Nem túlzás a 21. század népbetegségének nevezni a kiégést, vagy ahogy a szakirodalom előszeretettel emlegeti, a burnout szindrómát. Mivel tömegeket érint, érdemes minél tisztábban látni a folyamatot, melyről naivitás azt gondolni, hogy csak a munkahelyünkön érezteti hatását, és kizárólag a szakmai teljesítményünkre nyomja rá a bélyegét. A dolog ennél sokkal összetettebb és szomorúbb.
A Női Lét podcast legújabb epizódjában a témával kiemelten foglalkozó dr. Fülöp Emőke klinikai szakpszichológus volt főszerkesztőnk, Gillich Panna vendége. A szakértő rámutat, hogy a kiégésként felcímkézett állapot valójában egy hosszan elhúzódó stressz következménye. Ebben a folyamatban fontos elem a stresszorral, azaz a stresszért felelős jelenséggel kapcsolatos válaszreakciónk, melynek elhúzódása, a nyomással való megküzdés megoldatlansága gyakorlatilag egyenes úton vezethet a kiégéshez. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy már képtelenek vagyunk fenntartani az aktív ellenállást – a folyamat végül maga alá gyűr. Hervasztóan hangzik, de van rá megoldás! Az önreflektív jelenlét megtanulása, az önmagam jelzéseire történő reagálás, az érzéseim azonosítása és a különböző megküzdési módok ismerete mind-mind segíthet a nehézségek elébe menni. A dolgunkat azonban nehezíti, hogy a kiégés nemcsak dolgozói minőségünkben, hanem akár szülői szerepünkben is felütheti a fejét. Érdemes tehát figyelni az úgynevezett red flagekre – ebben segít a Női Lét aktuális epizódja. Alább egy rövid ízelítőt olvashatsz a beszélgetésből.
– Azt olvastam, hogy a kiégés nem úri huncutság, hanem népbetegség. Mit gondolsz erről?
– Azt, hogy ez abszolút így van, hiszen modern világunkban mérhetetlen mennyiségű stressznek vagyunk kitéve, melyek elhúzódóan vannak jelen az életünkben, és ezek folyománya bizony a kiégés lehet. Azért válhatott népbetegséggé ez a jelenség, mert a kiváltó stresszhatások krónikusak, folyamatosan ott vannak a mindennapjainkban. Rendkívül veszélyeztetetté váltunk a kiégéssel szemben. Ez ma már igen tágan értelmezhető, és összefüggésbe hozható az életben betöltött megannyi szerepünkkel.
– Kijelenthető tehát, hogy a hosszan elhúzódó stressz okozza a kiégést?
– Pontosan! Selye János, a híres, magyar származású stresszkutató három szakasszal modellezte a stressz folyamatát. Az elsőben jelenik meg a stresszor, amely egy olyan változás az életünkben, amivel korábban nem találkoztunk, mégis azt igényli a szervezetünktől, hogy valahogy megküzdjön vele. A második szakasz az aktív ellenállás, a harmadik pedig a kimerülés. Amikor egy-egy stresszhelyzetben összeszedjük minden erőnket, az azt jelenti, hogy a szervezetünk minden mástól elvonja az energiát, hogy a megküzdésre összpontosítson. Az aktív ellenállással járó erős készenléti állapot fenntartásából viszont egyenesen következik a kimerülés, amikor már fenntarthatatlan a korábbi szakasz, és ekkor jelentkezik maga a kiégés. Természetesen, ha megoldjuk a stresszt kiváltó helyzetet, tehát csökkenteni tudjuk a készenléti állapotot, akkor nem következik be a kimerülés.
– Amit nem biztos, hogy észrevesz az ember… A környezetünk gyakran hiába jelez nekünk, mi hajlamosak vagyunk azt elhessegetni. Jól gondolom?
– Igen, merthogy nagyon alamuszi módon férkőzik mindez az életünkbe, ráadásul ciklikusan jelentkezik. Hol úgy érezzük, hogy képesek vagyunk még megküzdeni az adott helyzettel, hol pedig azt tapasztaljuk, hogy elfogyott az energiánk. Azt szoktuk mondani, hogy a kiégés egy olyan válaszreakció, ami tartós stresszhatásra jelentkezik. Ez a válaszreakció három szinten produkál tüneteket: testi szinten, szellemi szinten, és olyan viselkedési szinteken, melyeken nem túl pozitív megküzdési próbálkozások is jelentkezhetnek, mint például az alkoholhoz fordulás.
