Nem kérdés, hogy Vincent van Gogh az egyetemes művészettörténet egyik legismertebb és legkedveltebb alakja, akiről általában még azok is hallottak, akik nem különösebben érdeklődnek a képzőművészet iránt. Ez nem véletlen: a világhírűvé vált festő a megkínzott és meg nem értett művészek némiképp romanticizált főalakja, aki valóban számos nehézséggel és emellett értetlenséggel kellett, hogy szembenézzen rövid élete során. Ami naggyá és példaértékűvé teszi őt – a lenyűgöző életművén túl –, az a hite és a végtelen kitartása, ami soha nem hagyta el. Noha életében bizonyítottan egyetlen alkotását sikerült eladnia, mára már egyértelmű, hogy az idő őt igazolta, és talán nem is az a kérdés, hogy miért szeretjük Van Gogh-ot, sokkal inkább az, hogy lehet-e egyáltalán nem szeretni őt. Bán Blanka művészettörténész és kulturális menedzser vendégírása.
Életműve mintegy háromezer alkotásból, rajzokból, festményekből és vázlatokból áll. Kilencszáz darab festményt készített, ami azt jelenti, hogy harminchat óránként alkotott egy új képet, amely őrületes munkatempónak számít egy olyan embertől, akit nemcsak a meg nem értettség fájdalma, hanem sokszor téveszmék és rohamok is kínoztak. Egészségi állapotán folyamatos anyagi küzdelme, az ebből fakadó szegényes étkezése és a fiatalon szerzett szifiliszbetegsége sem segített.
Életművéből nehéz kiemelni a legjelentősebb munkákat, de a több tucat önarcképe – melyek 1886 és 1889 között készültek – lenyűgöző mélységű, ahogyan az egész portréfestészetére a magas szintű érzékenység jellemző, amely a művész finom lelkületéből fakad. Vincent ugyanis mindig mindenkinek segíteni szeretett volna, ezért ment el például lelkipásztornak a szegény szénbányászokhoz, mivel eredeti terve is az volt, hogy apjához hasonlóan lelkészként tevékenykedik majd. A kortársai szerint furcsa, különc figura volt – van, aki egyenesen „tüzes vérmérsékletű” személyiségként jellemezte –, ugyanakkor egy rendkívül szeretetteljes ember képe rajzolódik ki a mintegy ezer levélből, melyeket testvérével, a műkereskedő Theóval váltott. Ezek nagyon fontos, forrásértékű dokumentumok, hiszen az üzenetváltásaikban nemcsak a művészetről alkotott nézeteiket, hanem a titkaikat is megosztották egymással, sőt a festőművész még a terveiről is gyakran küldött vázlatokat öccsének. Theo fél évvel Vincent halála után ment el, és a két testvér ma egymás mellett nyugszik.
Camille Pissarro francia impresszionista mester fogalmazott úgy: „ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz…” Nagyon fontos megértenünk, hogy Vincent annak ellenére, valamint azzal együtt volt zseniális alkotóművész, hogy mentális problémákkal, néha hallucinációkkal küzdött – a festés gyógyír volt számára. Saint-Rémyben a szanatórium orvosai szerencsére felismerték, hogy sokkal jobban érzi magát, ha alkothat, ezért megengedték neki, hogy fessen, és így hihetetlen erejű munkái születtek élete utolsó hónapjaiban.
További jelentős és szimbolikus képei éppen a kórházhoz közeli búzamezőkről és olajfákról, valamint az arles-i szobájáról készültek, de ide tartoznak az Éjjeli kávézó, a Csillagos éj vagy a napraforgókat ábrázoló remekművei is. Utóbbiak kapcsán egyszer kijelentette, hogy „a napraforgók az enyémek”, de akár azt is mondhatnánk, hogy minden napraforgó ő maga volt, hiszen olyan sok és mély jelentéssel bírtak számára ezek a csodálatos növények. Általuk életének szinte minden mozzanatát bemutatta: a friss hajtásoktól kezdve, az érett magokkal teli virágokon át, egészen az elszáradt napraforgófejekig. Mindig a nap felé igyekezett fordulni – ahogy a virágok –, még akkor is, ha az a háta mögött ragyogott.
Ahány napraforgót ábrázoló festmény, annyi történet… Egy városi legenda szerint, a londoni National Galleryben látható alkotása előtt kopottabb a parketta, mint bármely másik mű előtt. Ismert egy botcsinálta hágai restaurátorgondnok is, aki a két világháború között – mondjuk úgy – csekély hozzáértéssel nyúlt az egyik Amszterdamban kiállított képéhez, ami ez miatt jelentősen megfakult. És egy történet még Van Gogh életéből: 1890 januárjában egy brüsszeli kiállításon egy belga festőművész egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a saját képeit, mert, mint mondta: „nem akarok Mr. Vincent nevetséges napraforgó-virágcserepeivel egy teremben tartózkodni”. A művészt ekkor épp egy ideggyógyintézetben ápolták, így barátja és pályatársa, Toulouse-Lautrec hívta ki párbajra az illetőt, és csak nagy nehezen lehetett megakadályozni a vérontást. Nem véletlen az sem, hogy a Paul Gauguin által jegyzett Van Gogh portrén a holland művész éppen napraforgókat fest a vászonra, illetve az sem, hogy a temetésén barátai napraforgót helyeztek a sírjára.
Miután Vincent van Gogh minden valószínűség szerint öngyilkos lett, fél évvel később az öccse, Theo is összeomlott és meghalt. A műkereskedő özvegye, Johanna van Gogh-Bonger ott maradt egy néhány hónapos gyermekkel (Vincent Willem van Goghgal, aki később megalapította a világhírű amszterdami Van Gogh Múzeumot!), valamint a több száz darabból álló festménygyűjteménnyel. A rendkívül művelt, több nyelven beszélő zongoratanárnő azon gondolkodott, hogy mit tehetne annak érdekében, hogy a világ meg- és elismerje azt a lenyűgöző életművet, amit Vincent életében alig néhányan ismertek csak fel. Johanna először a festő holland és francia nyelven írt leveleit rendezte el, majd – lévén jól beszélt angolul –, le is fordította a levélváltásokat. Ez jó döntésnek bizonyult, mivel így a tengerentúlon is megismerték Van Gogh élettörténetét és festészetét. A remekműveket tudatosan és lassan adagolta a műkereskedelembe, valamint nem egyszer barátainak adta oda kvázi letétbe, azzal a feltétellel, hogy a haláluk után majd közgyűjteménybe kerüljenek. Pár évtizeddel később már a fia segítségével rendezte meg a mindmáig legnagyobb Van Gogh-kiállítást, ahol több mint 450 kép volt kiállítva. Ezt Johanna szerényen úgy kommentálta, hogy „ez a legkevesebb, amit érte és a férjemért tehetek.”
Nehéz röviden megfogalmazni, hogy mi Vincent van Gogh festészetének a titka. Művészettörténeti szempontból legfőképp az egyedisége, az egyéni hangja, a komplementer színek bátor használata és a tájképein megjelenő hullámzó, pálcikás ecsetkezelés említhető meg. Ma már nem is kérdés művészettörténeti jelentősége, hiszen a világ kilencven legdrágábban elkelt alkotásainak listáján tíz százalék az ő műve. De nem csak ez teszi őt egyedülálló művésszé, hiszen a már korábban említett kitartása és kreativitása is példaértékű. „Ha értékes leszek később, akkor most is az vagyok” – fogalmazta meg egyszer.
Festményeiről pedig így vall : „a vásznak elmondják, amit szavakkal nem tudok elmondani.” A BOK Sportcsarnok immerzív Vincent van Gogh kiállítása egy sok szempontból rendhagyó projekt, hiszen egyetlen eredeti műalkotást sem láthatunk a válogatásban, csak a jól ismert remekművek reprodukcióinak eredeti vagy jelentősen kinagyított változatát. A 21. században a képzőművészeket és műveiket fókuszba állító tárlatokon egyre nagyobb hangsúlyt kap az élményközpontúság és a lenyűgöző látványvilág, hiszen természetes, hogy felgyorsult és sok szempontból megváltozott világunkhoz ezeknek a kiállításoknak is alkalmazkodniuk kell. Az immerzív bemutatók ugyanis nem hétköznapi, „klasszikus” múzeumi élményt adnak az érdeklődők számára, hanem általuk egy különleges, multimédiás univerzum részeseivé válhatnak. A BOK Sportcsarnok grandiózus terében megelevenednek Van Gogh alkotásai: a festményein látható hullámzó motívumok egyszer csak életre kelnek a zenei háttér kíséretében, mindezt az élményt a művész idézeteivel kiegészítve. Az ilyen típusú kiállítások viszonylag még újszerű műfajnak számítanak, és fontos megértenünk, hogy mást vállalnak, mint egy hagyományos múzeumi tárlat, mert általuk egy másik univerzumba léphetünk be. Vincent Van Gogh egyedi alkotói világa tökéletes választás egy ilyen jellegű bemutatóhoz: hullámzó, különleges színvilágú képei szinte hipnotizálják a nézőt a 360 fokos térben, ahol kényelmes nyugágyakban fekve is elmerülhetünk a fantasztikus látványban. Az Egy festőzseni legendás világa című immerzív tárlat bemutatja Van Gogh életének főbb állomásait – többek között a világhírűvé vált arles-i szobáját életnagyságban –, valamint egy nagyobb merítést ad festői életművéből, melyet leírások is gazdagítanak, sőt egy VR-élménynek köszönhetően pár perc erejéig szó szerint a leghíresebb alkotásaiban utazhatunk.
Az immerzív kiállítások nemcsak az élményszerűségük miatt különlegesek, de ösztönző lökést adhatnak az oda látogatóknak, hogy aztán bővebben is megismerjék egy művész életművét, vagy adott esetben – ha van rá lehetőségük –, akár élőben is megtekintsék eredeti remekműveit.
