Karácsony előtt mindig gyakrabban hallunk az adományozás jelentőségéről, pedig valójában egész évben fontos lenne szem előtt tartanunk. Ha adsz nekem egy kicsit az idődből, elmesélem, hogy én hogyan lettem önző gyerekből adományozó felnőtt.
Sokszor találkoztam ezzel a szemlélettel természetesen már gyerekkoromtól fogva, de mindig úgy éreztem, hogy én nem vagyok olyan „adományozós” típus, sutának éreztem még a gondolatot is. Láttam, hogy mások adnak, hallottam én is a felhívásokat az ünnepek közeledtével, de valahogy a gondolatvilág nem állt közel hozzám, nem éreztem a magaménak. Szégyen ide, vagy oda – bevallom.
Azután, sok évvel később, egy itthoni selejtezés után veszteségnek éreztem volna kidobni a feleslegessé vált edényeket, konyhai felszereléseket. Egy ismerősömnek panaszkodtam, hogy mennyi felhalmozott tárgy került használaton kívülre, és vajon hová fogom őket eltüntetni. Ő lelkesen csapott le a lehetőségre, és az edények nála új otthonra találtak. Az őszinte örömét látva gondolkodtam el először az adományozás lényegén.
Majd egy tanítványom történeteit hallva elmélkedtem el újra. Anyagilag támogatta egy beteg kisgyermeket nevelő kollégáját, és rendszeresen segített kutyamenhelyeket táppal, felszereléssel. Minden évbe talált módot és eszközt arra, hogy nagylelkűen másoknak is juttasson az év vége felé közeledve.
Egyszer még az is megesett, hogy annyira megérintett az egyik története, hogy én magam is felajánlottam stílustanácsadói tudásomat a célból, hogy egy egyedülálló, szegény sorsú nőnek és tinilányának együtt tudjunk varázsolni egy szép és gondtalan napot. Ez végül nem ebben a formában valósult meg, de valami határozottan elindult bennem.
Amikor pedig a férjem, aki mindig is szerette kedves figyelmességekkel meglepni a számára fontos embereket, elkezdett dolgozni az „iGive” terminálok fejlesztésén, amikkel lehetőség nyílik rendezvényeken és templomokban a bankkártyás adományozásra, végképp elvesztem. Az adományozás gondolata és fontossága bekerült a mindennapi beszélgetéseinkbe a vacsoraasztalnál, az autóban, a közös séták során. Ő szeretett, és tudott is adni, én pedig igyekeztem eltanulni tőle.
Az adományozás mára az alapvetésem része lett, már csak egy barátnőm példáját követve is. Nem kérdés számomra, hogy a kinőtt, használaton kívüli ruhákat a Családsegítő helyi fiókjába viszem el, és nem kidobom, mert így anyáknak és gyerekeknek segítek vele. Nem kell gondolkoznom rajta, hogy az Élelmiszerbank felhívásaira mindig berakjak néhány extra adag tésztát, konzervet vagy olajat az ünnepi bevásárlókocsiba. A barátnőmmel együtt összekészítünk minden évben egy-egy „nemluxustáskát” is, amivel nélkülöző nők napjaiba próbálunk örömet csempészni.
Nem tudom szavakkal leírni azt a melengető boldogságot és zsigerig hatoló jóérzést, amit akkor éreztem, amikor nemrég kivágtunk a kertünkben egy hatalmas fát, ami mindamellett, hogy nem fog rászakadni a tetőnkre, ezek után egy kedves barátunknak ad majd egész télen meleget. Ezzel együtt pedig a nyugalmat és a biztonságot, hogy idén nem kell 17 fokban fagyoskodniuk a tavaszi napsugarakra várva.
Amióta elindult a cipősdoboz kezdeményezés, azóta minden évben nagy-nagy szeretettel megpakolom a magam dobozát, és juttatok általa egy csöpp törődést olyan gyerekeknek, akiknek sokszor ez az egyetlen karácsonyi ajándékuk. Mindig rakok bele finomságot, játékot, írószert, egy kis olvasnivalót, vagy ha tanácstalan vagyok, megnézem az adományozó oldalon lévő ötleteket, ajánlásokat. Úgy csomagolom be, és adom le a gyűjtőpontok valamelyikén, hogy közben egy kicsit a saját fiamra gondolok. Arra, hogy egészséges, s nekünk megvan mindenünk.
Nincs is semmi bajom… tényleg nincs.
Hálát érzek.
Köszönöm, hogy adhatok.
