vezet sehova, és változtatni fog rajta.
A pszichológus segítségét kérő szülő gyakran kapja azt a tanácsot, hogy először a saját problémáit kell megoldania – akár terápiás úton –, mert a serdülő nehézségei valójában abból fakadnak. Hiszen, ha a szülő nem kiegyensúlyozott, és lelkileg nincs teljesen jelen az életében, akkor gyakran lesz türelmetlen a gyerekkel, aki viszont nagy eséllyel hangot fog adni az őt ért igazságtalanságoknak. A kamaszkor különösen érzékeny időszak az ilyen szituációk eszkalálódására, és ilyenkor a fiatal legtöbbször egy medréből kilépő folyó zabolátlan erejével söpör végig az otthon nyugalmán. Pedig kell a kontroll, kellenek a keretek, és persze a következetesség is, ugyanakkor a tinédzser számára is elfogadható és betartható szabályokat kell hozni.
– Hogyan tud segíteni a szakember?
– Az első lépés, hogy szálanként kibontja a kialakult helyzetet. Itt visszakapcsolódnék az előző gondolatomhoz, mert először valószínűleg a szülők mentális érintettségét kell feltárni, hiszen nekik több évtizedes „előnyük” van a lelki sérülések begyűjtése terén, míg a gyerekek alapvetően egészségesen fejlődnek egy számukra ideális környezetben. Valójában a szülő mutatja meg a gyerkőc számára a világot, ő az ablak, amin keresztül kitekintést nyerhet a világra. Az állandóan feszült, esetleg maximalista szülő, viselkedésével azt az üzenetet közvetíti a fiatal felé, hogy a világ egy veszélyes hely, ahol minden lépésünkre vigyáznunk kell, nehogy bajba kerüljünk. Ezzel szemben a nyugodt, kiegyensúlyozott felnőtt egy szó nélkül arra biztatja a gyermekét, hogy egy biztonságos és élhető környezet vesz körül bennünket, ahol bátrak és nyitottak lehetünk.
– A szülők általában milyen problémákkal fordulnak hozzád?
– Sajnos gyakran nagyon leegyszerűsítik a helyzetet – „nem bírok a gyerekkel, szófogadatlan” –, és leginkább csak a tünetekre fókuszálnak. Az igazi kérdés ekkor az, hogy milyen érzelmi igénye nem teljesül a kamasznak. Például egy válást követő krízis megélése során például számos feszültség forrása lehet, hogy a tini nem tudja kimondani azt, hogy neki igenis hiányzik a másik szülő, és szívesen találkozna többet vele, hiszen ezzel nem szeretné megbántani a vele együtt élő szülőt. Ebben a helyzetben a lehető legrosszabb, ha a szülőpár tovább játszmázik egymással a válást követően is, és esetleg még szócsőnek is használják a gyerkőcöt a saját csatározásukban. Ez azonban egy „bárhogy döntök, veszítek” szituációt teremt a kamasz életében. Nyilván döntő szempont egy ilyen élethelyzetben, hogy milyen idős a fiatal és milyen védő mechanizmusokkal és megküzdési módokkal rendelkezik már. Például egy kiskamasz esetében a sokszor negatívan felcímkézett tevékenységek – mint a zenehallgatás, a sorozatnézés vagy a videojátékozás –, igenis hasznos feszültségoldó, védekező stratégiának bizonyulhatnak ebben a bonyolult szituációban.
– Hogyan viszonyuljon a szülő a kamaszkorral járó nehéz szituációkhoz?
– Nagyon fontos, hogy ne kudarcként élje meg, ha elakadással találja szemben magát. Ahogy azt a híres pszichoanalitikus, Donald Winnicott is megfogalmazta: „A jó és rossz anya között nem az a különbség, hogy mennyit hibáznak, hanem az, hogy hogyan reagálnak az elkövetett hibákra.”.
– Ha már az idézeteknél tartunk, Vekerdy Tamás mondta, hogy: „A kamaszért egyet tehetünk, hogy elviseljük a jelenlétét.” Mi a véleményed erről?
– Szerintem az elfogadás egy elégséges és alapvető szintje a nevelésnek. Ezzel azt üzenjük a gyermeknek, hogy minden hibája ellenére elfogadható és szerethető, ami ebben a nehéz élethelyzetben egy olyan megnyugtató érzés számára, amely érzelmi biztonságot, mintegy védőhálót von köré.