A várandósság egy teljesen új szakaszt jelöl ki a nő életében, fizikailag és érzelmileg is. Különösen akkor, ha ezt az utat egyedül járja végig – a családja támogatásával ugyan, de párkapcsolat nélkül. Ilyenkor nincs mellette egy társ, egy állandó, biztos támasz, vonatkozási pont, aki érzelmileg megtartja őt ebben a kihívásokkal teli időszakban. Ilyenkor egyedül kell szembenéznie a nehézségekkel. Ez is egy döntés, és Tímea tudta, mit vállal. Amennyire lehetett, fel is készült erre az útra, de ettől még őt is elérik az élet nehéz pillanatai. (Az egyedülálló anyaság történetének első két részét itt olvashatod el.)
Mindenki értette
Nem emlékszem, hogy a döntésem kapcsán bármilyen ellenállást éreztem volna a környezetemben. Jól tudták, hogy meddőségi problémával küzdök, és azt is, hogy milyen komoly műtéten estem át. Valahogy mindenki megértette, hogy ez most egy „most vagy soha” helyzet számomra. Ennek ellenére még én is sokszor feltettem magamnak a kérdést: inkább mondjak le az anyaságról? Ez volt az egyetlen dilemmám, amire igazából senki nem tudott választ adni. De ez a fajta bizonytalanság nem tartott sokáig. Meghoztam a döntést, és most is azt érzem, hogy jól tettem.
Ami hiányzik – és ami megtart
Azért mostanában gyakran érzem magam egyedül. Érzelmileg még nem dolgoztam fel teljesen, hogy ezt az egészet egyedül fogom végigcsinálni. Pedig biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. De közben azért fáj, hogy nincs kivel megosztani a legbensőbb érzéseimet. Hiányzik a férfi energia. A megtartó társ, aki mellettem áll, és a gondomat viseli. Szerencsére a családom teljes mértékben támogat – nélkülük nem is menne. Mindig van kit felhívnom, anyukám pedig elkísér a vizsgálatokra, és a szülésnél is ott lesz. Számomra most a család jelenti a megtartó közeget, mégis érzem, hogy ez nem ugyanolyan, mintha a párommal együtt várnám a kicsi érkezését.
Vajon milyen lesz?
Arra ritkán gondolok, hogy valójában milyen is lehet az apa. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy a kislányom milyen lesz. Milyenek lesznek a vonásai, a kis szája, a szeme, a füle, a haja. Gyakran elképzelem a születését, és azt, amikor majd három, majd ötéves lesz. Kit fogok látni benne? Fogalmam sincs, hogy ez a csöppség mit örökölt az édesapjától, de valahol nem is ez a fontos, csak az, hogy egészséges legyen. Az viszont nagyon megnyugtató, hogy a donorok rendkívül szigorú szűrésen mennek keresztül – éppen ezért tartom ezt a lehetőséget sokkal biztonságosabbnak. Amikor egy nő rövid ismeretség után vág bele a gyermekvállalásba, gyakran fogalma sincs arról, milyen genetikai háttere van a partnerének – vagy akár saját magának. Nyilván nem lehet minden betegséget kiszűrni, de jó pár viszont kiderül.
Ami igazán számít
Talán az egyetlen dolog, ami időnként szembejön velem, az az előítélet – például a „jó, de akkor ki lesz a lányod apja” kérdés. Ilyenkor újra és újra végiggondolom: tényleg az lett volna a jobb megoldás, ha együtt élek a gyermekem édesapjával még akkor is, ha nincs igazán jelen az életünkben? Mert, ha jól belegondolunk, egy hagyományos családban sem mindig ideálisak a körülmények, és ugyanez a hiányérzet jelentkezhet ott is. Éppen ezért egy cseppet sem érzem rosszabbnak az én helyzetemet. Sokat foglalkoztam a témával, rengeteg podcastot meghallgattam, és egyre inkább úgy gondolom, hogy nem a vér számít, hanem hogy milyen minőségben van jelen egy szülő a gyermeke életében. Persze lehetőség szerint szükség van egy stabil apaképre is, de számomra az a legfontosabb, hogy megadjam a kislányomnak azt a fajta biztonságot, amelyben képes lesz erősen kötődni. Egy anya nem tud minden szerepet betölteni a gyermeke életében, de szerintem nem kell, hogy az őt nevelő édesapa feltétlenül a vér szerinti apja legyen. Sokkal inkább az számít, hogy az, aki nap mint nap ott van vele, arra mindig számíthasson – stabil pont legyen az életében. Ezt a szerepet nálunk a bátyám és az apukám fogja betölteni – jelenleg ők állnak hozzám a legközelebb, így a kislányomhoz is. Idővel persze szeretnék egy párkapcsolatot, úgyhogy bízom benne, hogy a leendő társamtól ugyanezt a törődést és biztonságot kapja majd a kicsi. De addig is itt lesz körülötte a család.
Egy kislány története
Nagyon fontos számomra, hogy milyen történetet fogok neki elmesélni minderről, ha már elég nagy lesz hozzá. Azt szeretném, ha ez egy őszinte történet lenne arról, hogy volt egy férfi, aki ismeretlenül segített nekem abban, hogy ő megszülethessen. Hogy tudja, nagyon vágytam már rá, és ennek az embernek a segítsége nélkül az álmom nem teljesülhetett volna. Azt szeretném, ha az apukájára úgy tudna gondolni, mint aki lehetővé tette, hogy ő a világra jöhessen. Érzem, hogy ezt tudatosan kell majd csinálnom, ezért szeretnék majd ilyen témájú pszichológiai írásokat olvasni, mert tudom, hogy nem minden gyerek számára könnyű ezt megemészteni. Van, aki örömmel fogadja és hálás azért, hogy megszülethetett, de van, aki így nehezebben találja a helyét a világban – gyökértelennek érzi magát, a lelke nehezebben kapcsolódik a születéstörténetéhez. Előre én sem tudhatom, hogy mi fog majd lejátszódni a kislányomban, ha megismeri a saját életmeséjét.
Egyedül megteremteni
Bátornak tartom magam, és büszke vagyok arra, hogy az életben eddig minden komoly célomat egyedül értem el. Már viszonylag fiatalon úgy éreztem, hogy szeretnék egy gyereket és majd saját otthont is – végül mindkét vágyamat egyedül váltottam valóra. Azok a mérföldkövek az életemben, amelyeket eddig el akartam érni, minden nehézség ellenére már mögöttem vannak. Most boldog vagyok.
