Egy ragyogó, napsütéses szombat délelőtt érkeztem a szegedi Móra parkba, hogy részt vegyek egy „sétálva tanulás” órán, amit a Finniskola szervezett. Noha magam csak kívülállóként voltam jelen, mégis izgatottan vártam, hogy betekintést nyerjek ebbe a különleges világba. Ismerve Benkő Imolát, tudtam, hogy közel áll hozzá az alternatív oktatás gondolata, ráadásul hosszú évekig volt a Szegedi Tömörkény István Gimnázium magyar-dráma szakos pedagógusa. A beszélgetés során Imola nemcsak a Finniskola módszerének lényegét és a jövőbeli terveit osztotta meg velünk, de azt is elárulta, milyen nehézségek árán döntött úgy, hogy otthagyja a korábbi munkahelyét.


– Miért hagytad ott a tanári állásodat?
– Már évek óta érlelődött bennem a gondolat, mert a közoktatás egyre zártabb rendszerré vált. Számomra tanítani annyit jelent, hogy szabad, gondolkodó embereket nevelek, miközben én is az maradok. Ahhoz, hogy létezni tudjunk az életben, rendkívül kreatívnak kell lennünk, és ez a két dolog kell ahhoz, hogy valamennyi nehézséggel meg tudjunk birkózni. A döntésem másik oka a tananyag radikális megváltoztatása volt. A magyar tantervben erős ideológiát érzek, amellyel ily módon képtelen vagyok azonosulni, éppen ezért pedagógusként sem tudok hiteles lenni, hiszen olyasmit kell belepréselnem a diákok fejébe, amelyben magam sem hiszek. Ráadásul töménytelen mennyiségű adatot kell visszaadniuk a gyerekeknek, ahelyett, hogy a gondolkodási képességüket fejlesztenénk. Most egyenesen száguldunk a műveltség alapú, főleg a lexikális tudásra épülő érettségi vizsgák felé. Ugyanakkor azt sem tudom elfogadni, hogy napi 8-9 órát kell a diákoknak az iskolapadban ülniük. Gyakorlatilag már a középiskolában arra neveljük őket, hogy természetes lesz, ha felnőttként majd 12-16 órát dolgoznak naponta. Keddenként például szünet nélkül nyolc órát tartok nekik, ez pedig a minőségi oktatás szempontjából egyáltalán nem vállalható. Közben elszomorít a pedagógusmegmozdulások és sztrájkok sikertelensége is. Ezeken én is lelkesen részt vettem, de mostanra eljutottam odáig, hogy úgy gondoljam, itt még elég hosszú ideig nem lesz változás az oktatásügyben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kiszámíthatatlan legyen a munkám, az életem, pedig az új törvény szerint az is előfordulhat, hogy a vármegyén belül bárhova kihelyezhetnek tanítani.
– Úgy érezted, ha most nem állsz fel, akkor támogatod ezt a rendszert?
– Igen. Ha maradok, akkor azzal azt üzenem, hogy ez így tökéletes, és nyugodtan folytatódhat tovább. Segítenék egy olyan folyamatot, amellyel nem tudok egyetérteni. Egész életemben kiemelten fontos volt számomra, hogy csak olyan tevékenységekbe fogjak, amelyek mellett teljes mértékben le tudom tenni a voksomat. Abban az esetben, amikor ez nem teljesül, egyszerűen nem vállalom el a feladatot.
– Mi zajlott le benned, amikor meghoztad a döntést?
– Bár régóta foglalkoztatott a dolog, mégis nagyon sokáig ment a libikókaharc magammal, mert gondolnom kellett a tanítványaimra is. Egyik este arról beszélgettünk a férjemmel, hogy mi legyen, beadjam-e a nyilatkozatot. Bizonytalan voltam, nem tudtam eldönteni, hogy szabad-e meglépnem ezt. A férjem azt tanácsolta, hogy nyomtassam ki a papírt, tegyem az asztalomra, és ha még reggel is úgy gondolom, hogy ez a jó megoldás, akkor bátran vállaljam fel. Ezen az estén sok minden feltornyosult bennem, amivel elégedetlen vagyok már egy ideje, így egyértelművé vált számomra, hogy mit kell tennem.



– Mi volt a kollégáid és a diákjaid reakciója?
– A Tömörkényben szerintem nagyon jó és erős tanári kar kovácsolódott össze az évek során. Most is támogatóan léptek oda hozzám, senkitől egyetlen egy rossz szót sem kaptam, és nem éreztették velem, hogy cserben hagynám őket. Épp ellenkezőleg! Azt mondták, milyen jó, hogy bevállalom, és bárcsak ők is megtehetnék! Most egyszerre érzem jól és rosszul is magam ebben a helyzetben. Ez nem hősiesség, ahogy ők látják. Én sosem éreztem annak, inkább önvédelemnek. Ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy más olyan körülmények között él, hogy nem teheti meg, hogy egyik napról a másikra feláll. A diákjaim viszont sírtak… ez azért nem olyan egyszerű… (Ennél a pontnál meg kellett állnunk egy pillanatra, mert Imola elérzékenyült.)
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Szeretnék megállni a saját lábamon, mert nem kívánok részt venni az alkalmazotti lét semmilyen formájában. Jó lehetőségként adódott a Finniskola, amit már nyáron elkezdtük szervezni. Ez egy olyan oktatási forma, amelyről azt gondolom, hogy nagyon előremutató és építő, igazi XXI. századi módszer.
– Hogyan indultál el ezen az úton?
– Egy Facebook-hirdetésen keresztül találtam rájuk, és rögtön érdekelni kezdett a dolog. A toborzáson már túl vagyunk, most kezd az első csoportunk. Nagy várakozással indulok neki az egésznek, mert országos szinten Budapest mellett, egyelőre csak itt, Szegeden tudott megvalósulni. Maga a forma még újnak és ismeretlennek számít, holott szerintem ez egyáltalán nem így van. Már az antik görögök és rómaiak is sétálgattak a tanítványaikkal, miközben különböző témákról beszélgettek. A Finniskola persze egy kicsit komplexebb gyakorlatot alkalmaz, ugyanakkor a metódusa egyszerű: hogyan tudjuk összekapcsolni a tantárgyakat bizonyos összefüggések mentén, melyeket már megtanultunk például történelemből, földrajzból, irodalomból, énekből, művészettörténetből vagy akár számítástechnikából.
– Milyen hatása van a módszernek?
– Azokra a kompetenciákra nevel, amelyekről sokszor hallunk mostanában, de valahogy mégsem használjuk őket. Az együttműködésre például nagy szükségünk lenne, mert csak a segítségével tudunk előrelépni az életben. A kommunikáció során pedig megismerjük a nyelvet, a környezetünkben és az adott közösségben használt kifejezéseket. Ezt a mintát figyelik meg a gyerekek, és ezen keresztül megtanulják tőlünk. Nagyon lényeges, hogy a fiatalok megfelelően kommunikáljanak, hogy az életben elérhessék a céljaikat, és megértsék őket, miközben a kommunikációjuk nem a gyűlölet mentén szerveződik. A kritikus gondolkodás viszont lassan szitokszó lesz, pedig nem azt jelenti, hogy azonnal ítélkezünk valami felett, hanem hogy megkérdőjelezzük a dolgokat és helyzeteket, melyekben élünk. A séták pozitív hatása, hogy nyitottságra ösztönzi a diákokat, ami tapasztalataim szerint különösen a középiskolás korosztálynál fontos, mert általában nehezen nyílnak meg. Másrészt szorgalomra is tanít a módszer, hiszen általa könnyebb felkelteni a gyerekek érdeklődését egy-egy témakörben, ezáltal motiváltabbá válnak a tanulásban.
– Mennyiben nyújt mást ez a tanítási gyakorlat, mint amit a közoktatásban kap egy gyermek?
– A szülők gyakran kérdezik tőlünk, hogy az iskolai tananyag hogyan kapcsolódik azokhoz a témákhoz, melyeket a sétálva tanulás közben dolgozunk fel. A gyerekek a megszerzett, tényleges tudásukat forgatják be a folyamat során, miközben hidak épülnek az egyes tantárgyak között. A Finniskolában az összefüggésekre, a logikai kapcsolódásokra világítunk rá, és ezekre irányítjuk a diákok figyelmét is.



– Vegyünk egy konkrét példát!
– Mindig egy nagyobb kontextusban gondolkodunk. Például a témánk: Hogyan írható le a világ? Ezen belül: Hogyan írható le a világ verslábakkal? Vagy: Hogyan festhető le pop-art stílusban? A beszélgetésbe egyesével behozzuk a különböző tantárgyakat, és a segítségükkel körüljárjuk az adott témát. A Hogyan írható le a világ mai dalokkal? kérdéssel már a zene is belép, és megmutatja kapcsolatát az alapfelvetéssel.
– Mit kell tudnunk a Finniskola magyarországi elterjedéséről?
– Az iskola alapítójának, Mihályi Endrének (közgazdász, pedagógus – a szerk.) az egyik gyermeke magántanuló lett, mert nem tudott alkalmazkodni az adott oktatási rendszerhez, így az édesapa – mivel sokat tanult Vekerdy Tamástól (gyermekpszichológus – a szerk.), és az oktatással kapcsolatban is rengeteg tapasztalatot szerzett – kitalálta, hogy mi lenne, ha a szabadban sétálgatva, beszélgetve tanítaná a fiát. Gyakorlatilag a saját gyermekén keresztül fejlesztette ki a módszert, vagyis: hogyan lehetne összekapcsolni az egyes tantárgyakat, és ezeket a folyamatokat, hogyan tudná könnyen megérteni a diák. A kísérlet után a fiú mindenből jól teljesített a vizsgákon. Budapesten már körülbelül öt éve működnek finniskolás csoportok, és ebben az évben szerencsére lehetőség nyílt arra, hogy Szegeden is szervezzenek ilyen közösséget, általános és középiskolás gyerekek részére.
– Milyen felkészítésen kellett részt venned pedagógusként, hogy a Finniskola csapattagja lehess?
– Nem volt szokásos értelemben vett képzés, viszont több sétán részt lehetett venni, ahol megmutattak néhány trükköt. Végig olyan érzésem volt, mintha egy izgalmas színházi előadást néznék: az érdeklődésem egy pillanatra sem lankadt. Mivel a kérdések nagyon jól generáltak, ezért a gyerekek könnyedén rákapnak a beszélgetés ízére, és elkezdi érdekelni őket a téma. Ez nagyon fontos része a folyamatnak, hiszen így születik meg a flow-élmény, miközben az ember úgy érzi, hogy repked, és amikor az egész a végéhez ér, akkor szeretné a leginkább, hogy tovább folytatódjon. Ez a módszer ilyen módon tanítja meg a gyermeket arra, hogy a tudás elérhető. A foglalkozások eredményeként az érdeklődés rendszerint az iskolában is megjelenik, mert ez a tanítási-tanulási gyakorlat megmutatja a diákoknak, hogyan lehet a motivációjukat valódi ismeretelsajátításra használni.
– Mi alapján választasz témát?
– Van egy „tanmenetünk”, de az nem a NAT-on (Nemzeti alaptanterv – a szerk.) alapul. Mi saját témakörökkel dolgozunk, amik hetente változnak, és mindig egymásra épülnek. Alapvető kitétel, hogy ezek a témák olyan átfogó ismereteket tartalmazzanak, amelyek minél több tantárgyat képesek összekapcsolni. A beszélgetések ugyanakkor vitalehetőséget is teremtenek, ezáltal a módszer a kritikus gondolkodás egyik meghatározó alappillérének az elsajátításában is segít, azaz, hogy veszekedés helyett, képesek legyünk vitatkozni. A próbasétán most a mesterséges intelligenciával foglalkoztunk. A csoportot nagyon megmozgatta a téma, ezért a beszélgetés során sok minden szóba került. A gyerekek már az első 10 percben megegyeztek abban, hogy 15 év múlva már nem lesznek tanárok, mert robotok fognak tanítani, 20-25 év múlva pedig telefonok sem fognak létezni, és chipet ültetnek majd a neuronjainkba, hogy azon keresztül „tanuljuk” meg, mondjuk a középkor történelmét. Végül maguk is rájöttek, hogy ez azért nem lenne jó, mert egy idő után valamennyien robotokká válnánk.


– Egy introvertált gyermek is tud érvényesülni ebben a közegben?
– Mivel a diákok párban gondolkodnak, ezért könnyebb a munka, és amikor előadják a csoportnak, hogy mire jutottak a témával kapcsolatban, észrevétlenül is átadják egymásnak a szót, így nem egyedül kell kiállniuk a többiek elé, hogy elmondják a véleményüket. És pont ez a lényeg! Ebben a közegben még a zárkózott gyerekek is megnyílnak egy idő után, mert a hagyományos iskolai oktatással ellentétben, itt nincsenek rákényszerítve arra, hogy a tanár kérdéseire mindenki előtt felállva feleljenek.
– A Finniskolában megjelenik a számonkérés bármely formája?
– Nálunk nincs sem fegyelmezés, sem számonkérés. Ez azért is fontos, mert egy idő után igazi kis közösségként kezdünk működni, ahol nem feladatom, hogy rendre utasítsam a gyerekeket, mert bármikor szólhatnak, ha nincs kedvük valamihez. Itt semmibe nem kényszerítjük bele őket.
– A közoktatáshoz képest ez a módszer milyen tanári attitűdöt igényel tőled?
– Bár az iskolában is próbáltam úgy tanítani, hogy az óráimon a gyerekek ne érezzék a tanár-diák hierarchiát, itt viszont kifejezetten mentori pozícióban vagyok. Az a dolgom, hogy úgy segítsem a gyerekeket, hogy a lehető legjobban tudjanak működni a világban. Ennek a módszernek az az alapja, hogy tanítás közben szeretetteljesek legyünk a diákjainkkal, mert akkor kapuk nyílnak meg közöttünk.
– Hogyan képzeljünk el egy sétát?
– A város egy adott pontján gyülekezünk, és a séta végén oda is térünk vissza. Itt, Szegeden ez a helyszín a Móra park. Egy, a témához kapcsolódó bemelegítő játékkal kezdünk, majd elindulunk egy adott útvonalon, amelyen mindig valamilyen természeti környezet is körbevesz bennünket. A tényleges témafeldolgozás akkor történik, amikor megállunk. Ilyenkor a gyerekek elmondják, hogy mit gondolnak, mivel értenek egyet, és mivel nem. A témához játékok is kapcsolódnak. Például interjút készítenek három szimpatikus emberrel az utcán, aztán beszámolót tartanak a beszélgetésről. A séta után néhány nappal tartunk egy online megbeszélést, amelyen megvitatjuk mindazt, ami a foglakozást követően az eszünkbe jutott. Ha pedig valakinek van egy olyan témaötlete, amit be szeretne hozni a csoportba, akkor azt beépítjük a következő beszélgetésünkbe. Havonta egyszer tartunk egy hosszabb, öt órás sétát, amelyre akár a szülők és a nagyszülők is eljöhetnek. Ilyenkor családias légkörben végigvesszük, amivel abban a hónapban foglalkoztunk.
– Lehet játszva is hatékonyan tanulni?
– Szerintem csak úgy lehet, mert így a tudás hozzákapcsolódik valamilyen élményhez, ezért könnyebben megmarad. Azt gondolom, hogy a gyerekek számára csak olyan témák lesznek fontosak az életben, amelyekhez konkrét dolgokat, élményeket, zenéket, filmeket vagy személyeket tudnak kötni. Az iskolában azonban ennek sokszor éppen az ellenkezője történik. Belénk van nevelve, hogy a tanulás nem más, mint az új ismeretek kötelességtudó, szorongó elsajátítása, miközben gyakran még a fejünk is megfájdul. Az egyik legnagyobb feladat a mi kis országunkban, hogy rájöjjünk, a tanulás nem az, amit mi annak hívunk. El kellene jutnunk végre arra a szintre, hogy az elméleti és a gyakorlati tudás találkozzon egymással!
– Mit ad számodra a Finniskola módszere?
– Azt gondolom, hogy napjainkban muszáj energiát fektetni az oktatásba, és ha ezt én ebben a formában tudom megvalósítani, akkor így teszem. Ami most itthon közoktatás néven zajlik, az nem biztos, hogy a jövőt szolgálja, pedig csakis olyan edukációnak van értelme, amely jövőt biztosít a gyermekeinknek.

Fotó: Panna