A címben szereplő kérdés engem mélyen gondolkodóba ejt. Talán vannak, akik ezt furcsának találják, hiszen milyen kérdés az, hogy hogyan szeretünk? Vagy szeretünk vagy nem – mondhatnánk nemes egyszerűséggel. Ez a téma azonban korántsem ennyire fekete vagy fehér. Nagyon is sokrétű, és bizony már egészen pici gyermekkorunktól kezdve rengeteg környezeti hatás játszik benne szerepet, mégsem bír akkora jelentőséggel a köztudatban, mint amennyire számottevő a hatása a kapcsolatainkra.

Ha végiggondoljuk a kapcsolódásaink dinamikáját, és sorra vesszük az azokban időről időre megjelenő nehézségeket, akkor észrevehetjük, hogy gyakran meghatározott mintát követnek – sajnos újra és újra ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznünk. Vajon mi lehet ennek az oka? Dr. Lukács Liza Hogyan szeretsz? – Kötődési sebeink gyógyítása című könyvéből megtudjuk a választ.


Azt gondolom, egyre többen vagyunk, akik nagyon fontosnak tartjuk, hogy tudatosan építsük és ápoljuk a kapcsolatainkat. Bár a mai generációra talán még mindig jellemző, hogy sajnos túl gyorsan eldobja azt, ami már nem működik – és itt most nem az elromlott használati eszközökre gondolok –, én mégis úgy vélem, már egyre többen próbálnak asszertíven tenni annak érdekében, hogy a kapcsolatukon javítsanak.

Sokan azonban hajlamosak azt gondolni, csupán szerencsés csillagállás szükséges ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő társat, és ha minden jól megy (persze magától), akkor különösebb energiabefektetés nélkül is jól működő párkapcsolatuk lesz. Ez azonban korántsem így van! Először is nagyon fontos, hogy jól ismerjük önmagunkat. Másodsorban rá kell jönnünk, melyek azok a problémák, amelyek újra és újra felütik a fejüket a kapcsolatainkban, hogy ezeket aztán orvosolni tudjuk.

Amikor új párkapcsolat köszönt be az életünkbe, azt gondoljuk, tiszta lappal indulunk, és ha mindketten kellően odafigyelünk, akkor nem lehet probléma – így aztán egészen biztosak vagyunk abban is, hogy minden jobban fog alakulni, mint korábban. Ez azonban téves elképzelés, mert kapcsolatunk alakulása nem csak azoktól a dolgoktól függ, amelyek a megismerkedésünk pillanatát követően történnek. Rengeteg olyan lélektani elem is hat rá, amely – bár talán nem is tudunk róla – döntően befolyásolja a kettőnk közötti kötelék fejlődését.

Ahhoz viszont, hogy ezeket a pszichológiai folyamatokat megérthessük, elengedhetetlen, hogy megismerjük a saját kötődési mintánkat. A pszichológia négyféle kötődési típust különböztet meg, amelyek teljesen eltérő hatással bírnak a kapcsolatainkra. Közülük csak egy tekinthető egészségesnek – ennek ellenére mindannyian hajlamosak vagyunk azt gondolni magunkról, hogy lelki értelemben a helyünkön vagyunk.


Az első kötődési típus: a biztonságos kötődés. A biztonságosan kötődő emberek határozottan elköteleződnek választott partnerük mellett, felvállalják a kapcsolatukban esetlegesen megjelenő konfliktusokat, és hajlandóak is dolgozni azok megoldásán. Az ebbe a csoportba tartozók megfelelő ismeretekkel rendelkezik a saját érzéseikkel és szükségleteikkel kapcsolatban, valamint ki is tudják fejezni azokat. Alapvetően elégedettek önmagukkal, képesek kezelni a stresszhelyzeteket, illetve empatikusak, így szem előtt tartják a másik fél érzelmeit és szükségleteit is. Egyszóval: jól tudják magukat érezni a kapcsolatukban. A kutatások azt mutatják, hogy hazánkban mindössze az emberek 31,4 %-a tartozik ebbe a kategóriába, amely a nyugat-európaiak átlagához képest sajnos alacsony.

Népességünk 10,3 %-a tartozik a második, vagyis a bizonytalanul (ambivalensen) kötődő emberek csoportjába. Ők is igénylik, hogy legyen mellettük egy társ, és szeretnének elköteleződni, de a saját bizonytalanságuk, önbizalomhiányuk miatt folyamatos visszajelzésre van szükségük a partnerüktől, hogy elég jók-e, és minden rendben van-e a kapcsolatukkal. Szorongásaik miatt bizalmatlanok a párjukkal szemben, nehezen kezelik a stresszt, és gyakran féltékenyek, ugyanakkor nehezen képesek megosztani az érzéseiket a másikkal.

Az elkerülő kötődésűek körébe sorolható Magyarország lakosságának 37,9 %-a. Ők érzelmileg távolságtartóak, nem igazán fejezik ki az érzéseiket, és nehezen köteleződnek el, valamint nagyon könnyen vetnek véget a kapcsolataiknak. Nagyon önállóak és függetlenek, vagy legalábbis annak akarnak látszani, hogy ezáltal védjék önmagukat. Az igazság azonban pusztán annyi, hogy félnek szeretni és kötődni valakihez.

A negyedik típust azok képviselik, akik félelemmel teli kötődéssel kapcsolódnak a másik félhez. Az ide tartozó emberek – hazánk lakosságának 20,4 %-a – vágynak a kötődésre, ugyanakkor félnek attól, és nemcsak saját magukról, de a partnerükről is negatívan gondolkodnak. Ők jellemzően egyszerre kaptak bántást és szeretetet a szüleiktől, és ez a kettősség nagy mértékben megnehezíti a reális önképük kialakulását, illetve a párkapcsolati kötődésük eredményességét.

De vajon mi határozza meg a kötődési stílusunkat? Nos, nem más, mint az édesanyánkhoz fűződő viszonyunk. Sokan azt gondolják, hogy ha egy csecsemő fizikai igényei kielégülést nyernek, az már elegendő a pici boldogságához és megfelelő fejlődéséhez. Ez azonban téves elképzelés. A kielégítő fejlődéshez a lelki jóllét is elengedhetetlen, és ennek alapját az anya-gyermek kapcsolat adja.

Csecsemőként tapasztaljuk meg ugyanis először, hogy valaki örül nekünk, figyel és vigyáz ránk, és nemcsak testi értelemben, hanem az érzelmeinket is figyelembe véve. Vagyis már egészen pici korunkban eldől, hogy a későbbi életünk során milyen dinamika fogja alakítani a kapcsolatainkat. A kötődési alapmintázatunk nagyjából másfél éves korunkra alakul ki. Persze a későbbi életéveinkben is érhet minket olyan külső hatás, amely módosít ezen – például előfordulhat, hogy a kezdeti biztonságos kötődésünket egy lelki seb valamelyik bizonytalan kötődési típus felé sodorja.


Talán vannak, akik a kötődési téma boncolgatásakor úgy érezhetik, hogy a vizsgálódók nem értékelik, mennyi mindent tettek értük a szüleik, mennyi áldozat árán nevelték fel őket. De mint korábban már utaltam rá, egy gyermek megfelelő és egészséges fejlődéséhez nem elegendő az, hogy mindent megkap, és így kielégülést nyernek az alapvető fizikai szükségletei – a lelki fejlődése és egészsége legalább annyira fontos tényező az életében, mint a testi jólléte.

A pszichológus azt is hangsúlyozza, hogy attól még, hogy a kötődéstörténetünket vizsgáljuk, és igyekszünk gyógyítani az esetleges gyermekkori kötődési sebeinket, még nem kell ítélkeznünk a szüleink felett, ahogy feloldoznunk sem kell őket a „bűneik” alól. Ez az önismereti lépés ugyanis semmiképp nem bírálat a részünkről, hiszen a gyógyulás fontos része, hogy „befoltozzuk a múltunkat” – ahogy dr. Lukács Liza fogalmaz. Egyszerűen csak mondjuk ki: „kötődési sebeim vannak, amelyek megnehezítik számomra a kapcsolódást”. Egy terápiás folyamat során „a gyermek” nem arra vágyik, hogy megbocsáthasson a szüleinek, vagy azok elismerjék „bűneiket”, hanem arra, hogy szeressék és elfogadják. Egy ilyen helyzetben sokat segíthetnek a pszichológus szavai:

„Szeretnék beülni egy időgépbe és visszarepülni a múltba. Egészen oda, amikor még kicsi voltál. Amikor nem voltam ott, pedig melletted kellett volna lennem. Amikor nem védtelek meg, pedig azt kellett volna tennem. Amikor türelem helyett ingerülten válaszoltam. Amikor nem figyeltem rád. Bárcsak visszatekerhetném az idő kerekét, akkor nem mondanám ki azokat a szavakat, akkor megállítanám azokat a mozdulataimat, amikkel fájdalmat okoztam neked. Nem vagyok képes megváltoztatni a múltat, azt viszont igen, hogyan megyünk mi ketten tovább. Egyszer majd nem a sebekről fogunk beszélni, hanem arról, aki vagy. Aki feltétel nélkül fogadtál el engem és bíztál bennem. Aki szüntelenül vártál rám, és mindent megbocsátottál nekem. Aki magadra vetted a hibáimat, a gyengeségeimet, hogy a szemedben megmaradhassak annak, akire rábíztad az életedet. Szeretnélek kézen fogni, és elkísérni téged addig és oda, ameddig engeded, Szeretnélek megismerni. Támogatni. Ölelni. Megérteni. Engedni.”

Ha a párkapcsolatunkban mindketten kellő önismerettel rendelkezünk, akkor az egymáshoz fűződő szeretetünk és gyógyulni akarásunk képes felülírni ezeket a mélyen gyökerező mintákat. Ehhez persze nagy fokú tudatosságra, kitartó munkára és szilárd alapokon nyugvó kötelékre van szükségünk.

„Van, amit kaptam, amitől az lettem, aki vagyok. Amely dolgok miatt olyanok a kapcsolati kötődéseim és a viselkedési mintáim, amilyenek. És van ehhez képest a jövő, amin még tudok változtatni, azon, hogy én a kapcsolataimon keresztül mit adok tovább.”

És ha elég kitartóak vagyunk, akkor mindennek nemcsak reális önkép és önismeret lesz a jutalma, hanem egy biztonságosabb kötődés is, valamint egy boldog, jól működő párkapcsolat. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy a kötődési sebeink gyógyításában a szerelem is a segítségünkre lehet.

„A tudat, hogy szerethetőek vagyunk és van valaki, aki feltétel nélkül elfogad minket: létszükséglet.”

Mégis hogyan lehet tudatos belső munkával és értő külső segítséggel begyógyítani a szülősebeinket? Többek között erre a rendkívül jelentős kérdésre is választ kaphatunk dr. Lukács Liza októberi előadásán. A neves pszichológusnő Hogyan szeretsz? című kötete az egyik személyes kedvencem lett, ezért már alig várom, hogy én is ott legyek a Lélekmelegítők következő estjén.