A munkácsi kis árva, elhagyatva, száz baj között, semmi nélkül indult el a világon. És a nagy-nagy művész az egész emberiség gyásza mellett szállott a koporsóba. És ez a kettő ugyanaz az egy személy volt – írta Móricz Zsigmond az idén 180 éve, 1844. február 20-án született Munkácsy Mihályról. Az árva asztalosinasból lett festőművész a vásznaival nemcsak Európát, hanem Amerikát is meghódította, és a kor viszonyaihoz mérten gyakorlatilag „világsztárnak” számított. Ismerjétek meg az egyik leghíresebb magyar festőművész életét és fantasztikus életművét!

A Lieb Mihály Leó néven született kisfiú egy munkácsi, sótiszti, kincstári lakás sarokszobájában látta meg a napvilágot, és mindössze nyolcévesen teljes árvaságra jutott, miután előbb az édesanyját, majd a rövidesen újra nősülő édesapját is elvesztette. A már-már népmesei fordulatokkal tűzdelt életút nem indult könnyen: a jobb sorsra érdemes gyermek anyai nagybátyjához, Reök Istvánhoz került (négy testvérét ugyancsak a Reök család tagjainál helyezték el), majd egy békéscsabai asztaloshoz, bizonyos Lang Györgyhöz szegődött inasnak, akinél napi 10-12 órát dolgozott. A fizikai munka, a folyamatos nélkülözés és az ezekből fakadó nehézségek bizonyos szempontból megtörték, más aspektusból viszont meg is erősítették az ifjút: a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek közvetlen ismerőjeként szenzitív „szociográfussá” vált, mint festőművész. Ha ugyanis megnézzük Munkácsy alkotásait, akkor azt látjuk, hogy azok történelmi és szociológiai vonatkozásban is hiteles jellemzést adnak a festő koráról és kortársairól. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ha a mester még életében tudta volna, hogy az egyik apai ági felmenője pénzügyi alapot fektetett le egy későbbi, tehetséges leszármazott képzőművészeti oktatására, akkor másképp és könnyebben alakulhatott volna a sorsa – ám ez már csak jóval a halála után derült ki.


Névmódosítását 1868-ban kérelmezte: „én magyarországi Munkácsy születésű levén s már több évek óta el hagyva családi Lieb nevemet mint festő – Munkácsy néven működöm. Hogy eddig törvényesen át változtathattam volna nevem attól kiskorúságom tartott vissza, most azonban be töltve a 24. évet bátorkodom mély tisztelettel folyamodni a Munkácsy mint felvett név törvényesítésért.” A „Munkácsy” név mára már jelentősen túlmutat önmagán: nemcsak egy jól csengő, nemzetközi szinten is ismert alkotó neve, hanem a kitartás, a szorgalom és az alázat szinonimája. Azt jelenti, hogy a legnehezebb körülményekből is képesek lehetünk kitörni, különösen, ha valaki felfedezi bennünk a tehetséget, és támogat minket annak kibontakoztatásában. Így történt ez a pályakezdő ifjúval is, akire Szamossy Elek festőművész figyelt fel először: „magából talán más is lehetne, mint asztalos” – mondta. Munkácsy hamarosan jelentkezett a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, 1866-ban pedig beiratkozott a Müncheni Akadémiára. Székhelyét végül mégis Franciaországba tette át, és életének jelentős részét ott is töltötte.

1869-ben megfestette a Siralomház című képét, melyhez inspirációt gyermek- és ifjúkori emlékei adtak, ahogyan a betyártematika és az 1848-as legendakör is. A drámai hatású mű talán maga által sem várt sikert hozott számára, amit pályatársa a nem kevésbé ismert és fontos Szinyei Merse Pál így látott: „egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános volt a vélemény, hogy kár volt az útiköltségért. (…) Mert hiszen ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt. Mikor aztán a Siralomházzal nagy sikert aratott és annak reprodukciója szemünk elé került, hogy egy szóval megmondjam, senki se hitte, hogy ő festette…” Munkácsy a képet elküldte a párizsi Salon kiállítására, ahol akkor még Az elítélt utolsó napja címmel mutatták be.


És aranyérmet nyert vele! De mit is jelentett egy aranyérem a párizsi Salonon? Már maga a kiállítás lehetősége is fantasztikus esélyt hordozott magában egy fiatal művész számára, annak ellenére, hogy a fél évente megrendezésre kerülő tárlatokon több ezer festményt vonultattak fel, így nem volt könnyű kitűnni a műtárgydömpingből. Ha valakinek ez mégis sikerült, akkor komoly mecénások támogatásához, valamint megrendelésekhez is juthatott, ezek által pedig jelentős anyagi sikerekhez. Munkácsy művét rengetegen látták, és mind a külföldi, mind a magyarországi lapok beszámoltak sikeréről. Egy tudósítás szerint tömegek tolongtak a képe előtt a kiállítás ideje alatt.

Aranyérmet nyerni egy Salonon a szakma magas szintű elismerését jelentette, olyan érdemet, melyet csak kevés magyar művész tudhatott magáénak azokban az időkben. Munkácsy titka a kép elvitathatatlan kvalitásán túl, annak témájában rejlett: az 1848-49-es tematika, a bujdosás és törvényen kívüliség életérzése, valamint a hatalmas érzelmi töltet egyvelege rendkívül egyedinek számított az akkori felhozatalban. A mester ráadásul mindezt fényképszerű valósághűséggel örökítette meg, ami egyértelműen a korabeli francia realizmus hatását mutatja.

Párizs lett Munkácsy otthona, a palota pedig, amelyben feleségével, Cécile Papierrel élt, hamar a francia főváros egyik legimpozánsabb helyévé vált. Egy olyan, Munkácsy szalonképeit idéző otthon volt ez, ahol heti rendszerességgel adtak fogadásokat, de gyakorta rendeztek estélyeket és bálokat is, melyekre Európa híres közéleti személyiségei, művészei és arisztokratái voltak hivatalosak. Munkácsy harmincévesen, 1874. augusztusában kötött házasságot az akkor huszonkilenc éves, röviddel azelőtt megözvegyült Cécile-lel. A nő első férje, Henri Edouard de Marches báró volt, a festő jó barátja és pártfogója, akinél Munkácsy gyakran megfordult– innen volt az ismeretség Cécile-lel, akinek a kortársak szemében igencsak kettős volt a megítélése. Pekár Gyula újságíró 1926-ban a Nemzeti Újságban megjelent gondolatait idézve: „[Cécile] szerelmes lett a költőien érdekes, csudálatosan elegáns magyar zsenibe, ki oly ügyefogyottan állt az élet viharaival szemben; férjül vette maga mellé, és elhatározta, minden szerelmes ambícióját, szervezőerejét a Munkácsy-név szolgálatába állítja…”

Érdemes még egy érzékletes gondolatot kiemelni Pekár írásából: „Nem az ő érdeme volt, hogy Munkácsy zseni volt és oly nagyszerűen festett, de igenis, vallom és állítom, hogy enélkül az erélyes, jó feleség nélkül Munkácsynk sohase lehetett volna azzá a világhírességgé, aki lett. (…) A derék Cécile de Munkácsy szalont teremtett az ura dicsőségének szentélyéül…”


Cécile tehát nemcsak feleségként volt társa Munkácsynak, hanem egyfajta művészeti menedzserként is, amelyre a gyakran bizonytalankodó férjnek igencsak szüksége volt. Ehhez az impozáns új élethez új művészi imázs is dukált, melynek a kialakításában a magas rangú társadalmi kapcsolatok egyre nagyobb szerepet kaptak. Herczeg Ferenc író egy jópofa novellában, amely az Estély Párizsban címet viseli, megidézte a már vénülő, „bozontosan őszülő komondort”, aki megszökött a saját, fényes zsúrjáról, hogy inkább egy hatodik emeleti padlásszobában szalonnázzon a magyar csodálóival, miközben „arról fecsegett elábrándozva, hogy talán Gauguinnek volt igaza, aki a vadak közé szökött a civilizációból…” A mester ugyanis a fogadások megnyitása utáni percekben előszeretettel menekült vissza a műtermébe, gond nélkül magára hagyva vendégeit és feleségét. Munkácsy mellé minden valószínűség szerint pontosan egy olyan nő kellett, mint Cécile, hiszen egyrészről az „igen sokat használt a mester reputációjának, hírnevének” – ahogyan Rippl-Rónai József, Munkácsy egyik leghíresebb tanítványa megfogalmazta –, másrészről ügyesen megteremtette párizsi otthonuk ünnepélyes légkörét, ahol – idézve a Le Figaro Illustré 1902-es számát – jelen volt a művészet, tudomány, tehetség, diplomácia […], ebben a házban valósult meg a párizsi kozmopolitizmus a maga legteljesebb, legszertelenebb értelmében”.

Cécile örömmel mutatta meg az esteken férje készülő munkáit: „boldogan kiterítette a befejezetlen vásznakat, keresve a látogatók szemében a helyes mérlegelést, hogy azután ezt felhasználva egészítse ki vagy korrigálja a még bizonytalan művet” – írja a Le Figaro Illustré. Rippl-Rónai József 1911-ben jegyezte le, hogy „még soha másutt annyi bájos szép asszonyt együtt nem látott”, mint a házaspárnál, valamint felidézett egy konkrét eseményt is, amelyen mestere „nemcsak fütyölt, hanem még a csárdást is legényesen, peckesen járta. Mi, fiatalok is, meghívót kaptunk a magyar ’gulyásvacsorákra’ s ezek a vacsorák kitűnőek voltak: a mester jókedve fűszerezte azokat.” Munkácsy ugyanis nagyon szerette a zenét, felesége pedig kiváló zongorista volt, így az összejövetelek nemcsak izgalmas társasági események, hanem különleges zenei alkalmak is voltak, melyeken időnként még Liszt Ferenc is fellépett. „Miska és Liszt megölelték egymást, mélyen elérzékenyedve […] Ez a két nagy magyar művész diadalünnepe volt” – írta Cécile egy szüleinek címzett 1886-os levelében. Nem kérdés hát, hogy Párizsban is párját ritkították ezek a szalonestek, melyek önmagukban, kvázi összművészeti alkotások voltak: a képzőművészet, a zene és a gasztronómia fellegvára egy helyen és egy időben. A mester ebben az időszakban számos, a műkereskedelemben jól eladható, úgynevezett szalonképet festett, melyeken nem egyszer feltűnik otthonuk bútorzata és annak tárgyai is.

Munkácsy kapcsán természetesen kihagyhatatlan megemlíteni a Krisztus-trilógiát, amelynek az elkészítéséhez élő modellekkel dolgozott – olyannyira, hogy a Golgota keresztre feszített Megváltójának alakjához magát fényképeztette le, majd festette meg, mivel nem talált rá megfelelő modellt. A trilógia érdekessége, hogy az alkotó sohasem látta együtt a három remekművet. A Krisztus Pilátus előtt című alkotást még a mester életében mutatták be Amerikában. A magyar származású laptulajdonos, Pulitzer József – aki akkor már több évtizede élt az Egyesült Államokban – kimagasló szerepet játszott Munkácsy amerikai fogadásának megszervezésében, és még az otthonában is vendégül látta. Előzetes hírt adott a festőművész érkezéséről, majd magyar felirattal („Éljen Munkácsy Mihály!”) köszöntötte őt The World című újságjában.

És ezek mellett és ellenére mit kérdezett egyszer Munkácsy Pekár Gyulától, az író anekdotája szerint?! Csak úgy odamázoltam… Hogy lássam, tudok-e még?! Jó…?”


Némiképp meglepő, mégis érdekes keretet ad az egész Munkácsy-életműnek, hogy az utolsó befejezett alkotása a Sztrájk címet viseli, és egy munkásmozgalmi témát örökít meg poros környezetben, egy kocsmával és szociológiai tanulmánynak is beillő alakábrázolásokkal.

Munkácsy Mihály 1900. május 1-jén halt meg Endenichben, majd pár nappal később a budapesti Műcsarnok előtt ravatalozták fel. Temetésén kordonokat kellett elhelyezni a kiemelkedően magas érdeklődés miatt – bizonyos leírások szerint mintegy százezren(!) vettek részt „a munkácsi kis árva” temetésén, aki „elhagyatva, száz baj között, semmi nélkül indult el a világon”, hogy aztán mesteri vásznaival meghódítsa azt. Lezárásként hadd idézzem magát a mestert: „legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak mint hű fia, hírét és dicsőségét növelhetem…”

Szerző