Mostanában eléggé felforrósodott a levegő a pedagógusok körül, éppen ezért egyre gyakrabban néznek rám értetlenül az emberek, amikor elmesélem, hogy hamarosan tanár leszek. A magyarázat talán a legtöbbünk számára egyértelmű, mégis fontosnak találtam, hogy egy cikket írjak a pálya szépségéről, és egyben felhívjam a figyelmet arra, hogy vannak még motivált fiatalok, akik reménykednek a legjobbakban, és akik egy picit más szemszögből közelítik meg a mostani helyzetet. Lényegesnek tartottam, hogy érintettekkel beszélgessek a témában, így a szaktársaimhoz fordultam, akik az SZTE ötödéves magyar, dráma- és színházismeret-tanár szakos hallgatói.


Czabala Zsófi nem feltétlenül csak tanár szeretne lenni, hiszen érdekli még a kritikaírás és a dramaturgia is, de ennek ellenére nem veti el annak a lehetőségét sem, hogy egy iskolában dolgozzon majd. A tanítási gyakorlat közben kihívást jelentett számára, hogy a hagyományos módszerekhez szokott osztályt kimozdítsa a komfortzónájából, hiszen a drámapedagógia segítségével akarta megközelíteni az aktuális tananyagot. Az életében meghatározóak voltak a középiskolai tanárai, és hittel vallja: igenis ér hibázni, és szabad is, még a profiknak is.

Az út, ami ide vezetett
– Amikor végzős voltam a középiskolában, akkor magyar, dráma- és színházismeret osztatlan tanár szak kizárólag csak Szegeden és Veszprémben indult. Az az igazság, hogy nem szeretnék pedagógus lenni, mert színházzal akarok foglalkozni, és ez az oka végül annak is, hogy itt kötöttem ki. Ennek ellenére úgy gondolom, oka van annak, hogy már ötödévesek vagyunk és még mindig itt vagyok. Bevallom, hogy nem életcélom tanárnak lenni, de egy olyan lehetőségként tekintek rá, ami mindig ott lesz a kezem ügyében, ha éppen meggondolnám magam. Ha valaki mégis tanácsért fordulna hozzám, mert a pedagógusi pályára készül, én abszolút támogatnám! Azt mondám neki, hogy valósítsa meg az álmait, de felhívnám a figyelmét az általános nehézségekre és a mostani helyzetre is. Ugyanis rengeteg munka, kitartás, valamint szakmai tudás kell ehhez az úthoz, és sajnos az anyagiak bizony közbeszólnak…

A gyakorlat szépsége
– Érdekes látni, hogyan működnek a gyerekek, miként viszonyulnak bizonyos dolgokhoz. Ennek akkor éreztem igazán a súlyát és a szépségét, amikor belevágtam a tanítási gyakorlatba. Hatalmas munka volt, de megérte, mert a diákok megbecsültek. A folyamatból magammal viszem azt a tanulságot, hogy hibázni ér, és szabad, sőt még a profikkal is előfordul, hogy valamit nem tudnak tökéletesen, de ez még nem jelenti a világ végét. A másik, hogy megismertem olyan gyerekeket is, akik a frontális osztálymunkához szoktak, én pedig drámapedagógiai módszerrel próbáltam kimozdítani őket a komfortzónájukból. Az a tapasztalatom, hogy kifejezetten élvezik ezeket az újításokat. Ötödévesként viszont még bővítenem kell az ismereteimet, hogy egyre jobb legyek szakmailag, és azt is tudom már, hogy előny, ha egy pedagógus jól ismeri a diákjait, és tisztában van vele, hogy mi érdekli őket, mert ezáltal könnyebben kapcsolódhat hozzájuk. Számomra főként a drámás tanáraim és a szaktársaim jelentik a motivációt.

A példamutatás jelentősége
– Óriási felelősség felnevelni az új generációkat. Amikor egy gyerek belép az iskolába, a tanár útravalót ad a kezébe, miközben hozzásegíti a céljaihoz. Két pedagógust említenék meg, akik szinte a példaképeim: a középiskolai osztályfőnököm, aki egyben a magyartanárom is volt, illetve a biológiatanárom. Mindkettővel jó kapcsolatot ápoltam, tele voltak energiával, és mindig lekötötték a figyelmemet.



Bálint Zsófit elszomorítja a mostani helyzet, viszont motiválja őt a gyerekek lelkesedése, és az a célja, hogy olyan módon tanítson, amit a diákok is élveznek. A saját tanárai példáját követve szeretné megszerettetni a diákokkal az irodalmat és az olvasást. Az a véleménye, hogy ehhez az lehet a kulcs, ha közvetlen kapcsolatot teremt velük, és meghallgatja a gondolataikat.

A tanár szakosok megítélése
– Amikor valakinek elmesélem, hogy tanár szakos hallgató vagyok, akkor kétféle fogadtatás vár rám. Vannak olyanok, akik felhívják a figyelmemet a szakma szépségére, felelősségére, és arra, hogy én fogom kinevelni a jövő generációját. De olyanok is akadnak, akik azt tanácsolják, hogy végezzek el más szakot is, mert éhen fogok halni. (nevet) Mindkettőre meg van az esély. Engem a gyerekek motiválnak, mert az egyik tervem az, hogy kreatívan tanítsak, olyan módszerrel, amivel megszerettetem az adott tantárgyat. Imádok magyarázni, és megnyugtató számomra, ha megértik, amit tanítok. Ami most a pedagógusok körül zajlik, teljesen elszomorító, és bár nem tudom, hogyan fog változni ez a helyzet a jövőben, mindenesetre reménykedek a legjobbakban.

A pálya szépsége
– Számomra azért jó pedagógusnak lenni, mert hatással vagyok a gyerekekre. Szerintem egy diák számára nagyon sok esetben ugyanis meghatározóbb a tanár személyisége, mint maga a tantárgy. Persze rengeteg dolog van, ami a szakma ellen szól, ennek ellenére felemelő érzés tanítani, közel kerülni a gyerekekhez, meghallgatni a gondolataikat, és valódi kapcsolatot kialakítani velük. Ezek pedig számos pozitívumot adhatnak egy pedagógus életéhez.


Kádár Kriszti a tanárok társadalmi megítélésében látja az egyik hibát, szerinte az emberek nem empatikusak a pedagógusokkal szemben. Úgy alkotnak véleményt róluk és a szakmájukról, hogy nincsenek tisztában azzal, mennyi valós háttérmunka áll egy kompakt tanóra mögött. A gyerekek rengeteg időt töltenek a tanáraikkal, éppen ezért nagyon fontos, hogy jól képzett, motivált, szakmailag képzett és megbecsült tanerő várja őket az iskolában. Az oktatásnak pedig nemcsak az a célja, hogy kötelező tananyaggal tömje a tanulók fejét, hanem az is, hogy a pedagógus és a gyerekek között bizalmi kapcsolat alakuljon ki, mert ez kell ahhoz, hogy irányt tudjon mutatni a jövő generációinak.

Az emberek véleménye szerint
– Amikor megemlítem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, kétféle reakciót kapok. Az egyik, amikor szánakozóan néznek rám a szerény megélhetési lehetőség miatt, a másik pedig, amikor azt mondják, hogy mennyire csodálatos, hogy ilyen elhivatott vagyok, és mindezek ellenére is pedagógus leszek. Vannak, akik egyáltalán nem látják, mennyi vért, verejtéket, szaktudást és időt teszünk bele, hogy eljussunk odáig, hogy érdemben tudjunk foglalkozni a gyerekekkel. Sokan pedig azon a véleményen vannak, hogy azért ne legyek tanár, mert a társadalom majd nem becsül meg. Épp nemrég meséltem egy ismerősömnek a tanítási gyakorlat folyamatáról, és azt is elmondtam neki, hogy nagyon élvezem, mert jó érzés végre ebben a közegben lenni, négy év elméleti képzés után. Persze nehéz is, mert nincs még rutinom, emiatt pedig sok időt vesz igénybe egy logikus óraterv összeállítása, úgy, hogy a gyerekek számára is érthető és élvezhető legyen. Erre azt kaptam, hogy a tanároknak rengeteg idejük van, és magas a fizetésük is, nem?! Ez is azt mutatja, hogy az emberek nem ismerik a pedagógus szakma velejáróit. Minden foglalkozásnak megvannak a maga nehézségei, de a társadalom bizonyos százaléka semmiféle empátiát nem mutat a többiek felé, és lekicsinyli azokat, akik mást csinálnak, és ez engem teljesen felháborít. Az iskolai szünetekkel kapcsolatban is furcsa elképzeléseik vannak. Szerintük a tanároknak szabad az egész nyaruk, ami egyik szakmában sincs így, úgyhogy ne sírjanak a fizetésük miatt! Csak azzal nincsenek tisztában, hogy milyen lezáró és előkészítő feladatai vannak egy pedagógusnak a szünetet megelőzően, illetve az új tanév elején, nem beszélve az nyári ügyeletről és az esetleges táboroztatásról, ami hatalmas felelősséggel jár.

A kulcs a szilárd alapban rejlik
– Sokan nem megfelelő módszerekkel tanítanak, és ez érezhető, mély nyomokat hagy a társadalomban. Az az idő, amit egy ember az élete során a közoktatásban eltölt – gondolok itt a bölcsődére, az óvodára és az iskolák bármelyik típusára – a személyiségének kilencven százalékát adja. Az oktatási intézmények formálnak bennünket, a segítségükkel válhatunk a társadalom értékes tagjává. Persze, a szülők és a család szerepe is meghatározó, de az iskola a másodlagos szocializációs közegünk, itt tanulunk meg beilleszkedni a közösségbe, hogy később együttműködő részesei lehessünk. Ha ezek az intézmények silányul működnek, és nincsenek képzett pedagógusok, vagy hiányoznak a megfelelő tankönyvek, akkor az több évtizedes lemaradást is eredményezhet. Hiszen egy olyan társadalmi rendben, ahol már az értelmiségi rétegen belül is iszonyatosan nagy különbségek figyelhetők meg, az nem tud gazdaságilag fejlődni, és piacképes maradni. Tehát a tanítás minősége alapozza meg, hogy egy országot mennyire lehet jóléti államnak nevezni. Szerintem, ha azt gondoljuk, és úgy érezzük, hogy mi egy ilyen társadalomban élünk, akkor kutyakötelességünk érdemben foglalkozni az iskolákkal! Naprakésznek és profinak kell lenni, valamint olyan helyet biztosítani az oktatás számára, ahol tényleg lehet és érdemes tanulni, fejlődni, és ahol mindez még élménnyé is válik. Ez viszont csak úgy lehet, ha a tanárok megbecsültek, motiváltak és szakmailag abszolút felkészültek, ugyanakkor folyamatosan képezhetik magukat. És mivel ez nagyon sok iskolában nincs így – sajnos nekem is van rossz tapasztalatom –, így elegendő motivációt érzek ahhoz, hogy a tanítást lelkesen, odafigyelve, szakmailag megalapozottan csináljam.

A diákokkal való szoros kapcsolat
– Nem lehet elfelejteni, hogy egy tanár, huszonnégy órában tanár. És nemcsak azért, mert alvás nélkül is kitöltene egy egész napot mindaz, amit pusztán a munkája jelent. Értem ezalatt, hogy ott van az iskolában, megtartja a tanóráit, otthon pedig felkészül rájuk, és dolgozatokat javít. Azonban ez csak egy dolog, mert lehet, hogy ez mellett még egy osztályközösséget is irányít, mint osztályfőnök, és a gyerekekkel nemcsak szakmailag foglalkozik, hanem emberileg is. Óhatatlanul közel kerül hozzájuk érzelmileg, és már nem csupán a hivatásából adódóan érez irántuk felelősséget. Emberileg is megérint és hatással van ránk a tudat, hogy ezek a gyerekek ne csak szellemileg, hanem lelkileg is fejlődjenek azalatt az idő alatt, ameddig foglalkozunk velük. Fontos, hogy pedagógusként bármiről tudjunk beszélgetni a diákokkal, hogy el merjék mondani nekünk, amit gondolnak, mert egyszerűen az a lényeg, hogy meghallgassuk őket. A tanítási gyakorlatokon is nagyon jó tapasztalat volt számomra, hogyha kíváncsi vagyok rájuk, és hagyom, hogy beszéljenek, akkor olyan gondolatokat osztanak meg velem, amit soha nem gondoltam volna, hogy bennük van. Ez a jó a tanításban, hogy minden tanulót ki lehet bontani, és valami olyat előcsalogatni belőle, ami talán még az édesanyja előtt is rejtve volt. Előttünk bomlik ki a gyerek világa, és ezekhez a kis élettörténetekhez bizony elkezdünk kötődni.

A gyökerektől épül minden
– Szükség van arra, hogy nagyon sokan jól „tanítsanak”, mert ez az élet. A tanulás egy életen át tartó folyamat, és itt már nem a különböző tantárgyakra gondolok, hanem arra, hogyan kötődjünk másokhoz, és hogyan kell egy családban, egy társadalomban élni. Az iskola megtanít minket embernek lenni, és ehhez kell a szakképzett pedagógus, aki önmaga is olyan tagja a közösségnek, aki példaként állhat a diákok előtt, és támaszt nyújt nekik. Azt a sok jót, amit a tanáraimtól kaptam a gimnázium négy éve alatt, az emberi értékeimnek és a tudásomnak a kilencven százalékát adja. Ránk partnerként tekintettek a pedagógusok, és majd én is így szeretnék a diákjaim felé fordulni. Egy tanár attól érzi magát kiegyensúlyozottnak, hogy emberekkel foglalkozhat, hogy valami olyat csinál nap mint nap, ami boldoggá teszi, hiszen látja a gyerekek arcán a lelkesedést, ha valamit sikerül megérteniük, és ez az öröm kölcsönös. Sajnos sem a fizetésért, sem a nem létező megbecsülésért, de még csak a „hatalmas” nyári szünetért sem éri meg a pedagógus hivatást választani. Azt kell eldöntenünk, hogy elég-e számunkra az érzés, hogy a lényünk részévé válik a tanítás, és az, hogy egyszerűen szeretünk a gyerekekkel foglalkozni. Mert ha valaki igényli a kívülről érkező erkölcsi és anyagi megbecsülést is mindezért, akkor bizony még nagyon sok mindennek kell változni ahhoz, hogy tanári pályát válassza.

Fontos, hogy aki pedagógus szeretne lenni, az pontosan tudja, mire vállalkozik
– Annak fényében, ami eddig elhangzott a tanári pályával kapcsolatban, szerintem minden középiskolásnak, akit ez az út érdekel, önvizsgálatba kellene kezdenie, hogy eldöntse, mit is szeretne elérni az életében. Mi a prioritás számára, és ehhez képest mit nyújt ez a szakma. Ha úgy dönt, hogy pedagógus lesz, akkor rengeteg jó élményben lesz része már csak azáltal is, hogy gyerekekkel foglalkozik, és napi szinten látja a fejlődésüket. Azonban fontos tudni, hogy a tanári pályának vannak bizonyos jellemzői, amelyek nem éppen a legfényesebbek, sőt kimondottan lehangolóak, de ha ezek ellenére is valaki úgy érzi, hogy megéri, akkor le a kalappal előtte. A lényeg, hogy úgy döntsön, ahogy a szíve szerint legjobbnak érzi.

Jó, hogyha több lábon állunk
– A pedagógus hivatás mellett a vendéglátás is nagyon érdekel. Ha tizennyolc évesen már ennyi tapasztalatom lett volna, akkor lehet, hogy a turizmus-vendéglátás irányt választom, nem pedig a tanári pályát. A múltat viszont nem tudom megváltoztatni, és végül is örülök, hogy ilyen irányt vett az életem, mert a mai napig megvan bennem a hajtóerő. Úgy érzem, hogy nem lenne teljes az életem a pedagógus szakma nélkül. Rengeteg pozitív emléket őrzök a tanáraimmal kapcsolatban, és ezek motiválnak abban, hogy én is hasonló élményeket adjak majd a tanítványaimnak, mert ez sokat számít a személyiségük fejlődésében.


Nagy Viki olyan pedagógus szeretne lenni, aki nemcsak egy tanórányira van a diákok között, hanem családias légkörben szeretne oktatni, nevelni, mert szerinte a tanárnak óriási felelőssége van abban, hogy a diákok mennyire érdeklődőek és motiváltak az iskolában. Fontosnak tartja, hogy a pedagógus és a nebulók közötti kapcsolat ne hierarchikus rend szerint szerveződjön, hanem következetes, partneri módon. Vikit a tanítás mellett más területek is érdeklik, de azt gondolja, hogy ezek nem zárják ki egymást.

Rengeteg plusz munkát igényel a felkészülés
– Amikor meghallják, hogy tanár leszek, sokan csak azt fogják meg belőle, hogy a mai világban nincs jó helyzetük, és ugye jól meggondoltam a dolgot?! Mások nagyon szép hivatásnak és nemes feladatnak tartják, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, nevelni, segíteni őket. Azonban egyre inkább azt veszem észre, hogy a többség nem látja át, hogy mivel is jár az, ha valaki pedagógusként dolgozik. Nem is értik a felháborodásukat a helyzetükkel és a fizetésükkel kapcsolatban, és különben is mi a problémájuk?! Csak megtartják az óráikat, amit az egyetemen már úgyis megtanultak, és kész. Pedig ez egyáltalán nem így van, ugyanis rengeteg utánanézést igényel egy tananyag, mert az előadásokon csak végigrohanunk az elméleti részeken, és nem tanuljuk meg őket olyan szinten, hogy azt egy az egyben bevihessük egy tanórára.

A biztonságos közeg jelentősége
– Nagyban motiválnak a régi tanáraim is, mert szerencsére voltak közöttük olyanok, akik nemcsak negyvenöt percig voltak pedagógusok, hanem valódi kapcsolatot építettetek ki a diákokkal. A szünetekben is bármikor fordulhattunk hozzájuk, mert készségesen válaszoltak minden kérdésünkre, akár a tananyaggal, akár mással kapcsolatban. Én is majd olyan tanár szeretnék lenni, aki nem csupán egy tanóra erejéig foglalkozik a gyerekekkel, aki nemcsak oktatja, hanem neveli is őket. Velem nemcsak a NAT-ban (Nemzeti alaptanterv – szerk.) meghatározott tananyagról lehet majd beszélgetni, hanem egyéb, az életben nagyon fontos kérdésekről is. Családias légkört szeretnék teremteni az óráimon, és azt elérni, hogy a diákok bármikor nyugodt szívvel fordulhassanak hozzám. Emellett persze következetes leszek, mert a szigor is hozzátartozik a tanári attitűdhöz.

Ma sem döntenék másképp
– Én nem változtatnék a döntésemen, ha újra tizennyolc éves lennék. Hozzáteszem, hogy nem a tanár szakot jelöltem meg az első helyen, de nem bántam meg, hogy végül idejöttem, mert szeretem ezt tanulni. Vannak még területek, amelyek érdekelnek, például az esküvőszervezés, a szertartásvezetés, vagy az előadó-művészet, de ezek nem zárják ki egymást. Az élet amúgy is egy hosszú tanulási folyamat. Szeretnék még új dolgokkal megismerkedni, más területekre is átevezni a tanári pályáról, de ez nem azt jelenti, hogy otthagynám ezt az egészet.

Ha partnerként kezeljük a diákokat, akkor könnyebb a dolgunk
– Már csak az érdeklődő gyerektekintetek miatt is megéri tanárnak lenni. A mi felelősségünk, hogy ezek a szemek csillogjanak a tanórákon, és valóban odafigyelve nézzenek. Ha sikerül elérnünk azt, hogy érdekes órákat tartsunk úgy, hogy közben partnerként kezeljük a gyerekeket, akkor a diákokban megszülethet az élményérzet, és akkor lehet, hogy tényleg felcsillan majd a tekintetük, ez pedig tanárként felemelő érzés. Manapság a személyes kapcsolatok háttérbe szorulnak, vagy legalábbis már nem működnek olyan intenzíven, mint régen. Szerintem az iskolának egy olyan közegnek kell lennie, ahol nemcsak életben lehet tartani ezeket a kapcsolatokat, hanem javítani és fejleszteni is. És itt nem csupán a diákok egymás közötti viszonyára, hanem a tanár-diák kapcsolatra is gondolok, mert szerintem maximálisan felelősek vagyunk a ránk bízott gyerekekért. Ide kapcsolódik az egyik kedvenc idézetem is: „A tanárok a szülő helyettesei. Azért élnek, hogy a gyerekek testét-lelkét képezzék, ők belelátnak a gyermek szívébe, megértik és megvédik őt…”