A szokatlan hang felé vettük az irányt, így jutottunk ki az iskola udvarára, ahol fiatalok egy csoportja kört alkotva, bizonyos jelzésre erőteljes hangon, értelmetlennek tűnő szavakat kiabált, majd tapsolt, és helyet cserélt egymással. Közben önfeledten kacagtak, de végig odafigyeltek a társaikra, valamint arra, hogy a jelenben maradjanak. Ha ugyanis elkalandoznak, biztosan kizökkennek a ritmusból. Kállai Ákos színházpedagógus éppen egy harmadéves egyetemista csoportnak tartott drámapedagógiai foglalkozást, amely a ritmusérzéket és a koncentrációs készséget fejleszti, miközben jelentős közösségépítő, összekovácsoló hatással is bír.

A drámapedagógia egy olyan módszer, amely segítségével nemcsak a játékos tanulás örömét élhetjük át, de gyakorolhatjuk a másokkal való együttműködést, és új dolgokat fedezhetünk fel önmagunkban és társainkban. Ehhez szükség van egy olyan kreatív és motivált személyre, mint a csoportot vezető Kállai Ákos, aki a foglalkozások során képes megteremteni a felszabadult jelenlét légkörét, mindenféle kötelezettség és elvárás nélkül. Ákos 2018-ban alapította a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotóteret a Szegedi Nemzeti Színházban. A volt a célja, hogy egy olyan színházi nevelési programot hozzon létre, amely lehetővé teszi, hogy az emberek korosztálytól függetlenül részt vegyenek a színház művészeti folyamataiban. A jelenlévők együtt gondolkodva olyan közösséget alkotnak, amely kreatívan formálja az egyének személyiségét, és a körülöttük lévő világot is.


– Miben rejlik a drámapedagógia ereje?
– A drámapedagógiának számos területe van, viszont általánosságban elmondható, hogy nagyon intenzív személyiségfejlesztő és közösségépítő hatással bír. Én leginkább az önismeretre, a társas kapcsolatok fejlesztésére, valamint morális és társadalmi kérdések körüljárására fektetem a hangsúlyt, persze figyelembe veszem azt is, hogy mi a fontos a résztvevőknek: teret adok annak, hogy megtalálják, miben szeretnének fejlődni. A drámapedagógia egyébként mindig azt a készséget fejleszti, amire éppen fókuszálunk, és ez korosztály-specifikus is. A jelenlévők korától függően ugyanaz a játék másképp működik, és más területen fejti ki a hatását.
– Szemléltetnéd nekünk egy konkrét példán keresztül?
– Lehet, hogy egy adott gyakorlattal szimplán csak a közösségépítésre fókuszálok, de az is előfordul, hogy egy másik csoportban ugyanezzel a játékkal nagyobb hangsúlyt fektetek az ön- és társismeretre. Például az idősebb évfolyammal egy olyan kooperatív gyakorlatot játszottunk, amelyben egy bombát kellett hatástalanítaniuk, és ehhez közösen kellett megtalálniuk a megfelelő módszert. Egy ilyen feladat nagyon jól fejleszti a közösség együttműködésének lehetőségeit, ugyanakkor az ezt követő feldolgozási folyamat elmélyíti az ön- és társismeretet. Az óra után alaposan elemezzük az egyes helyzeteket, és azzal, hogy megvizsgáljuk, hogyan kapcsolódnak be a játék folyamatába és eredményébe a résztvevők, sokkal mélyebb betekintést nyerünk abba, hogyan látják önmagukat és egymást egy ilyen szituációban. Az együttműködést és a fejlődést mindig elősegíti a közös döntéshozás, a koncentráció és a figyelem. A drámajátéknak rendkívül fontos szerepe van abban, hogy a csoporttagok kreativitása és önkifejezése fejlődjön, sőt, bizonyos helyzetekben, a vitakultúrájukat vagy épp az empátiás készségüket is fejlesztheti. Természetesen, ha az egész folyamatot a színházi világ irányába mozdítom el, akkor a fantázia és az improvizáció, valamint a karakterábrázolás és a történetépítés kerül előtérbe.


– Mit látsz a csoport tagjain, amikor belevágtok egy játékba?
– Mivel sosem árulok zsákbamacskát, ezért előre felkészítem őket, és minden folyamatot egyezségkötéssel kezdek. Ez meghatározza a kereteket, és segít a résztvevőknek felkészülni arra, ami abban az adott időintervallumban történni fog velük. Ez abszolút felszabadító, mert egyértelművé válik mindenki számára, hogy lehetőségük van hibázni, vagy egy adott ponton kiszállni a játékból. Szabadon dönthetnek arról, hogy milyen szinten és mennyire vonódnak be az adott helyzetbe. Minden alkalommal elhangzik, hogy a cél az, hogy jól érezzék magukat. Miután ezt tisztázzuk, rögtön érződik rajtuk a megkönnyebbülés, amely aztán meghozza a lendületet és a jókedvet is. Ha azt érzik a diákok, hogy valóban kíváncsiak vagyunk rájuk, hogy lehetőségük van önfeledten, szabadon, önmagukként létezni, akkor azt szoktam tapasztalni, hogy felszabadultan és együttműködően, partnerként vannak jelen a folyamatban, hiszen én is így kezelem őket.
– Ki ne szeretne újra önfeledten játszani?
– Ráadásul úgy, hogy a játékon keresztül észrevétlenül fejlődnek a készségei. Ez az egész a tudásmegosztásról, a véleményformálásról, az együttműködésről és a részvevők személyiségének kibontakoztatásáról szól. Tulajdonképpen a közösségi élmények tükrében fejlődik az egyén személyisége. Nem mellesleg a drámapedagógiai folyamatok során olyan tartalmak is felszínre kerülhetnek, amelyek által bizonyos szorongások és aggodalmak játékos formában kijátszódnak és kimondódnak. Ez teljesen természetes jelenség, hisz azáltal, hogy egy-egy játék kapcsán fókuszba kerül maga az ember, akarva-akaratlanul is megmutatkoznak a félelmek, a vágyak, az örömök és a nehézségek.
– Ilyen keretek közt egy introvertált ember is részt mer venni a játékokban?
– Ezt mindig komolyan veszem, és következetes is vagyok benne. Külön felhívom a figyelmet arra, hogy mindenki csak olyan mértékben vegyen részt a feladatban, amely még komfortos a számára, amely képes megadni neki a szabadságérzetet, mert ez tudja biztosítani a belépés lehetőségét a játékba. A diákok azért működnek együtt, mert tudják, hogy ez a saját döntésük, és nincsenek kötelezettségek és elvárások velük szemben.


– Hogyan született meg a Kooperáló ötlete?
– Amikor még tagja voltam a Homo Ludens Project alkotóközösségnek, Barnák Lászlóval és a Szegedi Nemzeti Színházzal beadtuk a pályázatunkat egy tantermi előadás megvalósítására. Miután megkaptuk a lehetőséget, készítettünk közösen egy komplex színházi nevelési bemutatót, amely Beckett Godot-ra várva című drámájára épült. A próbafolyamat alatt László elárulta, hogy beadja a pályázatát az igazgatói posztra, és felkért, hogy dolgozzam ki hozzá egy lehetséges színházpedagógiai program tervezetét. Végül ő lett az igazgató, és felvett teljes állásba, mint színházpedagógust. Szabad kezet kaptam, és elkezdtem megálmodni, megvalósítani a Kooperálót.
– Rögtön tudtad, hogy nem csak diákokkal szeretnél együtt dolgozni?
– Igen, sőt! A kezdeti időszakban a színház dolgozóinak tartottam foglalkozásokat, mintegy „belső” alkotóműhelyként. Később létrehoztunk egy külsős kört is a civileknek, ahova bárki jöhetett. Tudtam, hogy lesz erre igény, mivel Szegeden mindez hiánypótlónak számított, másrészt számomra is egy új tapasztalatszerzési lehetőséget jelentett.
– Idővel elkezdtétek kinőni magatokat, és az iskolákban is megjelentetek.
– Ez egy elég hosszú folyamat volt. „Kopogtatni” kezdtünk az iskoláknál, hogy megismerjenek minket, hogy megértsék, miért hasznos a drámapedagógia. Például Tölgyfa Gergely rendezésében mutattuk be a Szegedi Szakképzési Centrummal közösen létrehozott Töréspont című komplex színházi nevelési előadásunkat, melynek témája a tanárok és a diákok közötti konfliktus. A Töréspont egyedi jellege abban rejlik, hogy az online térben is megvalósítható. Alkotásunk a generációk közötti kihívásokra, a köztük lévő különbségek megértésére és áthidalására hívja fel a figyelmet, mert egyre nagyobb a szakadék a tanulók és a pedagógusok között. Ugyanakkor a drámapedagógia egy jól működő lehetőséget ad arra, hogy minőségi kapcsolatot teremtsünk a diákok között is. A Töréspontot a karantén időszakában online formában mutattuk be azzal a céllal, hogy a megpróbáltatásokkal teli időszakban a tanulók ne érezzék magukat egyedül, nélkülözve mindenféle segítséget. Bár az előadás nem oldotta meg a helyzetet, de színesítette a mindennapjainkat.


– Előfordul, hogy nehezebben találod meg a közös hangot egy csoporttal?
– Azonnal látom a résztvevőkön, hogy mikor kezd működni egy játék, hiszen süt róluk, hogy jól érzik magukat, és sikerélményük van. Az a legfontosabb, hogy rájöjjenek, képesek arra, hogy jól működjenek együtt, csak olyan helyzetet kell teremteni, amelyben meg tudják ezt tapasztalni. Számomra az a sikerélmény, amikor látom, hogy elkezdenek odafigyelni egymásra, hiszen ez a kulcsa az egésznek. Az első találkozás egy csoporttal mindig lutri: ilyenkor felmérem a terepet, de már van annyi rutinom, hogy tudjam, milyen gyakorlatok működnek a kezdeti fázisban. Lehet, hogy a legelső alkalom után úgy jövök ki a teremből, hogy nehézkes volt az óra, de ezt soha nem élem meg kudarcként. Végiggondolom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy a következő foglalkozáson jobban sikerüljön az együttműködés. Segít, ha elsőre nem bonyolítom túl a folyamatot, mert a diákok sok esetben nincsenek hozzászokva a tantermi környezetben történő kreatív helyzetekhez. Legtöbbször az is szokatlan nekik, hogy ha körbe ülünk, és beszélgetünk egy kérdésről, akár 45 percen keresztül.
– Másképpen működik egy foglalkozás, ha nem az iskolában, hanem a színházban tartod?
– Ha a diákok eljönnek egy idegen terepre, mondjuk a színházba, akkor sokkal jobban ki tudnak bontakozni, mint az iskolai közegben. Sokkal felszabadultabbak, mert könnyebben kívül hagyják a problémáikat. Amikor én megyek el hozzájuk – akár heti rendszerességgel –, akkor nehezebb a dolgom, mert ott „be vannak zárva”. Meg kell küzdenem azokkal a rétegekkel, amik körbeveszik őket az iskolában. Például, ha előző órán rossz jegyet kaptak, vagy összevesztek egymással, az megnehezíti a helyzetet. Ez a hely ilyenkor sok esetben számukra egy ellenséges közeg, ahol elsőre én is ellenségnek tűnhetek egy kicsit, mivel a felnőtt társadalmat képviselem, amely korlátozza őket. Ez persze egy idő után változik, mert rájönnek, hogy nálam más keretek között folyik az óra, és persze mások a célok is, ami nyilván megkönnyíti a helyzetemet.


– Az osztályközösségek építése mellett a pedagógusoknak is szentelsz figyelmet.
– Tanári értekezlet címmel workshopsorozatot is tartottunk, melynek az volt a célja, hogy kapcsolatot teremtsen az iskolákkal, ugyanakkor egy-két ötletet, eszközt is adtam a pedagógusok kezébe, melyekkel élményközpontúvá varázsolhatják a tanóráikat.
– Elégedett vagy a munkáddal?
– Abszolút. Számomra ez egy valódi sikersztori, mert azt érzem, hogy példaértékű, különösen a vidéki kőszínházak között.
– Van még olyan terület, amelyen kipróbálnád magad?
– Szeretném a drámapedagógia határait tágítani, és formailag fejleszteni az óráimat. Nemrég elvégeztem egy mentálhigiénés képzést, hogy a lelki egészségfejlesztés irányba mélyíthessem tovább a már meglévő folyamatokat.
– Mit ad neked a módszer?
– Ez egy olyan időtöltés, sőt hivatás, amely napról napra segít regenerálódni, mert folyton megújít és frissen tart. Általa tudatosabb vagyok a bennem zajló folyamatokban, és óhatatlanul figyelmesebbé válok a környezetem felé. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem ez mindig könnyen megy, de a drámapedagógia segít abban, hogy visszataláljak a középpontomba, tudatosabban rá tudjak látni a külső és belső dinamikákra, amik körülöttem és bennem zajlanak. A módszer legnagyobb erénye, hogy folyamatosan ébren tartja és aktivizálja a bennünk élő játékos gyermeket, segítségével igazi gyermeki kíváncsisággal és odaadással közelíthetünk a világ dolgai felé.

Fotó: Panna