Ülök a váróban és figyelem az embereket, miközben amatőr arcelemzésem ösztönösen beindul. A váróterem tele van megkeseredett arcokkal: megereszkedett szem alatti táskák, a száj vonala pedig erősen lefelé görbül a keserűségtől és az állandó méltatlankodástól. A hát is megdőlt, púpos a ránehezedő fizikai és lelki tehertől. Sokak tekintetében riadtság, szomorúság vagy üresség ül. A beszélgetésfoszlányokból jóformán csak panaszkodást csípek el.

Tudom, hogy ez egy szélsőséges helyzet, hiszen ki az, aki kicsattanó boldogsággal várná a neve elhangzását vérvétel előtt. De a szomorú tény az, hogy a kevésbé szélsőséges helyzetekben is ez a jellemző. Ez a jelenség, ugyanis nem csupán egy karcsú szelete társadalmuknak. Elszomorít az a lehetséges jövőkép is, hogy ha megöregszem én is elkeseredett és életunt leszek, arcom színe, kisugárzása kiabálja majd a boldogtalanságot. Szörnyű ezt analizálni. Nem bírálok senkit és semmit, hiszen én is magyar vagyok, tele alapszorongásokkal, rossz beidegződésekkel, enyhe melankóliával és kissé pesszimista világnézettel. Ugyanakkor mérhetetlen dühbe gurulok az üres, „legyél már egy kicsit pozitívabb” hozzáállásból. Napjainkban ritka ugyanis a bölcs és hiteles tanácsadó, viszont a „nagyszerű”, lelkes és persze önkéntes, de hiteltelen szakértőkből akad bőven – átüt a beprogramozott, minden optimista alapot nélkülöző személyiségük, és ez bosszant.

Na, de mi lehet a hátterében annak, hogy nemzetünk általánosan boldogtalan? Talán, hogy kiszipolyozott ország vagyunk, jellemzően elnyomás alatt? Erősek az elvárások, és intenzív a társadalmi nyomás? Mert az egész életünket ledolgozzuk, miközben vezetőink generációról generációra átörökített és továbbvitt tekintélyelvű, frusztrált neveltetését nyögjük? Mert gyermekkorunk óta kísér bennünket a halálfélelem, és körbevesz a sok rémséges betegség? Tényleg mi iszunk, dohányzunk a legtöbbet, vagy közel a legtöbbet?

Egy bizonyos elmélet szerint, csupán egyetlen ok létezik: az irracionális, önpusztító gondolatok sokasága. De a gondolat, csak gondolat, amit könnyedén meg tudunk változtatni – vallja Louise L. Hay. Na de hogyan, és meddig tart ez az átalakítás? Egyáltalán, mindenki képes rá? Nem vagyunk ugyanis felkészítve arra, hogy minden megszerzett új látásmódot vagy cselekvést kondicionáljunk. Kevés útmutatást kaptunk arra vonatkozóan is, hogy ismerjük fel a hiányosságainkat, és fejlesszük önmagunkat, dolgozzunk a problémáinkon, majd építsük be az újonnan megszerzett tudást. A diák például szeretné elsajátítani a kézenállást – vagy csak a tanára szeretné? –, de nem sikerül első próbálkozásra, így kész, vége is az egésznek. Gyakorlás nincs: ha nem megy, hát nem megy, feladjuk. Nem sajátítottuk el a tudást, hogy a kudarctól nem összeesni kell, hanem felállni és tanulni belőle, majd újrakezdeni. Inkább kiskaput keresünk, vagy kudarckerülő magatartásba menekülünk, mert még nem értettük meg, hogy nincs szükség mindenki szimpátiájára, és nem kell mindenkinek megfelelnünk, hiszen alapvetően mások vagyunk. Nem vagyunk képesek elfojtani az egónkat, amikor az felesleges és értelmetlen konfliktust szülhet. Megtanultuk viszont a „majd jóra fordul minden”, „az élet már csak ilyen”, és a már említett „legyél már egy kicsit pozitívabb” kliséket. Ezekkel csak az a baj, hogy üresen tátongnak a szorongásokkal teli, önismeretből és társismeretből elégtelen, változásra képtelen ember szájából.

Azt is meg kell tanulnunk, hogy az életben vannak olyan történések is, amelyeket nem tudunk sem befolyásolni, sem irányítani. Ezeket el kell fogadnunk, vagy el kell engednünk. No persze az elengedés is nehézkes: hosszan tartó folyamat, de tanulható gondolkodásmóddal elérhető.

Érdemes megemlíteni még az úgynevezett flow-élményt, vagyis az intenzív boldogságérzés jelenségét. Az ember ebben az állapotban elveszítve tér- és időérzékét belefeledkezik egy számára örömet és kihívást jelentő tevékenységbe, amely boldogsággal tölti el. Ám ez az érzet sajnos nem tartós, hiszen egy olyan állapotot jelöl, amely hosszabb időn keresztül nem tartható fenn.

Ahogy testünket, úgy szellemünket is edzeni kell a jóra. A hosszan tartó boldogtalanság – tudom, nem mondok újat – testünk minden sejtjére, így az immunrendszerünkre is negatív hatással van. Pedig nagyon egyszerű a recept: boldognak kell lenni! Persze, tudom, hogy könnyű ezt mondani, de a jó hír az, hogy mint minden, ez is tanulható. Egy másik szemlélet, egy új gondolkodásmód elsajátításával. Mindehhez viszont idő kell és napi gyakorlás. Ha agyunk hozzászokik a pozitív gondolatok kereséséhez, később automatikusan azt kutatja, csak azt veszi észre. Fontos dolog még, hogy találjunk célokat, mert az energiával tölt fel bennünket, és persze magabiztosságot ad, ha eredményeket érünk el.

De mi is valójában a boldogtalanság? Az általános értelmezés szerint: „a boldogtalan melléknévvel kifejezett (lelki)állapot, a boldogság ellentéte”. Szerintem, a boldogtalanság inkább egy elnyúló folyamat, éppen ezért nem a boldogság – mint pillanatnyi érzés –, sokkal inkább a kiegyensúlyozottság ellentéte. Ez pedig egy kicsit összecseng a buddhista tanításokkal is. Ugyanis a buddhizmus filozófiája szerint a boldogság különböző minőségű lehet, és a legvégső, leghatalmasabb boldogsághoz a Nemes Nyolcrétű Ösvény vezet. Egy „út”, melyet megvilágosodásnak neveznek, és amely az örökké tartó béke állapotát jelenti.

Lehetséges azonban, hogy az új generáció miénktől teljesen eltérő, kissé öntörvényű, öntudatos, korlátoktól felszabadult gondolkodásmódja lesz az új, pozitív irány? Nem tudom, de nagyon ránk férne már egy kis boldogság.