Sokáig nem értettem, mi a jó az egyedüllétben, hiszen én gyerekként és tinédzserként mindig unatkoztam egyedül, de még fiatal felnőttként is kellett a társaság ahhoz, hogy igazán jól érezzem magam. Ez azonban néhány éve gyökeresen megváltozott.


Egyre többször kezdtem azt érezni, hogy amikor történik velem valami – főleg negatív dolog –, akkor azt először szeretném megemészteni, nem pedig rögtön beszélni róla. Idővel tudatosan beépítettem az egyedüllétet az életembe: először csak egy-egy séta, vacsora, később kirándulás, majd utazás formájában. Természetesen sokat vagyok egyedül otthon is, vagy a munkám miatt Budapesten, de az igazi egyedüllét számomra akkor kezdődik, amikor nem vesz körül teendő. Ugyanis ilyenkor jönnek elő azok a gondolataim, amiket a hétköznapok zaja, a folyamatos tervezgetés – mit főzzek, mi legyen a hétvégi program – elnyomhat.

Először 2024. márciusban jártam Olaszország Puglia régiójában, és már akkor éreztem, hogy ide vissza kell majd jönnöm egyedül is. Magával ragadott a környék, az emberek, és azt gondoltam, ezt teljes valójában csak úgy tudom megtapasztalni, ha egyedül vagyok. Tehát elutaztam. Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire hamar sor kerül erre, de tavaly októberben, körülbelül fél évvel az első alkalom után megint Pugliában találtam magam – immár egyedül.

A Bariba érkezésemet követően rögtön vonatra ültem, és elmentem egészen Leccéig, „Dél Firenzéjéig”. A város hangulatos, az épületek pedig csodálatosak voltak, és ezen a ponton – rögtön az utazásom első napján – már történt is valami, ami bearanyozta az egész utamat. Egy szűk utcában találtam magam, ahol egyszer csak gyönyörű zongoraszót hallottam. Néztem, hogy honnan jöhet a zene, és egy zöld, behajtott spalettás ablak irányában meg is találtam a forrását. Felette az épületen molinó hirdette: Piano Summer. A dallam gyönyörű volt, de a legszebb az egészben, hogy aki zongorázott, nem látta, nem tudta, hogy valaki hallgatja – csak magának játszott. Megálltam ott, és legalább húsz percen keresztül hallgattam. Csodálatos megérkezés volt.


Már az első, ott töltött nap után tudtam, hogy nagyon jó döntést hoztam. Még akkor is, ha előtte megkaptam a szokásos kérdéseket: Nincs kivel menned? A férjed és a családod mit szól hozzá? Nem félsz? Félnivalóm, őszintén szólva, akkor lenne, ha nem merném megélni az álmaimat. A férjem és a családom pedig köszönik szépen az érdeklődést, mindenben támogatnak. Mert ez az egész nem arról szól, hogy nincs kivel mennem. Olaszország, azon belül is „a csizma” sarka, a szívem csücske – azt éreztem, hogy szeretném olyan tempóban bejárni, ahogyan nekem a legjobb, szeretnék annyi helyi embert látni és hallgatni, amennyi nekem tetszik, és egyedül eljutni olyan új helyekre, amelyekről később majd mesélhetek.

Ezeken az élményeken túl az is fontos volt számomra, hogy még jobban megismerjem önmagam: milyen az, amikor napokig egyedül vagyok anélkül, hogy ismerős emberek és környezet venne körül. Tudom magamról, hogy abszolút problémamegoldó és alkalmazkodó (bár inkább helyzetekhez, mint emberekhez) típus vagyok, és ezekre egy utazásnál nagy szükség van, hiszen ilyenkor tudom a legjobban megélni mindezt – nincs segítség vagy kapaszkodó, minden az én felelősségem.

Szeretem az ilyen kihívásokat, mert ezek során sokkal többször tör fel belőlem a „bármire képes vagyok” érzése, amit utána rengeteg helyzetben, a hétköznapi életem során is alkalmazni tudok. Én tehát nem megijedek a felelősségtől, hanem keresem az olyan helyzeteket, ahol ezt gyakorolhatom. Ebben persze az is benne van, hogy valami nem sikerül – mert ha az ember próbálkozik, elbukhat. Viszont ha meg sem próbálja, akkor már rögtön elbukott.


Szerencsés vagyok, hiszen rengeteg gyönyörű helyen jártam már életemben, de ez az út volt közülük az egyik legmeghatározóbb élményem. Az ilyen alkalmakkor rájövünk arra, hogyha egyedül utazunk, akkor sokkal nyitottabbá válunk a világra. Kapunk egy olyan szemüveget, amelyet csak egyedül lehet felvenni. És éppen ez a nyitottság hozza magával azt is, hogy egyedül utazóként soha nem vagyunk egyedül. Egyrészt ott vagyunk önmagunknak, ott van a saját magunkkal kialakított kapcsolatunk, amit mindig ápolni kell – mert ez az egyetlen, ami az életünk végéig elkísér minket. Másrészt ott vannak azok az emberek, akikkel találkoznunk kell az életben – vagy azért, hogy tanuljunk tőlük, vagy azért, hogy kapjunk valami olyat, amit soha nem felejtünk el.

Így voltam én is az amerikai házaspárral, akiknek segítettem eligazodni, és utána többször is összefutottunk még. Vagy ott volt az olasz hölgy, akivel végigbeszélgettem egy vonatutat, miközben folyamatosan dicsért mindenért, majd elköszönéskor megölelt. És az észak-olasz bácsi, akivel a repülőtéren váltottunk pár szót, majd megpuszilta a fejemet, és integetett, mielőtt felszállt a gépére. Mindegyikőjüktől olyat kaptam, ami elkísér – így ott van akkor is, amikor nem bízom magamban. Mert ők többnek hallották a nyelvtudásomat, többre értékelték a bátorságomat és többre tartották az ismereteimet – sokkal többre értékeltek, mint én önmagamat.

Feltöltődve jöttem haza, és azóta is, ha bármikor erre az útra gondolok, visszajönnek az akkori érzéseim. Eldöntöttem, hogy ha lehetőségem lesz rá, még többet fogok egyedül utazni. Most pedig – majdnem pontosan egy évvel az olaszországi élmények után – életem eddigi legnagyobb kalandjára készülök, szintén egyedül, de egy teljesen ismeretlen terepen. Mert szerintem élni csak a komfortzónán kívül érdemes.