Dóri kutyái körülrajonganak, konkrétan kapkodom a fejem, mert nincs annyi kezem, hogy mindhárom szőrmókot egyszerre simogassam. Mivel éppen a tízórait zavartam meg, így a kutyák türelmetlenül várják, hogy a tálkájukba valami finomság kerüljön, és aki gyorsabban végez, az természetesen rögtön a másik harapnivalójára pályázik… Teli hassal leheverednek mellénk a kanapéra, de elég hamar megunják, hogy nem rájuk figyelünk, ezért a gazdi inkább kitessékeli őket, mire színre lép a család nyávogó főnöke, Igrus cica. Miközben cirógatom a macskát, végre Dórira is figyelhetek, aki habilitációskutya-kiképző, a Pórázmentes Övezet alapítója. Én még életemben nem láttam ilyet: a három nagy testű kutya náluk teljes értékű családtag! Ez persze már az első pillanatban egyértelművé vált számomra, amikor konstatáltam, hogy a kanapén foglalt helyük van, és a télikert is nekik lett kialakítva. Beszélgetésünket a kutyák iránti szeretet, a felelősségteljes állattartás és a terápiás kutyákkal kapcsolatos kérdések szövik át, de természetesen a sorok között Dóri személyisége is kibontakozik.


– Hogyan lettél kutyarajongó?
– Gyermekkoromban mindig is vágytam egy kutyára, de sosem kaptam, mert emeletes házban laktunk, és szerintem a szüleim úgy gondolták, hogy nem tudnék felelősségteljesen gondoskodni róla. Amikor felnőttként összeköltöztem a párommal, végre teljesülhetett a vágyam, hogy legyen egy golden retrieverem. Mivel a férjem mérnök, így először mindent ki kellett próbálnunk, nem lehetett csak úgy rögtön fejest ugrani a kutyatartásba. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen hajnalban felkelni, amikor éppen borongós, esős idő van, és naponta legalább egy órát sétálni, még akkor is, ha éppen máshoz lenne kedvem. Úgy képzeld el, hogy konkrétan „próbasétákra” mentünk korán reggel. (nevet) Nehéz volt hozzászokni, főleg nekem, akinek a reggeli készülődés egy hosszadalmas procedúra volt, smink nélkül például sehova sem indultam el, de idővel rájöttem, hogy ez nem is olyan fontos. Szerencsére átmentem a teszten, így egyenes út vezetett oda, hogy végre valóra váljon az álmom, és legyen egy kutyám. Nem is kellett sokáig várnom, pár hét múlva megérkezett hozzánk Zsófi.
– Arra már tudod a választ, hogy gyermekként miért vágytál ennyire egy kutyára?
– Az a feltétel nélküli szeretet, ami a kutya és a gazdája között kialakul, semmihez sem hasonítható: az eb önmagáért szereti a gazdáját, és ezt nem köti semmilyen elváráshoz – én is szerettem volna mindezt megtapasztalni.
– Szerepelt a terveid között, hogy Zsófiból terápiás kutya váljon?
– Sokáig nem is tudtam arról, hogy létezik állatterápia, mondhatni véletlenek sorozata vezetett erre a pályára. De már azelőtt rengeteget foglalkoztam Zsófival, hogy tudomást szereztem volna minderről, és igyekeztem neki társaságot biztosítani, ezért kutyaiskolába jártunk. Közben egy-két trükköt is megtanítottam neki, de az eszembe sem jutott, hogy másban is kipróbáljuk magunkat. Aztán egyszer a munkahelyemen – ahol védőnőként dolgoztam – felfigyeltem a faliújságon egy plakátra: az autizmus világnapja alkalmából bemutatót rendeztek terápiás kutyákkal. Felcsillant a szemem, mert legbelül éreztem, hogy ott a helyünk.


– Milyen volt az első benyomásod?
– Láttam, hogy a kutyák milyen hatást gyakorolnak a gyerekekre: önfeledten mosolyogtak és örültek egymásnak, játék közben mindenki boldog volt. Lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. Az ebek engedelmesen viselkedtek, lesték a gazdájuk minden mozdulatát, és persze a gyerekek kívánságait. Kíváncsian néztem a profi gazdikat, hogyan bánnak a kutyájukkal: csupán egyetlen szó elég volt, hogy a hűséges négylábú tudja, mit várnak el tőle. Már ott megkerestem Korsós Mónikát, a Kutyával Egy Mosolyért Alapítvány területi vezetőjét, mert szerettem volna, ha Zsófiból terápiás kutya válna. Persze sokan vannak ezzel így, de nem minden eb alkalmas erre a feladatra, ezért egy hét múlva eljött hozzánk Móni, hogy megnézze az én csodabogaramat – szakmailag felmérte, milyen lehetőségek rejlenek benne. Szerencsére alkalmasnak találta arra, hogy részt vegyünk a képzésen. Még életemben nem izgultam annyira, mint az első bemutatónkon… Bizonytalan voltam, úgy éreztem, hogy erre még nem állunk készen, mert a bohókás kis goldent jobban érdekelte a tréning alatt egy falevél, mint az, hogy jutalomfalat van nálam. De képzeld, sikerült a nyolc hónapos Zsófival megugranunk a lécet!
– Ezután egy hosszú tanulási folyamatot kezdődött.
– Móni elkezdett velünk foglalkozni, közben kutyás táborokban vendégeskedtünk, és csatlakoztunk a terápiás foglalkozásokhoz is, hogy megnézzük, hogyan tud egy kutya kapcsolatot teremteni, mondjuk sérült gyerekekkel. Ezalatt nagyon jó barátok lettünk Mónival: lenyűgözött a tudása, a tapasztalata, szinte ittam a szavait, általa döbbentem rá, hogy mennyi mindent tanulhatok még a kutyák világáról. Aztán elkezdtünk célirányosan készülni Zsófi temperamentumvizsgájára, mivel azon komoly követelményeknek kell megfelelnie egy terápiás kutyának. És majdnem két év közös munka után az én goldenem elnyerte a terápiáskutya-minősítést, és rögtön munkát is kapott a bajai Lukin László általános iskolában. Első osztályosok voltak a gyerekek, amikor csatlakoztunk a tanórákhoz, és azóta is heti rendszerességgel járunk hozzájuk, de más érzékenyítő programokon is szívesen részt veszünk.
– Mi az, ami leginkább meglepett a képzés során?
– Előtte túlságosan keményen próbáltam tanítani Zsófit, de hamar megtapasztaltam és beláttam, hogy kár belőle kiölni a bohóságot. Miért kellene elvárni egy pár hónapos kölyökkutyától, hogy ne legyen kajla? Móni megmutatta, hogy igenis van olyan kiképzési forma, amely által tökéletes kapcsolatot tudok kialakítani a kutyámmal, méghozzá kizárólag pozitív megerősítéssel. Ahhoz pedig Zsófi kellett, hogy rájöjjek, a kutyakiképzés nem sarkos fegyelmezésből áll, hanem abból, hogy megtaláljam az utat hozzá, hogy mi az, ami neki jó, és hogyan tudom őt bizonyos helyzetekben oldani, fölspannolni vagy éppen elterelni a figyelmét, hogy semmi mással ne foglalkozzon, csak velem. Idővel egy erős bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk.


– Milyen Zsófi személyisége?
– Játékos, engedelmes és könnyen tanítható. Lehet, hogy furcsán hangzik, de egyszerűen szép lelke van: mindenkiben talál valami jót, ezért kedvesen fordul oda másokhoz. Kifinomultak a megérzései, például, hogyha találkozik egy másik kutyával, elég csak beleszagolnia a levegőbe, és ha úgy érzi, hogy nem lennének jóban, inkább elkerüli a találkozást. Viszont egyedül is elszimatolgat, nem kell neki feltétlenül társaság ahhoz, hogy jól érezze magát.
– Körülötted viszont mindig nyüzsgés van. Hogyan viseled az egyedüllétet?
– Régen kifejezetten ódzkodtam attól, hogy egyedül legyek, mondhatni társaságfüggő voltam. Azt szerettem, ha jövés-menés van körülöttem, ezért nem csoda, hogy ennyi állatot vettem magam mellé. Időközben ugyanis lett még két kutyám, és olykor még az egyik ismerősöm kedvenceit is vendégül látom, ha éppen elutaznak, és nincs kire bízni a jószágot. De Zsófi ebben is formált, mert vele szeretek „egyedül” sétálni, rácsodálkozni a természetre, és olyankor élvezem a csendet is. Látom rajta is, hogy micsoda szabadságot él át, amikor csak úgy magában, a társai nélkül fedezheti fel a világot.
– Miben változtál még a kutyád által?
– Szerintem én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa, de Zsófi abban is sokat segített, hogy ne kritizáljam magam állandóan és kíméletlenül. Mondjuk, mielőtt kimegyünk egy tréningre, mindig eltervezem, hogy meddig szeretnék eljutni, csakhogy olykor elérhetetlen célt tűzök ki magunk elé, mégis megfeszülve küzdök, hogy sikerüljön megvalósítani. Ilyenkor rám néz a kutya, és látom a szemében az értetlenséget: „Vedd már észre, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik!” És a tréning közepén rájövök, hogy igaza van!


– Miben nyilvánul meg, hogy érzitek egymás rezdüléseit?
– Minden egyes apró mozdulatából tudom, mit gondol, és mit szeretne tőlem kérni – teljesen egymásra vagyunk hangolódva. Erre akkor döbbentem rá, amikor megszületett a kislányom, Elenor. Nehéz terhességem volt, sokáig rosszullétek gyötörtek, közben cukorbeteg lettem, nagyon vizesedtek a lábaim, és nehéz volt elfogadnom, hogy a napi öt kilométeres sétákat már nem tudom megtenni. Leginkább saját magam elvárásainak nem tudtam megfelelni, és ez nagyon bántott, pedig a kutyák boldogok voltak a másfél kilométerrel is. A kicsi érkezésével olykor pattanásig feszült bennem a húr, ráadásul borzasztóan fáradt voltam, és Zsófi ezt már egy mély levegővételemből érzékelte. Ilyenkor odajött hozzám, és azt várta, hogy megsimogassam a hátát. Hogyha nem tettem, akkor fordult egyet, megbökött az orrával, majd visszaült mellém. Ahogy elkezdtem simogatni, szinte olyan volt, mintha átvenné a fájdalmamat, mintha megszűrné a felszínre törő érzéseimet, és egy idő után valóban megnyugodtam. Hasonló helyzetben, ha kell, most is odajön hozzám egy simogatásra. Szerintem ő is olvasta azokat a tanulmányokat, amelyekben kimutatták, hogy a kutyasimogatás hatására csökken a stresszhormonok szintje az emberi szervezetben. Zsófi ösztönből tudja, hogy mikor van rá szükségem, és én csak bízni tudok abban, hogy elég jó gazdája vagyok, hogy észrevegyem, ha ő vágyik tőlem valamire.
– Védőnőként, gondolom kevésbé aggódtál a baba érkezése miatt?
– Én is azt hittem, hogy az anyaság számomra nem okoz majd meglepetést, hiszen már annyi édesanyát láttam, és olyan soknak fogtam a kezét a kiságy mellett… Az nem is volt soha kérdés a számomra, hogyan lássam el a kicsit, vagy mit tegyek, ha sír. Csakhogy maximalista vagyok, így az anyasággal kapcsolatban is irreális képek éltek a fejemben. Volt egy konkrét elképzelésem a tökéletes anyáról, és evidens volt számomra, hogy én is olyan leszek.
– Felemésztett a tökéletesség hajszolása?
– Már az elején rájöttem, hogy belőlem is csak egy van, és nem tudok mindenben tökéletes lenni – ez képtelenség. Kezdetben nem is nagyon fogadtam el segítséget, mert száz százalékig meg voltam győződve arról, hogy kizárólag csak én tudhatom, hogy mi a jó a gyerekemnek. Abban a hitben éltem, hogy én vagyok az egész család mozgatórugója, így viszont mindent nekem kell megoldanom, méghozzá egyedül. És ez egy ideig működött is. Csak azzal nem számoltam, hogy ez borzasztóan fárasztó feladat, ráadásul nem volt biztos, hogy mindig minden úgy funkcionál majd, ahogy én elterveztem, ez viszont hatalmas szorongással töltött el. Úgy éltem meg, hogy nem vagyok elég jó.


– Pedig szerető anya, feleség és három kutya gazdája vagy, a macskáról már ne is beszéljünk… Konkrétan nagycsaládos nő lettél, amikor Elenor megszületett.
– És kínkeservesen erőltettem hetekig, sőt, talán hónapokig, hogy minden ugyanúgy folytatódjon – egyszerűen nem vettem tudomást arról, hogy megváltoztak a prioritások. A kislányunk például egy cseppet sem élvezte, amikor a kutyákkal sétáltunk, konkrétan végigsírta az utat. Ezzel egyáltalán nem számoltam… Azt gondoltam, hogy neki ez lesz a világ legtermészetesebb dolga, egészen addig, amíg egyszer végre észbe kaptam, hogy mit művelek. Nehéz volt elfogadni, hogy családként már másképp működünk, és hogy ez így nem rossz, csak más. Idővel rendeződtek a dolgok, és kialakult egy új napirend, amibe minden belefér, amire szükségem van. Azt is beláttam, hogy nem szégyen segítséget kérni, és nem gyengeség belátni, hogy én is sebezhető vagyok. A kutyák pedig mindig várnak rám, és hálásak akkor is, ha csak háromnaponta megyek el velük sétálni.
– A kutyák nem voltak féltékenyek az apróságra?
– Az első pillanattól kezdve bevontuk őket: megmutattuk neki a babaszobát, és megszaglászhatták a babaholmikat. Persze ettől függetlenül törésként élték meg, amikor Elenor születésekor néhány napig nem láttak. Amikor hazajöttem meglepő módon nem ugráltak körül, idő kellett, mire feloldódtak, és rájöttek, hogy mégsem tűntem el, és minden rendben van. Megszokták, hogy a kisbabára különösen figyelniük kell. Néha azonban nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy én csak a kicsire figyelek, ezért azt találtam ki, hogy Zsófit aktívan bevonom Elenor gondozásába, így kitaláltam neki egy feladatot: ő hozza-viszi a pelusokat. Szerencsére egy cseppet sem zavarja, mit rejt a csomag, sőt, alig várja, hogy tisztába tegyük a picit, és ő büszkén viszi a pelust a kukába. (nevet)
– Ekkora kutyák egy pöttöm gyerkőccel…
– Sosem hagyom Elenort egyedül velük. Felelőtlenség lenne, még akkor is, ha képzett kutyákról van szó. Látom, amikor valamelyiknek kezd elege lenni, ilyenkor rám néz, és azt várja, hogy oldjam meg a helyzetet, mert a dolog már a tűréshatárát súrolja, és ha én nem lépek közbe, akkor neki kell valamit tennie. Az én feladatom, hogy ezt időben észrevegyem. A kislányomat is folyamatosan tanítom, és azt látom, hogy már most szoros a kapcsolata a kutyákkal.
– Hogyan született meg a Pórázmentes Övezet?
– Móni hívta fel a figyelmemet, hogy indul az alapítványnál egy habilitációs kutya kiképzője OKJ-s tanfolyam, és úgy gondoltam, hogy ezt pont nekem találták ki. Aztán annyira elmerültem a témában, hogy egy idő után automatikusan jött az ötlet, hogy indítsunk egy saját kutyaiskolát. A Pórázmentes Övezet név pedig a férjem fejéből pattant ki.

– Mi a küldetésetek?
– Szeretnénk megmutatni, hogyan lehet felelősségteljes gazdává válni: segítünk kialakítani egy olyan keretrendszert, amelyben kiegyensúlyozott életet élhet ember és kutyája. Elméleti oktatást is tartunk, ahol megismertetjük a fajták jellemzőit, és tudatosítjuk a gazdákban, hogy a kutyát ösztönök irányítják, és ezek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy jól tudjunk velük együttműködni. Kizárólag pozitív megerősítésen alapuló nevelést tanítunk, és személyre szabottan mutatjuk meg a gazdiknak, hogyan tudnak következetesen bánni a kedvencükkel.
– Pár hónappal ezelőtt pedig egy izgalmas megkeresést kaptál… Mesélsz nekünk erről?
– Nem olyan régen elkezdtem kutyás terápiás órákat tartani a Kalocsai Szent Kereszt Kórházban. Amikor megkerestek, jóformán gondolkodás nélkül igent mondtam a felkérésre. Azt hiszem, hogy ez a kutyás terápia csúcsa! Hetente egyszer egy délelőttöt töltünk a pszichiátriai osztályon Zsófival, ahol különböző mentális állapotban lévő embereknek tartok foglalkozásokat. Ezeken az alkalmakon mindannyian igazán jól érezzük magunkat, így a betegek mindig örömmel várnak vissza minket. Igyekszem érzékenyen fordulni feléjük, próbálom motiválni őket, és pozitív visszajelzéseket adni, amiért nagyon hálásak nekünk, hiszen igazi élményterápiában lehet részük. Hazaérve csillogó szemekkel szoktam mesélni a férjemnek, hogy én már igenis látom az apró sikereket, amiket elérünk Zsófival. Az ott töltött idővel egy kis örömet csempészünk a betegek mindennapjaiba, miközben mi is rengeteg szeretetet és pozitív visszajelzést kapunk.

Fotó: Panna