Éjjel három óra van. Éppen az igazak álmát alszom, amikor valami váratlanul betör nyugodt ábrándképeim mezejére. Magam sem tudom, hogy mi: egy furcsa érzés vagy egy szokatlan nesz? Kicsit magamhoz térve a kábulatból, feszült mozdulatlanságba meredek, és hallgatózom. Lassan tisztul csak az álomittas kép, de végre visszatérek a valóságba: már tudom mi ébresztett fel!

Az érzékeim most már élesre hegyezve, a testem pedig ugrásra készen vár. Így fekszem egy ideig, amikor újra felhangzik a segélykérő hangocska. Most nem a lázas, beteg gyerek hívását hallom – bár testem-lelkem hasonló zaklatottságba került, mint olyankor mindig –, hanem egy apró, fekete szeretetgombóc nyöszörgését, aki még az éjszaka közepén is megnyugtató érintésre vágyik, akár egy kisbaba. Ő Frida, családunk új és meglehetősen sok figyelmet igénylő, sőt mi több, azt egyenesen kikövetelő négylábú tagja.

kutya Impulzív Magazin
Na, de milyen is Ő, tündéri kis valójában? Remélem, hogy jellemzésem felér egy gyilkossági szemtanú elmondása alapján készült fantomképpel, hátha kitalálod Kedves Olvasó, hogy Frida az ebek melyik fajtájának táborát gazdagítja. Akkor kezdem is: koromfekete fényes bunda kisebb-nagyobb barnás foltokkal az apró lábak, a cuki pofi és a bársonyos lapát fülek környékén, no meg a szemöldökök mentén. (Egyáltalán beszélhetünk szemöldökről egy kutya esetében?) Aztán van még itt egy gomborr, két őzike szem, négy pihe-puha tappancs, egy antennaszerű farkinca és egy édes kis kopasz has. Kis családom két férfi tagja szerint, ettől a pocakberendezéstől és az időnként rátörő cikk-cakkos hazafutásoktól lesz Frida olyan, mint egy kis patkány, persze a szó legnemesebb és legkedvesebb értelmében. Már alakul a kép? Rögtönzött bemutatásom alapján még akár egy dobermannkölyök képe is megjelenhetne a szemed előtt, de most koncentráljunk néhány apró nüanszra: a nyurga málnakeverőkre – ahogy általános iskolai testnevelő tanárom elkeresztelte a lábakat –, a fejnagyságú fülecskékre és a blöki hihetetlenül apró termetére. Ugyanis komoly három hónapos kora ellenére szinte még mindig csak kétmaréknyi ölebről, akarom mondani kotorékebről beszélhetünk. Ezzel segítettem egy kicsit? Szerintem most már kirajzolódott a kép, hogy itt bizony egy igazi tacskóval van dolgunk, közülük is a legkisebbel, a kaninchennel. Persze végső következtetést csak később, a kis négylábú 15 hónapos kora után vonhatunk le. Azért nemrégiben elgondolkodva néztem egy dobimamáról és a kölykéről készült fotót… Még viccelődni is szoktunk, milyen filmbe illő, kacagtató helyzetet szülne, ha a cseperedő Frida idővel dobermannméretet öltene, magyarázva a korai hasonlóságot a két kutyafajta között. Bevallom, hogy elég érdekes élethelyzet elé állítaná kis családunkat a tény, hogy egy alapvetően komikus, és apró termete ellenére igencsak öntörvényű (itt inkább a hisztis szót használnám) kis kotorék helyett, ezentúl egy nagy méretű, tiszteletet parancsoló, elegáns őrző-védő kutyával fogjuk megosztani az otthonunkat és az életünket. Persze a lényeg továbbra sem változna, ugyanis minden bolondsága és idegesítő makrancossága ellenére imádjuk őt, úgy, ahogy van.

Azonban ennyi kitérő után, most egy kicsit kanyarodjunk vissza, és kezdjük a történetet a legelején.
Már gyermekkoromban is ebek vettek körül otthon és a nagyszüleimnél is, így azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja, azóta tudom és vallom. Sokak számára talán elcsépeltnek hangozhat a mondás, de én és minden vérbeli kutyatulajdonos pontosan tudjuk, hogy ennél élőbb és igazabb állítás talán nincs is a világon.
Mi afféle megfontolt, vidéki gazdik voltunk, így a négylábú családtagok édesapám szigorú és következetes, mégis szerető gondoskodásától övezve cseperedtek mellettünk, és értek meglett csahosokká. Ekkor alakult ki bennem is az a nézet, miszerint a kutya csak kertes házba való, nem lakásba, a gazdi ágyikójába meg aztán még véletlenül sem. És ez nemcsak a mi kényelmünkről szólt – a kutyiszag- és szőrmentes élettérről, ami gyanús sárga foltok és párolgó „szivarkák” nélküli –, hanem az ebek szabadságáról is. Bár tudom, hogy kedvenceink képesek a legmostohább körülményeket is elviselni és megszokni, csakhogy a közelünkben lehessenek. Most azonban ez a több évtizedes „hitvallás” látszik megdőlni, ugyanis a fiúk hosszas unszolására végül beadtam a derekamat. Pedig kemény két éven át tartottam sziklaszilárdnak hitt elvemből ácsolt vitorlásomat a tengeren, miközben a meggyőzés viharos hullámai folyamatosan ostromolták. Én közben veszettül kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig ide – azaz a 74m2-es lakásba – kutya nem jöhet!

Aztán mégis jött. Magam sem értem, hogy egyik napról a másikra, hogyan fordult ekkorát bennem a világ, de megtörtént. Egyelőre Mérő László idézetével nyugtatom magam, miszerint: „a túl merev elvek életveszélyesek tudnak lenni”. Elindultunk hát egy úton, amely megváltoztatta, és minden nap formálja az életünket. Meglátjuk, hogy alakul.

Ha kíváncsi vagy, hogy milyen kalandokba keveredünk időről időre ezzel az édes kis szobacirkálóval, akkor tarts velem a kutyiblogon, és én elmesélem Neked, milyen Fridával az élet.

Fotó: Kesztyűs Atti