Remélem, hogy senkit nem botránkoztatok meg azzal a kijelentésemmel, hogy gazdinak lenni, nagyban hasonlít a szülői léthez. Legfontosabb elemeként máris ott van a szeretet, amellyel körbefonjuk a ránk bízott kis életet, és a felelősség érzése, amellyel óvjuk, védjük és tanítgatjuk őt. És persze ugyanúgy jelen vannak azok a bizonyos határozott elvek és elképzelések is, amelyekkel nekivágunk az elején ennek a nehéz, kalandos, mégis gyönyörű „utazásnak”.

Emlékszem még, hogy milyen tökéletes és rendíthetetlen képzetek éltek bennem a szülőséggel kapcsolatban. Pontosan tudtam, hogy mit és hogyan fogok majd anyaként csinálni, és persze erős véleményem volt a körülöttem lévő gyakorló édesanyákról, akik rendre meghazudtolták ezeket a teóriáimat. Szinte minden mondatom úgy kezdődött akkoriban, hogy: „Én biztos, hogy nem így… „az én gyerekem tuti, hogy nem…” Aztán a fiam születésével hozzánk is bekopogtatott a való élet, és feltárult előttem a meztelen igazság, fájó felismeréseket szögezve szülői mivoltom tabula rasájára.



Bár magvas gondolatokkal indítottam, de most valójában egy nagyon is könnyed és főleg szórakoztató momentumot szeretnék kiragadni a Fridával töltött mindennapok sűrűjéből. Ez pedig nem más, mint a kutyagardrób rejtelmei. Nem, nem olvastátok rosszul, tényleg a kis csahos ruházkodási szokásairól szeretnék mesélni. Hogy miért? Mert álmomban sem gondoltam volna, hogyha egyszer négylábú áll a házhoz, akkor öltöztetni fogjuk. Márpedig úgy látszik, hogy minden tervem és elképzelésem, ami a gazdiléttel kapcsolatos, újratervezést igényel.

Az első „ruhás” dolog a kis vacak életében egy kiegészítő volt, ami minden gazdával bíró eb, még a komisz módon szökdöső rosszcsontok esetében is az alapfelszereltséghez tartozik: a nyakörv. Mi nők pontosan tudjuk, hogy az ilyen apró kellékek is fontos részei a ruhatárnak, sőt ezek teszik igazán izgalmassá. Ezt a darabot Frida még „otthonról” hozta, és várhatóan inkább jelölésre szolgáló macskanyakörv lehetett, mert amint egy kicsit nagyobb lett és bátrabb, egy rántással kioldotta magát belőle, és árkon-bokron túl volt, mi pedig pánikszerűen, visítva rohantunk utána. Gyorsan le is cseréltük az álnok eszközt egy csoda szép piros darabra, természetesen a vele színben harmonizáló pórázzal együtt, hiszen kis kedvencünk esetében is adni kell a tökéletes megjelenésre. (Ugye egyet értetek velem, kedves hölgy Olvasók?) Szóval adott volt az alapszett, ami ellen még az „igazi” kutyatartóknak sem lehet ellenvetésük. Hogy mire gondolok „igazi” alatt? Sajnos a nagy testű ebek gazdái, gyakran kutyaszámba se veszik a kis termetű csahosokat, pedig szerintem nem attól kutya egy kutya – és főleg nem azért szeretjük –, mert képes a falnak döntve átharapni a betolakodó nyakát. Sajnos mi is rendszeresen hallgathatjuk egyik kedves szomszédunk viccelődő megjegyzéseit Frida apró méretével kapcsolatban, ami abból fakad, hogy velünk ellentétben neki tényleg KUTYÁJA van.

Na, de vissza a ruhásszekrény titkaihoz! A kollekció következő darabja egy mellényszerű hám volt – persze piros árnyalatban, hogy az összhang megmaradjon –, melyet ugyancsak gyakorlati megfontolásból választottunk. Hiszen a kis haramia még csak tanulja a fegyelmezett sétálást, így egy-egy ki- és nekirohanás alkalmával, szinte fuldoklásig küzdött a nyakörv-póráz-gazdi kombó ellenállásával. A praktikus, valamint roppant csinos és sportos hám ezen igyekszik segíteni, mert a felsőtestet átölelő visszatartó erejével, sokkal humánusabb megoldást jelent a kicsi eb irányítására. Nálunk külön nevet is kapott a piros szett ezen darabja: „a bénító”, ugyanis amint meghallja Frida a tépőzár hangját, először menekülőre fogja a dolgot. Még nem jöttünk rá, hogy miért, hiszen a hám egyet jelent a sétával, ő mégis valamiféle „rabigának” tartja, és a lakás legtávolabbi sarkába rohan, hogy elkerülje megsemmisítő erejét. Amikor pedig végre sikerül rácsatolni, szinte ledermed, és megadó tekintettel néz, mozdulatlanul. Ez a hatás persze csak addig tart, amíg leérünk az utcára, utána szinte egy csapásra megszűnik a rontás, és boldogan szalad a nagy világban. De akkor, mire a szertartásszerű felhajtás séta előtt? Ez is csak valamiféle „tacskós” dolog lehet…


Eddig egy szavam sem volt a kötelező „ruhadarabokkal” kapcsolatban, azonban egyszer csak beköszöntöttek a hűvösebb reggelek, és Frida feltűnő reszketéssel és csuklással jelezte, hogy ez így nem lesz jó. Addig mindig megmosolyogtam a „jelmezes” kutyusokat, és biztos voltam benne, hogy ez a parádé, csak a gazdi öltöztetőszenvedélyéről szól, de most komolyan elgondolkodtam azon, hogy az őszi-téli időszakra, valamiféle gúnyát szerezzünk be a kis fagyosszentnek. A párom édesanyja rögtön felajánlotta, hogy szívesen lesz Frida házi szabója. Ám az igazi „csapás” csak ezután jött! Valódi monszun vette kezdetét, és az eső csak esett, esett és esett, napokon keresztül. Ilyen időjárási viszonyok között igazi kihívás a kutyasétáltatás, már ha a mi kis próbálkozásainkat annak lehetett nevezni. A kisasszony ugyanis már a kapuban hangos méltatlankodással jelezte – megjegyezném, hogy még meleg ölelésem védelmét élvezte, nem pedig a hideg és vizes járda szívtelen ridegségét –, hogy neki ilyen mostoha körülmények között nemhogy sétálni nincs kedve, de még a szükségleteit sem hajlandó elvégezni. Mi azonban nem adtuk fel ilyen könnyen: nehogy már a nyúl vigye a puskát! Ezek után vígjátékba illő jelenet következett: esernyős balettozás a fűben, hogy az eb fényes bundácskájára még csak egy csepp eső se kerüljön, és így viszonylagos zavartalanságban, de nyüsszögéstől kísérve elintézze a dolgát. Vágyakozva néztem a közelünkben sétáló kutyásokat, akik játszi könnyedséggel vették az akadályt, hiszen az ő kis kedvencük fittyet hányva a mindent beborító nedvességre, derűsen rótta a métereket. Ja, kérem, egy dakszlival még a séta is kreativitást igénylő tevékenységgé válhat! Most már kezdem érteni, a mondást, miszerint: „Nekem nem kutyám van, hanem tacskóm.” És ekkor elérkeztünk az esőkabát megvásárlásának a gondolatához, ami egy rikító sárga, fényvisszaverő csíkokkal ellátott darab megvásárlásába torkollott. Ebben Frida – amellett, hogy nagyon jól illik a feketeségéhez – leginkább egy kis sárga műanyag csőre emlékeztet, azt azonban még nem sikerült eldöntenem, hogy mennyire hasznos, illetve szükséges eleme a gardróbnak eme gyöngyszem. Azonban az már most látszik, hogy a kicsi eb pánikszerű nyalakodását, amit a bundájára került víz eltávolításakor produkál, kisebb területre korlátozza. (Széljegyzet: ezen sorok születése óta eltelt néhány hónap, és ugyan szelídültek a kis vacak reakciói az esőre, de továbbra sem hajtja a vágy, hogy kitörő örömmel adja át magát az éltető vízcseppeknek.)


Ezután komoly szintet léptünk a kutyaöltöztetés terén. Elkészült ugyanis a Frida-kollekció első darabja – egy őszi kabátka –, amiben a mi kis tacsink leginkább egy hosszúkás sütőtökre emlékeztetett. A sportos, egyik oldalán narancssárga, a másikon mintás darabot, már a „nagy gazdi” édesanyja varrta, fantasztikus kreativitásról téve tanúbizonyságot. Meg is jegyeztem neki, hogy komoly nyugdíj-kiegészítésre számíthat, ha mostantól kutyaruhák készítésébe fog. És ha már lúd, legyen kövér felkiáltással, anyósom meg sem állt egy bundácska elkészítéséig. Ez a darab is kétféle stílust takar, attól függően, hogy melyik felét hordja kívül a „modell”: a decens, halvány rózsaszínes polárt vagy a szürke műszőrmés változatot. Előbbiben gyermekkorom konzum szaloncukrát idézi a kicsi eb, míg a másikban egy hamuszínű barira emlékeztet. (Na, most lebuktam: tényleg van valami a gazdik eböltöztetési mániája mögött!) Bár ezt a darabot is hamar túlnyúlta a tacskótermet, azért a nagy hidegekben még ráadtuk, így viszont egyértelműen a csinibabák szőrmés boleróját imitálta, már csak egy csillogó nyakörv kellett volna Frida nyakába, hogy teljes legyen a diszkóhatás.

Azóta már szerencsére kitavaszodott, és a kollekció kronológiai sorrendje fordított irányt vett: a bundát leváltotta a kabátka (a drága mama legújabb alkotása), amit – ha az égiek is úgy akarják, bár így húsvét táján más arcát mutatja a világ – a mellényke szabadsága követ majd.

Röpke kis ebmesém tanulsága, hogy bizony szükségszerű beszereznünk egy-két ruhadarabot, hogy „alacsony építésű” kedvencünk bátran megküzdhessen az időjárás cudar elemeivel. Egyébként is köztudott – és ezeket a sorokat olvasva már biztosan el is hiszi a kedves Olvasó, így nemcsak a „világlátott, helyi „történetmondók” meséiből tudja majd –, hogy a tacskó egy kimondottan takarózós fajta. Mi is nap mint nap tapasztaljuk, amikor a kicsi eb el-eltűnik a puha plédek bugyraiban. Néha szabályosan attól tartok, hogy megfullad, mert sokszor még az orra hegye sem látszik ki a takaróhalom alól.

Hát ilyenek egy kutyagardrób rejtelmei, legalábbis a mi kis életünkben, Fridával.

Fotó: Kesztyűs Attila