Az önképünk nem velünk született adottság, hanem egy hosszú, sokszor rögös úton formálódó belső kép önmagunkról. Ezt a képet a gyerekkori élményeink, a környezetünk visszajelzései, a belső gondolataink és számtalan más tényező alakítja. Bár gyakran hallhatod biztatásként egy-egy önkritikus megjegyzésed után, hogy: „Jajj, ne foglalkozz már azzal, mit gondolnak mások!”, valljuk be, ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen önmagadról a legtöbb információt mások tükrén keresztül kapod. De akkor mégis hogyan szelektálj? Mit zárj ki, és minek érdemes jelentőséget tulajdonítanod? Egyáltalán milyen tényezők formálják az önmagadról alkotott képet? Kurucz K. Kata pszichológus írása az önképről.
Első tükör: a szüleid
Ők már azelőtt is láttak, ismertek, hogy képes lettél volna értelmezni saját létezésedet, és bár nincsenek tudatos emlékeid erről a korai időszakról, az, ahogyan kisgyermekként fordultak feléd, vagy ahogy később tekintettek rád, felnőttkorodban is erőteljesen hat az önképedre. Egy szeretetteljes, biztató, elfogadó közeg stabil, pozitív önképet adhat, és megtaníthat arra, hogy szerethetők és értékesek vagyunk. Ezzel szemben, ha valaki gyermekként főként kritikát, elutasítást vagy túlzott elvárásokat tapasztal, könnyen belsővé teheti ezeket a mintákat, és felnőttként ő maga is így fordul majd önmagához: kritikusan, elutasítóan, szigorú hangon.
Aki kisgyerekként rendszeresen azt hallja: „Bezzeg a testvéred ennyi idősen már ezt is tudta…”, az felnőttként majd nehezen hiszi el, hogy önmagában is értékes, még akkor is, ha épp nem produkál látványos eredményeket vagy emberfeletti teljesítményt.
Ezzel szemben, akit következetesen biztatnak, és akkor is figyelmet, szeretetet kap, amikor csak játszik, vagy épp semmi „hasznosat” nem csinál, illetve akit a kudarcoknál nem dorgálnak meg („Tudtam, hogy erre sem vagy képes!”), hanem vigasztalnak („Ügyes voltál, de próbáld meg újra!”), abból nagyobb eséllyel válik pozitív önképpel rendelkező, magabiztos felnőtt.
Második tükör: a társas visszajelzéseid
Énképed jó része a külvilágtól érkező visszajelzésekre épül – ez felnőttként sem változik. Míg gyermekkorodban a szüleid, majd később a kortársaid véleménye számított, addig felnőttként már a barátaid, kollégáid, főnökeid, szomszédaid visszajelzései is formálják az önmagadról alkotott képet – ahogyan mások értékelnek, úgy kezded el látni saját magad.A közösségi média ezen a téren különösen torzító hatású: itt mindenki az élete legszebb, legelőnyösebb pillanatait mutatja.
Őszintén, mikor posztoltál utoljára arról, hogy kócosan, melegítőben rohantál le a kutyával, vagy hogy a lakásod az előző esti vendégség után még délben is úgy nézett ki, mint egy csatatér?
Valószínűleg inkább akkor posztolsz, amikor jól nézel ki, jól érzed magad, vagy valami menő dolgot csinálsz. A többi ember sem más: ők is elsősorban a pozitívumok mentén tartanak igényt a külvilág figyelmére. Ez azonban könnyen torzítja azt, amit valóságnak látunk, mégis önmagunkkal vetjük össze.
Rejtett írók: a belső narratíváid
Ahogyan magaddal beszélsz – akár hangosan, akár belső monológként – hatalmas hatással van arra, hogyan érzed magad a bőrödben. A folyamatos önkritika, az irreális elvárások torz énképhez vezethetnek. Ha a belső hangod azt ismételgeti, hogy „Látod, már megint elrontottad!”, „Neked ez úgysem megy!”, akkor ez könnyen kedvedet szegheti, bármibe is szeretnél belekezdeni. Egy ilyen negatív belső hang előbb-utóbb meggyőz arról, hogy felesleges igyekezned, hiszen a dolgok úgysem fognak sikerülni.
A próbálkozás elhagyása valóban megvédhet a kudarctól, de a siker lehetőségét is kizárja – márpedig ez utóbbi rengeteget javíthat az önképeden. Ezzel szemben egy biztató, támogató belső hang („Lássuk, hogyan sikerül!”, „Meg tudom csinálni!”) egészen más megvilágításba helyezi a kihívásokat, és a segítségével nagyobb bátorsággal vágsz bele bármibe.
Így lesz egészséges az önképed
Jó, jó, akkor ha mindig dicsérem magam, majd egészséges lesz az önképem – gondolhatnád. De ez sem ilyen egyszerű, mert hajlamosak vagyunk a hibáinkat szigorúan megítélni, miközben a sikereinket elbagatellizáljuk, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk.
Az egészséges önképhez tehát nem az állandó, indokolatlan önfényezés vezet, hanem az, ha megtanulod észrevenni a sikereidet, ha megengeded magadnak az örömöt, és időnként „vállon veregeted” magad.
Ha ez elsőre nehéz, akkor kezdetnek bevezethetsz egy kis jutalmazást. Például egy-egy sikeres feladat után ajándékozd meg magad valamivel – ez segíthet tudatosítani, hogy érdemes megünnepelned a pozitívumokat, és ez a gondolkodásmód később automatikussá válhat a számodra.
Az egészséges önkép tehát kiegyensúlyozott. Olyan belső attitűd, amelyben képes vagy beismerni a hibáidat, de nem feledkezel meg az erősségeidről sem. Ahogy a testedet, külsődet sem valami alakítható masszaként kezeled, amit rá kell erőszakolni valamilyen sztenderdre, hanem érző, változó, élő részként, amit nem másokhoz, hanem önmagadhoz érdemes mérni.
Egészséges az önképed:
– ha a jót és a rosszat is látod magadban, ugyanakkor képes vagy rugalmasan viszonyulni önmagadhoz;
– ha együttérzéssel fordulsz magad felé, és hiszel abban, hogy képes vagy változtatni azon, ami nem tetszik;
– ha nem csupán elszenvedője vagy a világnak, hanem aktív alakítója is.
Kritikusok kontra dicsérők: erre érdemes figyelned
Természetes, hogy számít mások véleménye, és az is, hogy szeretnél elismerést kapni – de nem mindegy, kitől és milyet! Fontos, hogy megtanulj szelektálni, mert nem mindenki véleménye számít egyformán. Csak azok visszajelzéseit érdemes komolyan venned, akiket te magad is hitelesnek, önazonosnak látsz – és ezek az emberek nem feltétlenül a családod tagjai vagy a legközelebbi szeretteid.
Ne feledd: a kritika mindig hangosabb, mint a dicséret – még akkor is, ha valójában az utóbbiból van több. Tanulj meg figyelni a pozitív visszajelzésekre is, és ne hagyd, hogy a zajos bírálatok elnyomják benned az értékes, építő mondatokat.
