Edwinhez Harta irányába vezetett az utunk, de nem a takaros kis faluba, hanem a Duna-partra, hiszen ott él a saját kis western világában, két kislányával és az állatokkal. A Navaho Ranch hangulata magával ragadó: filmbe illő festői környezet fogadott bennünket, a vidéki ház mellett istálló és karám áll, a háttérből countryzene szól, a lovak békésen legelnek, a kutyák pedig barátságosan körbeugrálják az érkezőket. Varázslatos hely, éppen olyan, mint Edwin útja, amely egészen odáig vezetett, hogy ma már határozottan kijelentheti: „Olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni.”

lovaglás Impulzív Magazin
– Hogyan érkeztek a lovak az életedbe?
– Teljesen véletlenül. 2004-ben azzal ajándékoztam meg magamat a születésnapomon, hogy elmentem Kaskantyúra a Walter Ranchra megtanulni lovagolni. Eredetileg egy hetet töltöttem volna ott, amiből végül másfél év lett.
– Mi fogott meg ennyire?
– Péntekenként hazajártam dolgozni a diszkóba, de már alig vártam a szombatot, hogy mehessek vissza. A mai napig úgy emlékszem a ranchra való megérkezésemre, mintha csak egy westernfilmbe léptem volna be. Ez az érzés mindig eszembe jut, amikor arra járok. Magával ragadott az egész ottani környezet, és úgy éreztem, hogy megérkeztem. Azelőtt ilyet egyáltalán nem tapasztaltam – végre megtaláltam önmagam. Azt gondolom, hogy már az előző életemben is volt kapcsolatom a western életérzéssel és a hozzá tarozó miliővel, másrészt gyerekkorom óta vonzott az indiánok világa is, és ez a mai napig így van.
– Mi történt azalatt a másfél év alatt?
– Nagyon jó barátság alakult ki Walter Andrással. Megtanított lovagolni, befogadott az otthonába, és ott kezdtem el azon gondolkodni, hogy mihez is értek a legjobban. Rögtön beugrottak a gyerekek, mert amióta az eszemet tudom, mindig könnyen megértettem magam velük. Kitaláltam, hogy csinálok egy gyerektábort Andrásnál, ezért elkezdtem megépíteni három teljesen egyedi, nagy indián sátrat, cserébe pedig egy lovat kaptam tőle, ami a mai napig itt van velem. A táborokba általában 18-20 gyermek érkezett egyszerre, és annak ellenére, hogy szerettem ezt csinálni, rájöttem, hogy ennél sokkal személyesebb dologra vágyom – egy olyan helyre, ahol közvetlenebb kapcsolat alakulhat ki köztem és a gyerekek között.


– Ekkor jött a Navaho Ranch ötlete?
– Elhatároztam, hogy Hartán megvalósítom a tervemet. Egyébként András személyisége ugyanolyan, mint édesanyámé. Már akkor tudtam, ha végre nem oldom meg anyámmal a problémákat, akkor sosem fogok megszabadulni tőlük, mert az élet úgyis olyan embereket sodor mellém, akikkel hasonló helyzetben találom magam. Azóta megértettem édesanyámat, ami egy fél élet munkája volt. 2005-ben két lóval érkeztem haza, akkor még semmi nem volt itt, csak egy elhagyatott tanya. Emlékszem, hogy egy rögtönzött szalonnasütés közben terveztem meg, hogyan fog kinézni ez az egész, és végül megvalósítottam az álmomat.
– Hogyan alakítottál ki ilyen különleges kapcsolatot a lovakkal?
– Úgy érzem, hogy ez mindig is bennem volt, nem kellett különösebben tennem érte. Kassai Lajos (íjkészítő mester, a modernkori lovasíjászat megteremtője – szerk.) azt szokta mondani, hogy vannak harcos típusok, akik bármilyen kudarc vagy negatív élmény után is fölállnak, és folytatják, mert nincs bennük félelem. Szóval talán a félelemnélküliség az, ami ilyen közel vitt hozzájuk.
– Megérzi egy ló, ha valaki fél?
– A ló mindent tud és érez, és sokkal hamarabb észleli a dolgokat, mint ahogy te azt felfognád. Egyértelműen tudja, hogy milyen ember vagy. Tervezem is, hogy majd önismereti foglalkozásokat is tartok, hogy az emberek a lovakon keresztül ismerjék meg önmagukat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy adott helyen csak te vagy és a ló, miközben különböző feladatokon keresztül szembesít az állat önmagaddal, és még csak lóra sem kell ülni hozzá.


– Mondasz erre egy konkrét példát?
– Az, ahogy kapcsolatot teremtesz a lóval, sok mindent elárul rólad, és arról, hogy milyen a kapcsolatod az emberekkel – hogyan viszonyulsz hozzájuk, milyen vagy a párkapcsolatodban, vagy éppen a munkahelyeden. Ez az elképzelés azonban egyelőre még kiaknázatlan része az életemnek. Régebben ugyan foglalkoztam emberekkel, de aztán inkább visszavonultam, és mondhatni egyfajta magányos életformát választottam, már nem is szeretnék visszaköltözni a faluba. Ha hetekig, hónapokig egyedül vagyok, akkor sem érzem magam magányosnak. Nekem a csend belső békét, megnyugvást jelent, olyan kiegyensúlyozott állapotot, ami igazán feltölt.
– Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?
– Az édesanyám egy erős, impulzív személyiség, amit gyermekkoromban hátrányként éltem meg. Pedig ha annak idején nem ilyen határozott velem, biztosan olyan lettem volna, mint a legtöbb újgazdag fiatal, akik kissé céltalanul élik az életüket, mert minden csak úgy belehullik az ölükbe. Azt hiszem én is ezt a vonalat követtem egy ideig, ezért anyával állandó vitáink voltak – folyamatosan falakba és ellenállásba ütköztem, mire végre megértettem, mitől szeretne megóvni. Apámmal is jó a kapcsolatom, igazából vele sosem veszekedtünk, bezzeg anyával.
– Mit hozol apukádtól?
– Az édesapám nagyon okos ember, főiskolát végzett, és mindig vezető pozíciókban dolgozott. Ő egy csendesebb típus, bár épp a napokban mesélte édesanyám, hogy a baráti társaságukban apa kifejezetten szeret vicceket mesélni. Számomra ez az oldala ismeretlen, pedig ezek szerint ez is megvan benne. Úgy érzem, hogy mindkettőjükből hozok valamit, és ma már eljutottam odáig, hogy olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni.
– Milyen volt a 20-30 évvel ezelőtti éned?
– Elég, ha csak annyit mondok, hogy rendőrségi körözés alatt is álltam, és olyan is volt, hogy elvették a jogsimat. Egy eszement, semmitől nem félő ámokfutó voltam.


– Mikor jött el az a pont, amikor ráébredtél, hogy ez mégsem olyan jó így?
– Folyamatosan tanfolyamokra jártam, ezek közül az 1992-ben elvégzett első reiki tanfolyam meghatározó volt számomra. Ezzel és hasonló szellemiségű dolgokkal rendszeresen foglalkoztam, és abban az időben lejártam a Dunára, hogy a vízzel és a széllel beszélgessek. Még irányítani is tudtam a természeti erőket. Rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam, aztán rátaláltam a Mantra Szabadegyetemre, a parapszichológiára, és összeismerkedtem egy látóval is, aki érdekes dolgokat mondott. Mindezt én is érzékeltem, csak egészen addig senkinek nem tudtam beszélni róla. Ezek a találkozások óriási változást hoztak az életembe, mert magamban kellett kutakodni és feladatokat megoldani. Ez egy folyamat volt, és közben szépen lassan megváltozott a nézőpontom, és én is teljesen más ember lettem. Már tudom, hogy miért voltam olyan kicsapongó, és nem bánom, hogy azt is megtapasztaltam, ennek így kellett lennie.
– Akkoriban volt benned félelem?
– Egyáltalán nem. Annyira hittem az indiánságban, hogy egy vad harcosként tekintettem magamra, aki tombol. Akkoriban ezt a fajta gondolkodásmódot és a szellemekkel való kapcsolatomat nehéz volt magamban tartani, és mindezzel fiatalként egyedül élni a világban. Láttam az emberek gondolatait, és úgy éreztem, hogy ez felőröl, ezért elkezdtem inni, hogy tompítsam a feszültséget. De ez sem enyhített a terhemen, úgyhogy abbahagytam az ivást, mert nem láttam értelmét. Majd szép lassan eljutottam odáig, hogy fel mertem vállalni a dolgot, mert rájöttem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
– Tudsz még hova fejlődni?
– A lovaglásban folyamatosan képzem magam. Polányi Máté lovas tréner barátom szokott a segítségemre lenni, számomra ő az etalon. Mindent tőle tanulok, és minél többet látok, annál távolabb kerülök a végétől, de ez nem baj. Persze van, akit elkedvetlenít az érzés, hogy hiába tanul, sosem mondhatja azt, hogy most már mindent tud, hiszen mindig van hova fejlődni, és így a cél is folyton távolabb kerül, de ez engem csak motivál. Mindig képes vagyok újat tanulni.
– Érdekelt valaha, hogy versenyszerűen lovagolj?
– Nem, mert nem látom értelmét. Egy versenyen mindig vannak vesztesek, akik rosszul érzik magukat, aki pedig nyer, csak egy pillanatig örülhet, amíg a kupát a polcra teszi. Nekem ez nem jelent semmit.


– Mi jelent számodra elismerés?
– Ha valakit hozzá tudok segíteni ahhoz, hogy jobbá tegye a saját életét, vagy legalábbis elinduljon benne a változás.
– Mi a titkod a gyerekekkel kapcsolatban?
– Szerintem az, hogy nem próbálok más lenni, mint, aki vagyok, és egy kicsit én is gyerekké válok közöttük. Náluk is nagyon fontos a következetesség, éppen ezért a legrosszabb dolog egy kislánynak pacit venni, mert ő csak kényeztetni, dicsérni és puszilgatni fogja, de nem szab határokat sem magának, sem az állatnak, így az a fejére fog nőni. A végén nem csoda, ha a ló nem úgy viselkedik, ahogy ő akarja, és folyton ellenáll, hiszen jól tudja, hogy játékból neki mindent szabad, mert erre lett tanítva.
– Mi a helyzet, akkor, ha olyan gyerek érkezik a táborba, akinek otthon mindent megengednek?
– Nehéz dolog megtalálni a középutat, mert szeretném, ha jól éreznék magukat a gyerekek, ugyanakkor rend, következetesség és fegyelem nélkül káosz lenne. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért jönnek táborba, hogy önismeretet vagy fegyelmet tanuljanak, de nálam vannak szabályok: például a telefont el kell tenniük, és csak este kaphatják meg egy-két órára, illetve mindig rendet kell tenniük maguk után. Folyamatosan le kell kötni a figyelmüket, és ez jó kis munka, mert a mai gyerekeket nagyon nehéz motiválni. Régebben Waldorf-iskolába járó gyerekeknek is szerveztem tábort, és tapintható volt a különbség. Ezeknek a gyerekeknek ugyanis teljesen más a nézőpontjuk, a szemléletmódjuk, a viselkedésük és a hozzáállásuk, mint a többieké.
– Fontos volt, hogy a te gyerekeid is Waldorf-iskolában tanuljanak?
– Régi álmom volt, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek, akkor Waldorfba fognak járni, mert tudtam, hogy az egy másik világ. Az óvodát mindketten Dunakömlődön kezdték, de amikor szakítottunk a párommal, egyedül nem tudtam megoldani a dolgokat, és egy ideig Hartára jártak óvodába és iskolába. Utána jött a Covid, és rengeteget kellett tanulni velük, így hamar elveszettem a fonalat. Ekkor javasolták, hogy Dunaújvárosban van egy Waldorf-iskola, és a lányok járhatnának oda. Szerencsére volt segítségem, így meg tudtam oldani az utaztatásukat.


– A gyerekeiddel is megszeretteted a lovaglást?
– A nagyobbik lányomat nem annyira érdekli, mert egyszer megijedt, amikor elkezdett ügetni vele a ló. Úgy érezte, hogy nincs biztonságban, pedig ez egy teljesen kontrollált helyzet volt – én tudtam, hogy nincs baj, mert ha fütyülök vagy csettintek egyet, akkor a ló megáll. Azóta – úgy másfél éve – nem ült lovon, de idén nyáron megint elkezdett egyedül lovagolni. A kisebbiknek viszont mindene a ló.
– Nem egyszerű a dolgod…
– Ez eléggé változó. Vannak ugyan hullámvölgyek, de most a gyerektáborok miatt sok a teendőm, viszont rövid időn belül hátradőlhetek. Az a tervem, hogy a lelkemben mindent átrendezek, mert úgy érzem, hogy ideje ismét megváltoztatnom a dolgokat magam körül – mindennek meg kell újulnia. Ez egy misztikus év lesz számomra, az életem felfelé fog ívelni, és teljesen kinyílik előttem a világ. Úgy érzem, hogy most nagyon nagy dolgokat fogok véghezvinni.
– Félsz az 50-től?
– Nem, mert egész fiatal koromtól kezdve idősebb akartam lenni. Szerintem egy férfi 45 éves korára szerez annyi tapasztalatot, hogy érett felnőttként gondolkodva, igazi bölcs férfivá váljon. Előtte csak gyerekek vagyunk – tisztelet a kivételnek.
– Miben lesz más ez az év számodra?
– Úgy érzem, hogy eddig még nem találtam meg azt a dolgot, amiben igazán ki tudnék teljesedni. Szeretem a mostani életemet, de hogy min keresztül tudom kifejezni önmagam, az más kérdés. Ugyanis abban, amit most csinálok, nem lehet annyit fejlődni mentálisan és spirituálisan, amennyit én szeretnék. Például szívesen tartanék hétvégente önismereti táborokat felnőtteknek, mert azon keresztül megmutathatnám mindazt, ami bennem van, és talán ezzel másoknak is segíthetnék.


– Hogyan képzeled el magad, mondjuk öt vagy tíz év múlva?
– Szerintem ugyanitt élek majd egy boldog családban, és talán lesz még egy gyerekem. Nem sok minden változna körülöttem: emberekkel foglalkoznék, és nagyon jól érezném magam. Most viszont nagyon hiányzik egy őszinte párkapcsolat, egy társ. Ugyan szeretek magamban lenni, de jó lenne megosztani valakivel a mindennapjaimat, és azt, ami bennem van vagy akár csak az apró dolgokat. Ráadásul nem olyan egyszerű mindent egyedül csinálni a két gyerek mellett.
– Miben változtatott meg az apaság?
– Azóta változott a nézőpontom és átrendeződtek a hangsúlyok, mert magam elé helyezem a gyerekeket. De a sport is fontos hajtóerő az életemben. Már 30 éve űzöm heti szinten, soha nem hagytam abba. A sport rengeteg mindenre megtanított. Nyilván az ember ezt is okkal kezdi el, általában egy külső, egoista dolog miatt, ami egyre csak hajtja. Aztán, ha van egy kis esze, akkor megváltozik. Igazából a lelki megélés az, ami miatt már másképp látom a dolgokat. Ami a legfontosabb, hogy a sport idővel belső átalakuláson vitt keresztül. A kedvenc idézetem pont ide kapcsolódik: „Fát vágtam, vizet hordtam, eltelt sok idő, és most megint fát vágok, és megint vizet hordok.” Pont erről beszélek, hogy igazából minden ugyanaz, csak én látom máshogy a dolgokat.

Fotó: Panna