A nem is annyira távoli múltban társadalmunkban még a többgenerációs nagycsaládok voltak a jellemzőek, míg napjainkban már az a tendencia figyelhető meg, hogy a nagyszülőknek jóval kevesebb szerep jut az unokáik életében. Mi állhat ennek a hátterében, és vajon jó-e ez a változás? Ezen gondolkodtam el a minap anyaként és kisgyermeknevelőként. Kíváncsi vagy, hogy mire jutottam a nagyszülői szereppel kapcsolatban?


Egészen biztos, hogy a kiegyensúlyozott nagyszülő-unoka kapcsolatból mindenki csak profitál: a gyerekek, a nagyszülők és persze mi, szülők is. Bár én még csak az anyaságba kóstoltam bele, a környezetemben élő, nagyszülői örömöket átélt emberektől azt hallom, és azt is tapasztalom, hogy az unokáikkal töltött pillanatok életük legvarázslatosabb momentumai közé tartoznak. Ahogy a mondás is tartja: az unoka Isten ajándéka, jutalmul, hogy szülő voltál.

Amikor édesanyám és köztem nézeteltérés adódik a gyermekeim nevelése kapcsán, és én megkérdezem tőle, hogy velük miért engedékenyebb, mint amilyen velem volt annak idején, legtöbbször ezt válaszolja: majd te is megtudod, ha nagymama leszel!

A nagyszülők unokázás közben ugyanis egy kicsit újraélik a saját gyerekeikkel töltött emlékezetes pillanatokat, és ezt a nosztalgikus hangulatot még idillibbé teszi számukra a tudat, hogy az ő feladatuk most már csak a közös játék és a kényeztetés, mert a dolog oroszlánrésze, vagyis a nevelés felelőssége a szülőké. A nagyszülők remek játszótársak és cinkosok, akiktől a gyerekek mindig kaphatnak még egy kocka csokit ráadásként, és ezt persze velük együtt hétpecsétes titokként őrzik. Ők azok, akiknek mindig van idejük a kicsikre, akik mindig finomakat sütnek-főznek nekik, és gondoskodnak róluk, amikor mi, szülők távol vagyunk, együtt horgásznak, barkácsolnak, és hihetetlenül érdekes történeteket mesélnek a múltról. Náluk kevesebb és lazább szabályok vannak, mint otthon, mi pedig, amíg ők kényeztetik a csemetéinket, kaphatunk némi kimenőt. Ilyenkor kiszakadhatunk a hétköznapi mókuskerékből, és fellélegezthetünk a gyermekneveléssel járó felelősség súlya alatt, hogy aztán feltöltődve, nagyobb türelemmel tudjuk kezelni a szülői lét kihívásait. 

Bár olykor előfordulhat, hogy zsörtölődünk, amiért a nagyiéknál más „játékszabályok” szerint telik az idő, és esetleg megszegik az általunk felállított szabályok némelyikét, de higgyük el, ezek az alkalmak nem fogják végérvényesen elrontani a kis szemünk fényeit, és nem döntik dugába minden addigi erőfeszítésünket, amit értük tettünk.

Ha a kiegyensúlyozott nagyszülő-unoka kapcsolatnak ennyi előnye van, akkor miért tapasztaljuk mégis egyre gyakrabban, hogy vannak szülők, akik nem szeretnék ezt a szálat szorosra fűzni? Sajnos nem csak az egymástól távol élő családtagoknál látom azt, hogy a mama és a papa inkább csak ünnepnapokon találkozik az unokáival, ráadásul ezek az alkalmak sem meghitten, hanem már-már formálisan zajlanak.

Szerintem nemcsak a generációk közötti különbségek felelősek a kialakult helyzetért. Adódhat ugyanis olyan szituáció, amikor az átélt gyermekkori események hatására valaki már a szülővé válása előtt eltökéli, hogy bizonyos dolgokat egészen máshogy fog csinálni, mint annak idején a szülei. Persze ahogy változik a világ, fejlődik az orvostudomány, és vele együtt egyre újabb és újabb pszichológiai kutatások látnak napvilágot, úgy formálódnak a gyermekneveléssel kapcsolatos szokásaink is, így előfordulhat, hogy az elődeink által követett módszereket már elavultnak tartjuk, vagy egész egyszerűen csak másként szeretnénk csinálni azokat.

Idilli esetben a nagyszülők elfogadják ezt, sőt még helyeslik is a szülőségről alkotott elképzeléseinket, partnerek azok megvalósításában, és igyekeznek ennek megfelelően gondozni, nevelni imádott unokáikat. Sajnos azonban az is előfordulhat, hogy a nagyiék nem nyitottak az új dolgok iránt, és nem elfogadóak az övékétől különböző módszerekkel szemben, ráadásul ennek nyíltan hangot is adnak, szembefordulva a szülői akarattal.

Ez akár odáig is fajulhat, hogy a fiatalok inkább nem engedik nekik, hogy találkozzanak az unokáikkal, mivel nem tartották tiszteletben a szülői kérésüket. Sajnos arra is meglehetősen gyakran látunk példát, hogy az újdonsült szülőpár mintegy alkalmatlannak tartja a saját szüleit, hogy a gyerekekre vigyázzanak, ezért nincs is arra mód, hogy a kicsik és a nagyszülők élvezzék egymás társaságát.

Pedig a nagyival süteményt sütni, vagy a nagypapival barkácsolni is meghatározó élmény egy csöppség életében, ugyanis minél több helyről kap szeretetet és törődést, annál boldogabb és kiegyensúlyozottabb gyermek válik belőle.

Gyermekkoromban sok időt töltöttem az anyai nagyszüleimnél, és imádtam velük lenni. A nagymamámtól tanultam főzni, a papámmal meg rengeteget bicikliztünk városszerte. Tizenöt éves koromig náluk töltöttem minden szünidőt – úgy éreztem, ott van a második otthonom. A szüleim korai válása után a nagypapám egy kicsit apám helyett apám is volt, de sajnos már nem lehet velünk. A mamám viszont a mai napig az első, akitől telefonos segítséget kérek, ha egy étel elkészítésében elakadok. Hála az égnek, idős kora ellenére még testileg és szellemileg is abszolút aktív, így a dédunokái életében is tevékenyen jelen tud lenni. Ez egy hatalmas ajándék, és remélem, hogy még hosszú ideig megadatik nekünk. A nagymamámnál a mai napig egy kicsit újra gyermeknek érezhetem magam. Rengeteg szép élményem és emlékem fűz a nagyszüleimhez – mindig is meghatározó szereplői voltak az életemnek, és sokat köszönhetek nekik, ahogy édesanyámnak is.

Mert anyukám is aktívan részt vesz a három unokája életében, kölcsönösen szeretik egymást, így ő a legnagyobb segítségem. Mivel már nyugdíjas, ezért olyan praktikus dolgokban is számíthatok rá, hogy az iskolai szünetekben, amikor nekem dolgoznom kell, ő vigyáz a gyerkőcökre, de amikor egy kis énidőre vágyom, akkor is ott van nekem. Mivel egyedülálló anyuka vagyok különösen nagy terhet vesz le a vállamról.

Igazából azt tapasztalom, hogy a nagyszülőket különleges érzelmi szál fűzi az unokáikhoz. A kicsi érkezésekor új erőre kapnak, mintegy megfiatalodnak, mert megint célt kap az életük, hiszen szeretnének minél tovább részesei lenni a pici életének. A kisgyermek gyakran újra élettel és örömmel tölti meg a kissé szürkévé, egyhangúvá vált mindennapjaikat – az apró kezek simogatása, és az a tiszta szeretet, melyet az unokáiktól kapnak, semmihez sem hasonlítható boldogsággal tudja eltölteni a szívüket. Nem utolsósorban pedig, hihetetlenül nagy büszkeség számukra, hogy láthatják, amint a saját gyerekeik maguk is gondoskodó szülőkké válnak, ezáltal mintegy visszaigazolást kapnak arról, hogy ők maguk is helytálltak szülőként.

Szerző