A fürdőszoba jéghideg padlóján feküdtem meztelenül. Vizes voltam. Az imént másztam ki a zuhanyfülkéből. Nincs baj! Minden rendben lesz! Csak meg kell nyugodnom! – mondogattam magamnak. Aztán kiabáltam. Hogy jöjjenek. Hogy segítsenek. Alig jött ki a hang a torkomon. Kétségbeesetten próbáltam, de nem bírtam hangosabban kiáltani. Nézték a tévét, nem hallották sem a puffanást, ahogy elestem, sem a segélykérésemet. A filmben Gal Gadot, a Wonder Woman éppen megmentette a világot, nekem pedig még annyi erőm sem volt, hogy egy rendeset kiabáljak. Milyen ironikus! – gondoltam magamban és elmosolyodtam.

Az októberi hosszú hétvégén történt. Lementünk a Balatonra meglátogatni a férjem szüleit. Kirándulni voltunk aznap, jól esett utána a forró zuhany. A másodperc tört része alatt történt, hogy megcsúsztam és elestem. Érzékeltem, ahogy a farokcsontom nekiütődött a márványlapnak. Az egész gerincemen végigfutó, mindent elsöprő fájdalmat éreztem. Nem tudtam megszólalni, sem kiáltani, csak nyüszítettem. Hogy jöjjenek. Hogy segítsenek.

Mivel lent senki nem moccant, rá kellett jönnöm, hogy nem hallják. Valahogy ki kell kúsznom a zuhanyfülkéből, becsuknom az üvegét, és kinyitni a fürdőszoba ajtaját, legalább résnyire, hogy legyen esélyem, és meghallják a hangomat – futtattam végig a gondolatot. Végtelennek tűnő mozdulatsorok követték egymást. Lassan haladtam, meg-megpihentem. Már kint voltam a fülkéből, már becsuktam az üveget, már csak néhány centi az ajtóig. Hogyan fogom felérni a kilincset a földön fekve? – gondolkodtam magamban, miközben centiről centire haladtam előre.

Lenyomtam a kilincset, résnyire kinyílt az ajtó. Kiáltottam, ahogy csak bírtam. Hallottam a dübörgő lépteket, ahogy a férjem száguldva rohant fel az emeletre. Kettesével vette a lépcsőfokokat. Éreztem, ahogy a könnyek elkezdtek patakzani a szememből, és megállíthatatlanul folytak, áztatták az arcomat.

– Úristen! Mi történt veled, Édesem? – kérdezte aggódva.
– Elestem, nem bírtam kiabálni sem! Nem volt hangom, nem tudtam szólni! – nyeldekeltem a könnyeimet. – Nincs baj, csak a derekam fáj. Csak meg kell nyugodnom, és nem lesz baj! Maradj itt velem. Csak maradj itt, amíg megnyugszom. Aztán majd eljutunk valahogy a szobáig. Csak először meg kell nyugodnom – hajtogattam.

Ült mellettem a kövön, fogta a kezem.

– Fázom, nagyon fázom, vizes vagyok. Hozz egy törölközőt, kérlek! Valahogy rakjuk be alám, mert jéghideg a kő.

Nem múlt a fájdalom. Megpróbáltam megemelni a csípőmet, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Az agy kiadta a parancsot, de a test nem követte az utasítást. Lenéztem a lábfejemre. Mozog. Akkor nem lehet nagy baj – gondoltam. Egy ideig őszintén hittem, hogy „csak a szokásos”, csak a gerincsérvemmel történt valami, csak az izmok automatikus vészreakciója, hogy görcsbe rándulnak és próbálják védeni a csigolyákat, és majd megnyugszom, s lassan el fog lazulni a hátam.

– Nem megy, Drága, mégsem! Ez most egy másik szar – sóhajtottam. – Hívd a mentőket, kérlek, és segíts valahogy felöltöznöm!

A betegszállítók fel akartak ültetni, mert nagyon meredek az emeletre vezető lépcső, és az összecsukható tolószékben könnyebb lett volna levinni. Megpróbáltak megemelni a hónom alatt, de felsikoltottam a fájdalomtól.
– Gerincsérültet felültetni?! – kérdeztem döbbenten. – Biztos hogy nem! Szó sem lehet róla! Máshogy kell megoldaniuk, hogy lekerüljek az emeletről!

Előkerült egy tepsiszerű, szétszedhető hordágy, amit nagy nehezen becsúsztattak alám két oldalról.
– Adjanak valamit, mert az összes csillagot látom a fájdalomtól! – kérleltem őket.
– Csak Algopyrin van – mondták.
– Nem baj, vénásan az is biztos jobb lesz, mint a semmi! – válaszoltam.

A betegszállítóban feküdtem lekötözve, a mennyezetet láttam csak, nem bírtam moccani sem. MR, röntgen. Hallottam, ahogyan hasad, majd elszakad a lepedő, amikor átemeltek vele az egyik vizsgálóágyról a másikra. Lehuppantam a hordágyra, kis híján elájultam a fájdalomtól.
– Basszus! – hallottam a fejem fölött az ápolókat. – Annyira sajnálom! Jól van? Mindjárt kész leszünk, és pihenhet! – biztattak.

– Eltörött egy csigolyája – az orvos hümmögve nézte a monitort. – Nem kell megműteni. További teendőnk nincs. Itt marad, néhány nap múlva megérkezik a korzettje, hordja szépen, és össze fog forrni – mondta nyugtatólag.

Háromágyas szobába kerültem. Kimenni a mosdóba – ez szóba sem kerülhetett. Nem engedtek, és nem is bírtam. Mindennapos injekciók, ágytál, horkoló és folyamatosan panaszkodó szobatársak. Innen nincs lejjebb – gondoltam. Majd felborult alattam a szoba WC, és a méltóságom maradéka is elveszett.

Még a kórházból felhívtam a gyógytornászomat, hogy gyorsan rakjunk össze engem újra. Mert az nem lehet, hogy ennyire kiszolgáltatott legyek. Ennek a helyzetnek sürgősen véget kell vetnem!

Otthon voltam. Minden nap tornáztam. Csak totyogva jutottam el a szobától a mosdóig. A család tyúkanyóként követett mindenhová. Rémülten rezzentek össze minden tányércsörrenésre. Őket is megviselte ez a baleset.

Először a kertben próbáltam sétálni, majd az utcán. Félelmetes élmény volt. Úgy mozogtam, mint egy robot. Rettegtem, hogy nehogy valaki hozzám érjen, vagy meglökjön véletlenül. A fűző abroncsként ölelte körbe a mellkasom, mély levegőt venni benne képtelenség volt.

Relatíve hamar újra munkába álltam. Vásároltunk egy állítható magasságú asztalt, és a pozíciómat folyamatosan változtatva dolgozgattam. Haladni szerettem volna, gyógyulni szerettem volna, dolgozni szerettem volna – újra mozogni és élni. Amint lehetett, azonnal úszni kezdtem.

Követték egymást a dolgos hétköznapok, épültem szépen. Kontrollvizsgálat: a hivatalos vélemény szerint is javultam.
– Ááá, nem fáj már, egyáltalán nem! – füllentettem az orvosnak és magamnak is.

Pedig de. Minden porcikám merev volt és bevizesedett, csak a melegítőnadrág jött rám, a zoknimat is fél óráig tartott felvenni. Az izmaim reménytelenül lassan oldódtak. Küzdelmesek voltak a hétköznapok. De hinni szerettem volna, hogy menni fog, hogy már nem is olyan sokára ismét tudok akár futni is.

– Mikor utazunk már el? Tudod, amit őszre terveztünk! – kérdezte a barátnőm.
– Haha, talán februárban, Szívem! – válaszoltam.

Április lett végül, mire lekerült a fűző, és elég bátorságot gyűjtöttem egy utazáshoz, hogy felszálljon velünk a repülő. A cél ismét a szerelmetes Olaszország volt, ezúttal Puglia tartomány. Csak mi négyen, a Lányok.

Autót béreltünk. Én voltam a navigátor. Bejártuk a leggyönyörűbb várost, amit valaha láttam – Leccét, a varázslatos kikötőt Monopoliban, az álomszép strandot Polignano a Maréban, a szigorú Materát, ahol érezni a középkor komor szagát, St. Andrea leírhatatlanul gyönyörű tengerpartját, és megnéztük Alberobello mesébe illő kunyhóit is. Epret vásároltunk és pisztáciakrémet, kézzel-lábbal mutogatva, mert errefelé csak olaszul beszélnek. A helyiek még kabátban dideregtek, mi pedig megfürödtünk a 17 fokos tengerben – kihagyhatatlan volt, szinte tudatmódosító élvezet!

Az út új erőt adott. Friss lendületet a folytatáshoz, kitartást a felépülést segítő apró munka, a mindennapos gyógytorna elvégzéséhez. Úgy éreztem, az utazás, mint egy varázsló, új életet lehelt belém. Rejuvenáló, vagyis szinte megfiatalító csodaereje ismét működött és segített.

Szükség is volt rá! Júniusban, amikor újra meglátogattuk a szülőket, ismét be kellett lépnem abba a bizonyos zuhanyfülkébe. Megint ott állni, azon a kövön, abban a fürdőszobában – poszttraumatikus élmény volt. Előtörtek az emlékek, ismét átéltem mindazt, ami történt.

Aztán beköszöntött az ősz, és én csak tornáztam rendületlenül. Azóta is. Ötven százalékkal jobb lett az úszása! – dicsért egy néni az uszodában.

Oldódnak a blokkok, egyre kevesebb a feszülés a hátamban, ugyan a hastáncosokat megszégyenítő rugalmasságtól még messze vagyok.

Mégis minden nap hálát adok az univerzumnak, hogy nem kerültek csavarok a gerincembe. Hálás vagyok, pedig sokkal hamarabb mobilizálható lettem volna, ha megműtenek. Sokkal kevesebb tornamunkát kellett volna beletennem a felépülésbe.

Hálás vagyok, hogy ez lett az én utam, az én kemény munkám!

Anya titángerince! – mondja a fiam büszkén.

Köszönöm, hogy megélhettem mindezt, és újrateremthettem magam, a magam erejéből.

A végtelenbe és tovább! Előre új kalandokra, új csodálatos utazásokra!

Szerző