Ismered azt az érzést, amikor szeretnél valamit, mégis kibúvókat gyártasz, hogy miért nem teszed meg? Nincs rá idő, lehetőség, pénz… Pedig igazából hiányzik belőled a valódi elhatározás. Az El Camino kapcsán velem is ez volt két éven át – egészen idén augusztus elejéig. Onnantól viszont a kifogások helyett csak a tervezés maradt. Mert amikor tényleg el akartam indulni, egyszerűen megteremtettem hozzá a lehetőségeket.


Azt mondják, a Camino legnehezebb lépése az elhatározás, hogy megcsinálod – mert addig a döntésig is el kell jutni. Nekem ez nagyjából két évembe telt – onnantól élt bennem a vágy, hogy de jó lenne egyszer végigjárni az egyik útvonalat. Viszont most, 33 évesen kerültem egy olyan útelágazáshoz az életemben, amellyel kapcsolatban csak akkor tudok dönteni, ha elindulok valamelyik ösvényen. És ez az ösvény az El Camino lett, amely aztán szépen becsatlakozott abba az útba, amelyen a továbbiakban élni szeretném az életemet.

Nem volt sok időm felkészülni, ugyanis a döntésemtől számított 7 hét múlva már indultam is, ez pedig csak arra volt elég, hogy elrendezzem a munkahelyi dolgaimat, megvegyem a hiányzó felszereléseket, és valamennyire képbe kerüljek az helyi viszonyokkal.


Végül Portugália óceánparti útvonalát választottam. Ennek az egyik sajátossága, hogy több helyen is elágazik, illetve becsatlakozik a központi útba, vagy épp egy másikba, amit litorálnak neveznek. Ezután maradhatunk a klasszikus úton vagy végigjárhatjuk a spirituális szakaszt is pluszban, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem döntök – sem a konkrét útvonal, sem a szállások kapcsán. Ott alszom majd, ahol „ledob” a lábam magáról. Természetesen az indulási várost, Portót előre meghatároztam, de azon belül még a nulladik napon is módosítottam, hogy pontosan honnan is szeretném megtenni az első lépést.

A felszerelés beszerzése nem volt egyszerű, mivel sem megfelelő cipőm, sem megfelelő túrahátizsákom nem volt, ami a két legfontosabb dolog egy ilyen út esetén – úgyhogy a repjegyek megvétele után ezekre fókuszáltam. És tulajdonképpen szerencsém volt, mert annyi időm és energiám ment el ezekre és a dolgaim elrendezésére, hogy elvárásokat gyártani már nem volt alkalmam. Egyébként előre elhatároztam, hogy pont így szeretnék elindulni, de nyilván a várakozásainkat nehéz ilyenkor teljesen kizárni, ezért az én fejemben is volt néhány téma, amelyekkel kapcsolatban iránymutatást szerettem volna kapni. Spoiler: végül olyan kérdésekre kaptam választ, amelyeket előtte fel sem tettem magamnak.


A felkészülésem nem terjedt ki a fizikai erőnlétemre. A munkámon kívül aktív, sportos életet élek, de éreztem, hogyha fogom magam, és itthon lesétálok 30 km-t egy kb. 6 kilós hátizsákkal, és megérzem, hogy ez mit is jelent valójában, akkor el sem indulok a Caminóra. Nekem ez abszolút bevált, úgyhogy legalább az útnak ezzel a részével nem kellett foglalkoznom.

Ami a túrazsák súlyát illeti: azt javasolják, hogy kb. a testsúlyunk 10%-a legyen, mert így sokkal kisebb az ízületek túlterhelésének és a sérüléseknek az esélye. Én ezt igyekeztem is tartani: egy hatalmas Excel-táblázatot vezettem, amiben szó szerint mindent grammra pontosan feltüntettem a csomagom súlyától kezdve az utolsó biztosítótűig. Bár nem ez volt az első túrahátizsákos utam, és egyébként is a minimalista pakolás híve vagyok, most mégis azt vettem észre, hogy nehezen tudom tartani a 6 kilót – valahogy mindig többet mutatott az Excel. Nem értettem, hogy lehet az, hogy mások simán elindulnak egy 4-5 kilós pakkal, én viszont tényleg semmi szükségtelen dolgot nem viszek magammal, mégis sokkal többet nyom a csomagom – a vízzel és a napi élelemmel együtt már inkább 7 kg fölött volt. Amikor már napok-hetek óta ezt elemezgettem magamban, akkor kérdezte meg valaki tőlem, hogy nem lehet, hogy nem is a fizikai teher aggaszt ennyire, hanem az a súly, amit lelkileg cipelek magammal ezen az úton?

Azt hiszem, valahol itt kezdődött el az én Caminóm. Mert ha valamit el lehet mondani a zarándokutakról, akkor az az, hogy nem a fizikai kihívás a legnagyobb teher, amivel találkozunk rajtuk.


Az első napon konkrétan azt éreztem, hogy repülök: megy ez nekem – szó szerint sétagalopp lesz ez a két hét. Gyors voltam, sok zarándokot lehagytam, pedig nem is rohantam, csak mentem a saját tempómban. Közben nézelődtem és élveztem az óceán látványát – amely mindig lenyűgöz –, de egész napokat eltölteni nem messze a partjától, valami egészen felemelő érzés volt. Néha váltottam pár mondatot azokkal, akikkel összetalálkoztam, de alapvetően csak mentem-mentem, és ha kellett pihentem, ettem. És mosolyogtam mindenkire, aki szembejött.

Ez a könnyed érzés egészen másnap reggelig kitartott, amikor az első zarándokszállás emeletes ágyának tetején töltött hosszú és zajos éjszaka után megtapasztaltam, hogy milyen lábra állni egy 35 km-es túra másnapján. Ha kávéznék, sem kellene ennél „jobb” ébresztő. Ólomsúlyokkal indultam neki a második napomnak, és onnantól kezdve három napig nem is lettem könnyebb. Ezen a ponton éreztem azt, hogy nem, az El Camino legnehezebb lépése nem a döntés, hogy elindulok-e, hanem ez a lépés, amit most teszek meg… vagy a következő, vagy az azutáni. Ilyen az, amikor szó szerint minden mozdulat fáj, amikor nem egy parkban, egy padon vagy egy kávézóban pihen meg az ember, hanem az út szélén egy ház tövében vagy tulajdonképpen bárhol, mert azonnal le kell ülnie: kész, nincs több lépés a lábában.

Valahogy mégis sikerült tartanom a magamnak megszabott távokat egészen a negyedik napig, amikor el kellett döntenem, hogy Portugáliában maradok még néhány napig, és becsatlakozom a központi útvonalba (ami rövidebb, de dimbesebb-dombosabb, mint a parti szakasz), vagy átmegyek Spanyolországba, és az óceán mellett folytatom az utamat. Azt tudtam, hogy mindkettő gyönyörű, és mindkettőt érdemes megnézni. Még reggel, a kikötő felé menet sem tudtam, hogyan döntsek. Úgy voltam vele, hogy mire elérek odáig, addigra kitalálom. Hát, nem így lett.


Hirtelen elém ugrott ugyanis egy figura, hogy a hajót keresem-e. Én bizonytalanul bólogattam, és a vállam vonogattam, és mire kettőt pislogtam, már egy rozoga motorcsónakban ültem két másik zarándokkal és a kapitánnyal. Három perccel (és egy órányi időeltolódással) később Galíciában találtam magam. Az aznapi tervet azonban nem tudtam teljesíteni, és annyira el voltam fáradva fizikailag, hogy a kikötőhöz közeli településen maradtam.

És ez volt a legjobb döntés, mert a borzalmas, sírós és fáradt napom egy csapásra jobb lett, hiszen a szállás előtt várakozva megérkeztek azok az emberek, akikkel már az első napon is találkoztam. Rögtön vigasztalni kezdtek, és szép dolgokat mondtak, de már látni őket is fantasztikus volt. Ha ezen a napon nem fáradok el ennyire, és tartom az eredeti tervemet, akkor másként alakult volna minden, és most biztosan szegényebb lennék egy Camino-barátsággal, néhány elgondolkodtató beszélgetéssel és összességében a legjobb napommal a túra során.

Tehát azt is mondhatnám, hogy nincsenek véletlenek. Vagy, hogy minden rossznak van értelme – egy zarándokúton éppúgy, ahogy az életben is. Talán csak annyi, hogy tanítson valamit, talán ennél sokkal több. Most úgy érzem: ha nem lett volna az a rossz napom, akkor nem lett volna olyan jó az utána következő sem.


Persze nem ez volt az egyetlen mélypont az utam során, mert hátra volt még nyolc nap a megérkezésig. Utólag visszagondolva olyan, mintha a Portugáliában töltött négy nap sokkal hosszabb lett volna, mint a fennmaradó nyolc. Itt, az országhatár mellett ugyanakkor egy másik választóvonalhoz is elérkeztem: az első napokban szinte csak a testi nehézségekre tudtam koncentrálni, ezután viszont sokkal inkább a lelki munkáé lett a főszerep. Természetesen ez nem egy előre eldöntött dolog volt, egész egyszerűen az első négy napban annyi fizikai kihívást tapasztaltam meg, hogy szerintem az agyamnak nem maradt elég kapacitása foglalkozni a szellemi kérdésekkel. A következő időszak azonban főleg ezekről szólt. Ez azonban nem azt jelentette, hogy megszűntek a fizikai kihívások, vagy ne éreztem volna fárasztónak a sétát. Sőt. A legnagyobb mélységek és magasságok még ezután vártak rám.

Ezen a szakaszon minden egyes nap megkérdeztem magamtól: mit keresek én itt? Miért éreztem úgy, hogy többszáz kilométert kell gyalogolnom? Oké, oké, teljesítem. És? Mi a cél végül is?  Egyáltalán mi értelme van ennek? De a kedvenc kérdésem, ami szintén többször felmerült bennem: mi van akkor, ha én vagyok az egyetlen ember, aki utálja ezt az egészet? Mindenki őszinte lelkesedéssel és meghatottsággal beszél az El Caminóról, és akinek megvolt az első, az már a másodikat járja, akinek pedig volt nyolcadik, az már a kilencediket. És itt vagyok én, aki utálja. Mert nyilván végig lehet sétálni ennél még sokkal többet is, és be lehet „érni a célba” – de mi az értelme.


Azt hittem, valamilyen szavakkal egyértelműen kifejezhető következmény lesz az, amiért megéri végigjárni. Azt hittem, majd a végén tudni fogom, mert egy konkrét dolog lesz az. De a válasz ennél sokkal elcsépeltebb, sokkal egyszerűbb, mégis sokkal kevésbé kézzel fogható: az út a cél. Nem az, hogy megérkezzünk, hanem hogy végigmenjünk rajta. Legalábbis számomra végül ez volt az egésznek a lényege. Mert a kliséket is csak addig tartjuk üres szólamoknak, amíg a saját életünkre nem tudjuk ráhúzni őket. Így vagyok én ezzel a mondással is.

A gyaloglás lassú – több nap kell akkora távolság megtételéhez, amennyi autóval csak 1-2 óra. Az ember viszont nem rohanásra lett kitalálva – ha rohanunk, elfutunk a gondolataink mellett. Csak megállva, időt hagyva lehet igazán önmagunkhoz kapcsolódni, és rájönni olyan dolgokra, amikre azelőtt soha. És szerintem ez az El Camino vagy bármilyen hasonló zarándokút lényege is. Itt rá vagyunk kényszerítve, hogy szembenézzünk, szinte szembemenjünk saját magunkkal. A fizikai kihívás, az egyedüllét, a folyamatos alkalmazkodás (időjáráshoz, idegen emberekhez, idegen kultúrákhoz) megmutatja és felerősíti azt, akik vagyunk. Itt nem tudunk és nem is akarunk mások lenni, mert nincs rá energiánk, és igazából értelme sincs. Ráadásul nemcsak önmagunkhoz, hanem másokhoz is így lehet a legőszintébben kapcsolódni – falak és tabuk nélkül.


Amikor erre rájöttem, akkor realizáltam magamban az első (de nem az utolsó!) indokot, amiért újra végigjárnám a Caminót: az emberekért. Az emberekért, akikkel látszólag csak véletlenül találkoztam, mégis valahogy mindig pont azokban a pillanatokban, amikor kellett. A portugál lánnyal, akivel együtt jártuk a sötét erdőt, és aki csodássá tette a napomat a maga őrült személyiségével; a kanadai lánnyal, aki életem egyik legfontosabb kérdését tette fel nekem; a csapat zarándokkal, akik mindenféle ételt nyomtak a kezembe, amikor éhes voltam; az étterem-tulajdonossal, aki akkor is készített nekem ennivalót, amikor a konyha zárva volt a siesta miatt; a guatemalai sráccal, aki ukulelézett és énekelt az erdő szélén egy kávézóban, és hirtelen elfeledtetett velem minden nehézséget, vagy épp a második csapattal, akikkel a célba érést követően egy ebéddel búcsúztunk  el egymástól. Miattuk és azok miatt is útra kelnék ismét, akiket nem is tudok itt mind felsorolni, pedig megérdemelnék. Az emberi kapcsolatok miatt, amik megtalálják az embert, ha őszintén nyitott rájuk.

Amikor a hazaérkezésem után röviden válaszoltam valakinek arra, hogy milyen volt az El Camino, azt mondtam: életem legnagyobb kalandja, és a legjobb dolog, ami a jelenlegi élethelyzetben történhetett velem. Aztán rájöttem, mennyire passzívan hangzik, hogy csakúgy „megtörtént” velem. Mert nem így volt. Ezt az egész túrát én terveztem meg, én jártam végig, az én lábam fájt közben, és én sírtam vagy énekeltem hangosan az út szélén nem törődve azzal, hogy ki mit gondol. Úgyhogy most már inkább ezt mondom: a legjobb döntés volt, hogy végigcsináltam – életem eddigi legnagyobb tanítása, amely a hazaérkezésem után is folytatódik. Szépen lassan tudatosult bennem, hogy ami a Caminón megtörténik, az itthon, a mindennapi életben is megtörténhet. Hiszen csodák, kapcsolódások és nyugalom itt is mindenhol van – ha észrevesszük.


Összességében egy zarándokútnak nincs semmiféle titka vagy misztikus eredetű tényezője. Csak mi vagyunk, akik végigjárjuk – csinos ruhák, felesleges tárgyak, elvárások, megfelelések, tabuk nélkül: „lecsupaszítva” és alkalmazkodva. És valahol ott indul, ahol mi, mint ember elkezdődünk – nem pedig ott, ahol a társadalom és sokszor az önmagunk által ránk pakolt máz van.

Mondhatnám, hogy teljesen más ember lettem a Camino után – de ez nem igaz. Viszont sokkal inkább önmagam lettem, mint eddig valaha. Elindultam, és ki tudja, hol kötök ki ezután.