Este van. Szinte kötelességszerűen nyúlok a roló húzókájához. Egy utolsó pillantást vetek a kinti, sötétedő világra. Bár a természet már megálljt parancsolna a mai napnak, ám a város csak nem csitul. Az emberek még most is leszegett fejjel sietnek valahová – a szerencsésebbek talán hazafelé.

Az utóbbi években, mintha felgyorsult volna az élet. Vajon a többiek is így érzik? Mert én biztos vagyok benne. Már megint este van, péntek, aztán hétfő. Vajon hová tűnt a többi nap? Az örök körforgás mostanra vad pörgéssé dagadt, és olyan képet fest, mint a természetfilmek évszakok múlását idéző, egymásba mosódott, gyorsított képkockái. Valahogy nincs megállás. Szinte beleszédülök.

Leülök a kanapéra, és behunyom a szemem. Megpihenek egy kicsit az esti „műszak” előtt. A férjem megnyugtató, mély hangja, ahogy az öccsével beszélget, a kamasz fiam szobájából kiszűrődő vidám nevetés, a mellettem szunyókáló kutya egyenletes szuszogása és a puha takaró ölelése eláraszt a béke érzésével. Ez az otthon melege. Semmi máshoz nem fogható – ez az én biztonságos terem.

Lassan a tévé irányítója felé nyúlok, hogy kiválasszak egy hangulatosnak ígérkező zenei összeállítást a videómegosztón. Elindítom a lejátszást. A képernyőn egy gyertyafényben úszó szoba képe jelenik meg, a háttérben tűz pattog a kandallóban – igazi vidéki idill a kora tavaszi, hideg estében. Jólesően bambulok ki a fejemből – töltődni próbálok a napi mókuskerékből kiszédülve. Szinte hallom az égő fa ropogását, miközben lágy gitárzene zsongít el. Igazi énidő – mondhatnád.

És igazad van, de én mostanában inkább valami másra vágyom. Már nem elég egy-egy testedzős délután vérpezsdítő ereje, az emlékezetes koncertek és előadások szívet-lelket melengető ahaélményei, a felhőtlen séták Fridával, de még a vidám családi, baráti találkozások és őszinte, csendes beszélgetések boldogító percei sem.

Valami más kell: valami új, valami több, valami mélyebb. Egy igazán személyes hang. Valódi értő, törődő figyelem. Amely csak nekem szól, ami csak rólam szól – akkor és úgy, amikor és ahogy nekem jó.

Mert ötven éves vagyok. Ez mégis egy fél évszázad! (Huh, így leírva, sokkal nagyobbat üt a tagadhatatlan tény.) Pedig ennyi idő telt el azóta, hogy megszülettem. Mostanában kezdem felfogni, hogy az életem lemezjátszójáról már erősen a B oldal szól. Eddig csak tettem a dolgomat (vajon tényleg ez a dolgom?), ahogy kellett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Néha jól, néha kevésbé jól, olykor pedig kifejezetten rosszul. De csináltam, miközben igyekeztem odafigyelni másokra. Mit szólnak? Jó lesz így? Tetszeni fog nekik? Ugye nem bántottam meg senkit?

Az évek múlásával szép lassan teljesen kifelé fordult a világom, és egyre ritkábban hallottam önmagam. Hallom még egyáltalán? Kimondhatatlanul hiányzik ez a belső hang – az én hangom.

Szeretném megtalálni, újra felfedezni és főleg érteni. És ismét kapcsolódni önmagamhoz.

Mert ki vagy ÉN, amikor senki sem figyel? – meg kell tudnom. Ám ehhez előbb le kell kicsit lassulnom – kikapcsolni a robotpilóta üzemmódból. Elég a folytonos rohanásból!

Mert ahhoz, hogy kiderítsem, hogy itt és most mire van szükségem, egy kicsit meg kell állnom. Elcsendesednem és körbenéznem – itt belül, magamban.

Hogyan fogjak hozzá? Mi legyen az első lépés?

Most nem egy újabb lélekformáló könyvre vágyom az önismeretről vagy egy sorsfordító előadásra valakitől, aki átélte a nagy felismerést. A világ végére sem akarok ismét elutazni, mert mások szerint ott biztosan utat találok a belső világomba – hiszen én az istenek szigetén sem leltem meg a kulcsot a lelkem kapujához. Persze viszem tovább a leírt gondolatokat, az elhangzott szavakat és a megélt tapasztalásokat – kár lenne tagadni, hogy mind csak hozzáadott az életemhez –, de végre tényleg szeretnék elindulni önmagam felé.

Apró lépésekben, a saját tempómban, egy biztonságos térben. Talán éppen itthon, a kanapén ülve, egy-egy ilyen nap végi töprengés közben.

Most már nem akarok várni a következő „majd egyszerre”! Az életemről van szó, ideje lépnem.

És már azt is tudom, hogy merre: Vissza Hozzám – ebbe a biztonságos térbe, amely megtart és vezet az önmagam felé vezető úton. Miért gondolom, hogy éppen ez az ösvény teszi lehetővé az első bizonytalan lépéseimet? Mert személyes megélésből fakadó, őszinte, segítő szándék hívta életre, és általa három olyan szakember fogja majd a kezemet, akik szakmaiságukkal és hitelességükkel már bizonyítottak.

Akkor elindulok, mert nincs mire várni tovább.

Te is megpróbálod?