Folytatódik beszélgetésünk a Kalocsai Szent István Gimnázium Kunszt József-díjjal kitüntetett pedagógusával, Farkasné Bekes Rita igazgatóhelyettes, magyar-történelem szakos tanárral. Az interjú első feléből kiderült, hogy egykori alma materébe tért vissza több mint húsz évvel ezelőtt tanítani, és nagy hatással voltak rá azok a tanárok, akik később kollégái lettek. De hogyan alakítja kapcsolatát a diákokkal és a mai napig készül-e a következő órára? Olyan-e tanítani, mint azt gondolta és vajon miért olvassa újra máig az összes kötelezőt, ha új elsős osztályt tanít? Kiderül a beszélgetés második részéből!
– Azzal hogyan birkózik meg az ember, amikor elkezd tanítani, hogy nem csak a megszerzett tudásával és az adott képességeivel dolgozik, hanem az egész lényed a munkaeszközöd úgy egy nehéz éjszaka után, mint életed legboldogabb napjának másnapján?
– Ezt megtanuljuk kezelni – idővel. Amikor belépsz egy osztályterembe, minden háttérbe kerül, és csak az fontos, hogy te ott vagy. Minden mást meg kell próbálni kikapcsolni. Szerintem ez általában sikerül. Nyilván nem a legnagyobb traumákról beszélek, de nekünk ezt olyan helyzetekben is meg kell tudni csinálni a legjobb tudásunk szerint… ez a hivatásunk. A gyerek nem arra kíváncsi, hogy milyen volt az estém.
– Nem kíváncsiak rá?
– De nyilván, valamennyire igen, de abban is meg kell találni az egyensúlyt, hogy ebből mennyit oszt meg az ember és mikor.
– Ezt a határvonalat hogyan húzod meg?
– Nyilván ez is csak tanulás és tapasztalás útján tapintható ki. Mi ebben élünk. Fontosnak tartom, hogy a diákok azért lássák, hogy én is ember vagyok. Ne gondolják rólam azt – és remélem, nem is gondolják –, hogy én tökéletes vagyok. Azt a példát próbálom mutatni, hogy csinálják mindig jobban – én is ezt teszem. A gyerekek személyiségfejlődésével való törődés mára nagyon előtérbe került, és jó is, hogy így van, mert egyre nagyobb szükség is van rá. A gyerekek igénylik – még ha nem is mondják ki –, hogy a személyiségüknek az alakulásával is foglalkozzunk. Amikor elkezdtem tanítani, nem éreztem ennyire intenzíven ennek a szükségét. Alapvetően szemlélődő típus vagyok, aki figyel a gyerekekre és egy tekintetből, mozdulatból, gesztusból sok mindenre lehet következtetni. Nyilván nem tud minden diákommal ideális lenni a kapcsolatom, hiszen ez egy rendkívül érzékeny dolog, de amíg megtaláljuk a közös hangot, abban mindig van egy kis játék, amire hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem.
– Egy-két gondolatban már beszéltél erről, mégis térjünk vissza egy mondat erejéig rá, és varrjuk el azt a közvélekedést, hogy tanárnak lenni egyenlő az aranyélettel, mondván „az ember megszerzi az egyetemen a tudást, amiből aztán él nyugdíjazásáig, mindig ugyanazt kell elmondani, és közben még egy csomó szünete is van”. Na, ehhez képest mi a valóság?
– Minden szempontból sokkal több ennél tanárnak lenni. Lehet, hogy ez minden hivatásról elmondható, de pedagógussal mindenki kapcsolatba kerül az élete során, ezáltal a tanítás kicsit olyan, mint a gyereknevelés, amiről mindenkinek van véleménye – és biztos abban, hogy az ő véleménye az igaz. Ezzel szemben, ahogyan minden gyerek más, úgy minden iskola, diák és pedagógus is más és más, ezáltal a munka is folyamatos útkeresésről és önfejlesztésről szól.
– Mit nem látni a tényleges munkátokból?
– Az otthoni dolgozatjavítást. Az órai segédanyagok összeállítását. Ahogyan elkészül egy óravázlat. Sokan gondolják, hogy egy vers- vagy regényelemzés arról szól, hogy a tanár elmondja, mit kell a műről gondolni, de nyilván ez nem így történik. A cél az, hogy a diák fölfogja, megértse, a magáénak érezze az anyagot és abból még fel is tudjon készülni a következő órára.
– Mindez hogyan fér össze a magánélettel?
– Kétgyermekes anyukaként néha nehezen. Négyig vagyok az iskolában, azután felveszem a gyerekeket, és onnantól ők az elsők. Viszem őket táncra, foglalkozásra, játszótérre – onnantól csak az övék vagyok. Ha valami miatt ez a rendszer borul, és négy-fél öt körül nem tudok átkapcsolni anya-üzemmódba, már érzem magamban, hogy valami nincs rendben. Aztán amikor lefekszenek a gyerekek, jönnek a dolgozatok, a felkészülés, illetve reggel szoktam még dolgozni, amikor ők még alszanak.
– Húsz év pedagógusi rutinjával eljutottál-e már arra a pontra, hogy ha hirtelen be kell ugrani helyettesíteni mondjuk második világháborút tanítani, vagy éppen Aranyembert elemezni, az már rutinból megy, és nem kell egy-egy adott óra anyagát előre átgondolnod?
– Nem, a mai napig átgondolom az anyagot, mielőtt bemegyek órára. Kezdő tanárként, sőt, az egyetemen is azt gondoltam, hogy ez így működik – hogy az a jó tanár, aki ezt meg tudja csinálni. Aztán idejöttem, és azt láttam a tanáriban, hogy azok a kollégáim, akik még engem is tanítottak –mint például a néhai Bartek József tanár úr vagy Szőke Imre tanár úr – ugyanúgy megtervezik az órájukat, mielőtt bemennek. Ezt az első hetekben tudatosítottam. Azt láttam, hogy ezt így kell csinálni, és nem szabad félvállról venni a felkészülést, még ha húsz-harminc éve is csinálom is ugyanazt. A kötelező olvasmányokat például mindig újraolvasom. Ahányszor elsősöket tanítottam, mindig elolvastam például a „Rómeó és Júliát”. Nyilván nem azért, mert nem emlékszem rá, hogy mi történik benne. Én már nem izgulok egyetlen hősért sem [nevet fel], de aközött nagy különbség van, hogy ismerek egy művet, mert olvastam, illetve hogy ahhoz hogyan kell hozzányúlnom annak érdekében, hogy egy gimnazistával fel tudjam dolgozni.
– Hol látod magad tíz év múlva?
– Remélem, hogy pontosan ugyanitt, a gimnáziumban. Sosem merült fel komolyan bennem az, hogy elhagyjam ezt az iskolát. Viccesen szoktam mondani, hogy életemnek ma már nagyobb része kötődik a gimnáziumhoz, mint amint nem ezek között a falak között töltöttem. Magyart és történelmet szeretnék tanítani és még sok-sok diákkal találkozni.
– Két kislány anyukájaként mit gondolsz, mennyire lesz hasznodra a tapasztalat, amit kamaszkorú gyerekek százai között töltöttél, amikor a lányaid lépnek ebbe a kritikus korba?
– Biztosan hasznomra lesz! Én rengeteget tanulok a diákoktól. Nemcsak abból, hogy milyen zenét hallgatnak, mi érdekli őket, hanem arról is, hogyan gondolkodnak. Az is érdekes, hogy sokat tanulok a velük való kapcsolatból magamról, mert néha magammal kapcsolatban is olyan dolgokra jövök rá, amivel talán tudatosan nem voltam tisztában. Az önismeret rendkívül hasznos és izgalmas. Azt hittem, amikor elkezdtem tanítani, hogy ezt nem lehet túl sokáig csinálni. Ma már ez egészen másképpen van, és úgy látom, hogy ezt a családom is elfogadta. Nagyon régóta vagyunk egy pár a férjemmel, aki rendkívül támogató. Ő kezdettől látta, hogy a tanítás az álmom, és azt is látja, hogyan tudok ebben kiteljesedni.
– Mit szólt édesanyád a téged ért elismeréshez?
– Nagyon örült. Rengeteget köszönhetek neki. Az volt az igazi örömöm, hogy láthattam az ő örömét. Anyaként ezt már egészen más volt megélni… Amikor a bőrömön érzem, hogy valóban a gyerekem öröme a legnagyobb boldogság a számomra. A szülőség által az ember megtanulja, hogy mi az igazán fontos… de szerintem ezt te is tudod.
– Abszolút, és teljesen egyet is értek! Nagyon köszönöm a beszélgetést, és a díjhoz még egyszer, a szerkesztőségünk nevében is szívből gratulálok!
– Köszönöm én is!