Bár Michelangelo önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak ebben a műfajban, hanem a festészetben, az építészetben, valamint a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Az ilyen személyekre mondjuk ma azt, hogy „reneszánsz ember”. Ám a művész nem csak ebben az értelemben volt az, hiszen valóban a reneszánsz korszak szülöttje, akit már életében halhatatlanként emlegettek Itáliában. A keresztneve is beszédes: a Michel annyit tesz, mint „Isten ajándéka”, míg az Angelo hírnököt jelent. Róla és páratlan életművéről szól soron következő írásom.
A méltán világhíres reneszánsz zseni, Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni – röviden és művésznevén Michelangelo – 1475. március 6-án, azaz éppen 549 évvel ezelőtt született a festői szépségű toszkán településen, a mai Caprese Michelangelóban.
A művész életében két önéletrajzot adott ki, melyeket olvasva többen „isteniként” emlegették. Kortársai közül talán róla tudunk a legtöbbet, mert a mesterről mások is írtak, a műveiről vázlatokat készítettek, és valamennyi állami és pápai megbízásának nyoma van. Utóbbi esetében alighanem rekordot döntött, ugyanis összesen kilenc pápát szolgált ki hosszú élete során, II. Gyulától egészen IV. Piusig. Ezen megbízások során sokféle feladatot kapott. Így történt, hogy ő tervezte meg a pápai ágyat, de díszgombokat is készített, vagy épp élete egyik fő művét, a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját. Alkotása mindmáig milliókat ejt ámulatba, és sokan talán fel is teszik magukban a kérdést, hogy hogyan volt képes ilyen emberfeletti alkotást készíteni. (Erről később bővebben is mesélek.)
Michelangelo különc, magányos, önmarcangoló személyiség volt, aki állandó harcban állt önmagával és nem egyszer kortársaival is. A „nagy reneszánsz triumvirátus” legidősebb kort megélt alkotója volt. Míg Raffaello Sanzio mindössze 37 évet élt, Leonardo da Vinci pedig 67-et, addig Michelangelo közel 89 éves volt, mikor távozott. „Michelangelo alighanem azért jött a világra, mert Isten példát akart mutatni általa a művészeknek” – írta róla kortársa és barátja, Giorgio Vasari. Az ő dokumentumértékű írásainak nyomán született meg a heroikus, emberfeletti teljesítményekre képes géniusz legendája.
Visszatekintve Michelangelo kezdeti éveire, érthető, hogy miért éppen a művészi pályát választotta. Már tizenévesen beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele, és részt vehetett az udvar mindennapjaiban, kulturális életében. A család mű- és művészpártoló tevékenysége ugyanis kiemelkedő volt, és többek között az ő mecenatúrájuk révén indulhatott el a fiatal zseni karrierje. Ifjúkorát az udvarban töltötte 1492-ig, Lorenzo il Magnifico a „tündöklő”, a művészetek és a tudományok legfőbb patrónusának haláláig.
Fontos fordulópont volt életében, amikor Firenzében egy domonkos szerzetes és prédikátor, Girolamo Savonarola tüzes szónoklatokat intézett a Mediciek ellen. A szerzetes erősen bírálta a családot bankhálózatuk miatt, ahogy a kicsapongó életet élő egyházat is, s megszerezve a firenzeiek támogatását, a felbőszült tömeg végül elűzte a Medicieket. Tartva a felkeléstől, Michelangelo először a szülővárosába ment vissza, utána Velencébe, majd Bolognába utazott. Savonarola tevékenységének egyik eklatáns pontja volt, amikor az úgynevezett „hiúságok máglyáján” elégette a hét főbűn jelképeit, vagyis az aszkétikus szemlélet által világi hívságokként megbélyegzett tárgyakat: tükröket, ékszereket, hangszereket, antik és humanista írásokat, valamint festményeket. Végül a szerzetest ugyancsak máglyán égették el, ám Michelangelo ezt követően még sokáig nem tért vissza Firenzébe.
Ismert egy érdekes történet a Medici-udvarban töltött időszakából: eszerint faragott egy Ámor-szobrot ókori görög stílusban, amellyel kapcsolatban Lorenzo de Medici meggyőzte, hogy könnyebben eladható lesz, ha antik alkotásként tálalják, ugyanis ebben az időszakban egy ókori remekmű többet ért, mint a kortárs reneszánsz darabok. A szobrot még el is temették a föld alá, hogy kellőképpen kopott és karcos kinézetet kapjon, és végül Raffaele Riario bíboros vette meg. Ám annak ellenére, hogy kiderült a turpisság, a bíboros beleszeretett a műalkotásba, és a fiatal művészt meghívta Rómába. Michelangelo évekig maradt itt, és híres Pietà című remekművét is itt készítette el, mindössze huszonnégy éves korában. Ez az egyetlen szobra, amit szignált: ha közelebbről megvizsgáljuk Mária ruháját, közvetlenül a mell alatti vonalban láthatjuk a művész nevét. Giorgio Vasari szerint Michelangelo azért döntött a szignálás mellett, mert egyszer meghallotta, amint néhány járókelő egy másik szobrásznak tulajdonította az alkotását, így még aznap éjszaka megjelent egy mécsessel és egy vésővel a kezében, hogy a Pietà valódi alkotójának kilétét a jövőben senki se kérdőjelezhesse meg.
Az 1501-1504 között készült Dávid ugyancsak a világ egyik legismertebb szobrászati alkotása, amit már elkészültekor „Gigásznak” neveztek. A hatalmas carrarai márványtömb Herkules-szobornak indult, ám a készülő művet Agostino di Duccio félbehagyta, mivel beletört a bicskája – vagyis a vésője. A márvány ugyanis nem volt jó minőségű, és több művész számára is rossz alapanyagnak bizonyult. Végül majd’ negyven évbe tellett, hogy a mindössze huszonhat éves Michelangelo kapja meg a tömböt, és hozzálásson híres Dávid-szobra kifaragásához.
A polihisztor művész több dologról is híres volt: egyrészt a hihetetlen teherbírásáról, másrészt nehéz természetéről, harmadrészt pedig a titkolózásáról, ha magáról az alkotófolyamatról volt szó. Nem volt ez másképp ennél a szobornál sem: sokszor étlen-szomjan dolgozott még éjszakánként is, és lényegében senkit sem engedett a márvány közelébe, mígnem végül elkészült az öt méternél is magasabb alkotás. Érdekes adalék, hogy eredetileg a firenzei katedrális tetején szerették volna elhelyezni a Gigászt, ám végső méretei és súlya miatt megoldhatatlannak bizonyult a feladat. Már az is több napba telt, amíg a néhány száz méterre található Piazza della Signoria térre átszállították. A remekművet a huszonegyedik században már havonta megtisztítják a pókhálóktól – érdemes megkeresnetek az interneten a folyamatról készült fényképeket, rendkívül jópofa látvány.
1505-ben az éppen harmincéves Michelangelo életében óriási változás következett be, amikor II. Gyula pápa Rómába hívta. A katolikus egyház feje hamar felismerte, hogy sok a közös vonásuk: erősek és akaratosak, valamint mindketten vágynak a monumentalitásra. A „két dudás egy csárdában” tipikus esete volt kettejük találkozása. A kapcsolatuk nem volt mentes a konfliktusoktól, ám kétség sem fér ahhoz, hogy együttműködésük lenyűgöző műalkotásokat szült. A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának kifestésére a hagyomány szerint Raffaello ajánlotta be a pápának Michelangelót, a fiatal mester ugyanis azt gondolta, hogy kollégája úgysem képes elvégezni a feladatot. Ma már bátran kijelenthetjük, hogy olykor még Raffaello is tévedett.
Mivel a freskófestésben nem volt nagy jártassága, firenzei festőket hívott segítségül, ám csakhamar el is küldte őket, mivel munka közben nem tűrt meg maga mellett senkit. A tizenkilenc méter magasságban látható mennyezetdísz elkészítéséhez saját állványzatot épített, amit – a legtöbb elmélet szerint – az alkotói folyamat során minden alkalommal leszerelt, és a terem adott részébe helyezett át. És vajon hogyan festett Michelangelo? Álló helyzetben, vagy hanyatt fekve? A választ ismét Vasari adja meg nekünk: „ezeket a freskókat a legnagyobb kényelmetlenséggel készítette, mert állva, hátrahajtott fejjel kellett dolgoznia”. De maga a művész is írt egy verset, amiben röviden ugyancsak erre utal: „szakállam az ég felé fordul, tarkóm beesik, a gerincemre rögzül…”
A Sixtus-kápolna mennyezeti freskója után a mester egyszer még visszatért ide egy nagy volumenű munka erejéig: ekkor született meg Az utolsó ítéletnek keresztelt freskója, melyen közel négyszáz alak látható, köztük a saját önarcképe is Szent Bertalan lenyúzott bőrén. Nézzétek csak meg, tényleg ott van!
Az első tavaszi hónap egy másik érdekes évfordulót is tartogat, ugyanis ismert egy 1518. március 18-án kelt bevásárlólista(!), amin a reneszánsz mester nem leírta, hanem illusztrálta a megvásárlandó tételeket. Valószínűsíthető, hogy az inasa nem tudott olvasni, és így segítette őt. Michelangelo nem szerette, ha a hasonló jegyzeteit és vázlatait mások látják, mivel csak az általa tökéletesnek és befejezettnek tartott alkotásokat akarta a publikum elé tárni. Ennek ellenére több kiállításon is látható volt már ez a lista, és bár nyilvánvaló, mégis kedves tény, hogy végső soron a legnagyobbaknak is kell enniük valamit, ráadásul Michelangelónak bizony a gasztronómiai ízlése is remek volt.
„Sem a festészet, sem a szobrászat nem lesz képes többé megnyugtatni lelkemet, amely most már az isteni szeretet felé fordul, amely a kereszten kitárta karjait, hogy befogadjon minket” – jegyezte le egy 1554-es versében. 1550 és 1555 között faragott egy, a saját síremlékére szánt Pietàt is, melyet – lévén nem volt vele elégedett –, végül darabokra tört. Michelangelo 1564. február 18-án hunyta le örökre sokat látott szemeit. Unokaöccse az éj leple alatt titokban vitette a holttestét Firenzébe, mivel a rómaiak nem akarták őt, az „isteni Michelangelót” elengedni. Ars poétikának is beillő idézete rendkívül érzékletes és találó végszó lehet a mester 549. születésnapján: „megláttam az angyalt a márványtömbben és addig véstem, míg ki nem szabadítottam…”
