A padlón szanaszét hevertek a gyógyszeres dobozok és az injekciók, a televízió távirányítójából még az elem is kiesett. A henger alakú elektromos légfrissítő az oldalával landolt a parkettán, majd berregve, kattogva begurult a sarokba, és utolsó erőfeszítésével villogott párat, mielőtt egy alig látható permetcsíkot kilőve magából, végleg elcsendesedett. Evelin a tekintetével követte a kis fehér eszközt. Most ő is pont így érezte magát… Az asztal előtt ült némán. Már nem kapkodott levegő után, és a vér doboló lüktetését nem érezte a fülében. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Tekintetét körbehordozta a szobán, hogy szemügyre vegye a károkat, amiket a tombolásával okozott. Szerencse, hogy csak pár dolog volt az asztalon – gondolta. A térdeit szorosan a mellkasához húzta, majd kezeivel átölelve őket, rájuk hajtotta a fejét. Csendesen és türelmesen várt. Hogy mire? Érezni szerette volna, ahogy végre feltör belőle az egész testét átjáró, felszabadító zokogás, ami egy kis időre talán kiszakítja a lelke börtönéből, és megkönnyebbülést hoz számára. De hiába ült az asztal előtt összekuporodva, nem történt semmi. Egyetlen könnycsepp sem gördült ki a szeméből. Sóhajtott egy nagyot, majd felállt, és a gyógyszeres dobozért nyúlt, hogy visszategye az asztalra. A keze megállt a levegőben. Újra elárasztotta a mérhetetlen düh. Felkapta a telefonját, és kiviharzott a lakásból.

Néhány perc múlva már a ház előtti parkban rótta a köröket. Érezte, ahogy belülről feszíti az adrenalin, és csak ment körbe-körbe. Aztán egyszer csak megállt, mert enyhén szédülni kezdett. Automatikusan nyúlt a vállához, hogy kivegye a piros palackot a táskájából, gondolta, most jól esne néhány korty víz. A keze többször is elakadt a pólójában, mire észrevette, hogy nem lóg a vállán semmi. Végignézett magán: csak a telefon és a lakáskulcs volt nála. Kezével a homlokához kapott, majd csalódottan lehuppant az egyik padra. Elővette a telefonját, és eljátszott a gondolattal, hogy újra elolvassa az e-mailt, hátha valamit félreértett…, de érezni kezdte, ahogy a hirtelen támadt ötlettől újra elönti a harag. Mélyeket lélegzett, és a készüléket inkább visszacsúsztatta a zsebébe. Csak ült a padon, és bámult maga elé. Semmit sem érzett. Az elmúlt néhány órában két dolog kavargott benne: a tehetetlen düh és az üresség. Nem kellett volna egyedül megnéznie az üzenetet, de képtelen volt megvárni vele Pétert.

A beültetés előtt Rác doktor mindkettőjüknek elmagyarázta, hogy a laboreredményen melyik érték mit jelent, és mire kell majd figyelniük. A lelet nem igényelt túl sok magyarázatot, elég egyértelműen látszott rajta, hogy az a bizonyos érték nem kimutatható. A kis embriók nem indultak fejlődésnek. Hiába volt minden… a rengeteg gyógyszer, az injekciózással járó fájdalom és a magamra erőltetett pozitív hozzáállás. Evelin ennél a gondolatnál kicsit elidőzött. Tényleg csak tettettem?! Igen, kár is volt szépíteni. Most már bátran bevallotta magának. Igazából a lelke legmélyén érezte, hogy a „csak pozitívan, minden szép lesz” mantra, valójában jó nagy átverés volt. Még önmagát is becsapta vele. Elhitte, mert minden idegszálával hinni akarta, hogy ha nem agyal annyit, és nem reménykedik, akkor sikerrel járnak. De ez önámítás volt, mégpedig a „minden rendben van” és a „totálisan pozitív vagyok” álarca mögé bújva. Az első beültetés sikertelensége után, valahol az orvossal folytatott mély beszélgetés és a naplóírás között megfogadta magának, hogy azt a fájdalmat, amit akkor érzett, még egyszer nem engedi be a teste egyetlen porcikájába se. Gratulálok Evelin, ügyes voltál, még saját magadat is átverted! – mondta ki félhangosan. Most már csak azt nem tudta, mit kezdjen azzal a kettős érzéssel, amit az eredménnyel való szembesülés váltott ki belőle. Otthon olyan jól esett a percekig tartó tombolás, hogy első felindulásában mindent lesöpört az asztalról, ami a kezelésre emlékeztette, sőt még olyan dolgokat is, amik ártatlanul estek áldozatul a benne lüktető vak indulatnak. A düh ellen tehát tudott valamit tenni, és tett is. De az üresség egy egészen másfajta érzés volt… Mit kezdjen vele?!

Ekkor valami a cipőjéhez ért, és ez kizökkentette a gondolataiból. Lenézett. Egy kisméretű mesefigurás labda landolt éppen a lábánál. Felnézett, tekintetével a játék gazdáját kereste. A boldog tulajdonos nem váratott sokáig magára, totyogó léptekkel közeledett a pad felé. A jelenet mosolyra késztette Evelint. Az egy-másfél éves kisfiú imbolygó mozgásán látszott, hogy nem olyan régen kezdhetett el járni. Menet közben többször majdnem lehuppant a kis fenekére, de minden megingásnál erősen koncentrált, hogy visszaszerezze az egyensúlyát – céltudatosan igyekezett a labdája felé. A kis totyogóst néhány lépéssel lemaradva, feszült figyelemmel követte egy Evelinnel egykorú nő. A fiúcska viszonylag simán haladt a füvön, de a következő lépéssel elérte a köves részt. Evelin nagyon drukkolt neki, hogy végre elérje a labdát. Mindjárt meglesz, már csak egy lépés! – biztatta magában a csöppséget. – Bár a te apró lábacskáiddal, több lesz az, egy lépésnél. A kis lurkó azonban nem adta fel, tovább lépegetett a köveken a pad felé. Egyszer csak elakadhatott valamiben, mert elkezdett oldalra dőlni… Evelin villámgyorsan felugrott, és egy nagy lépéssel előtte termett. Még épp idejében érkezett, hogy elkapja a kis csomagot. Leguggolt hozzá, és egymás szemébe néztek.

– Szia, futóbajnok! Látom, minden rendben, nagyon ügyesen haladtál. Megvárjuk, míg ideér az anyukád, és utána a labdát is megszerezzük. Jó lesz így? – szólt Evelin a fiúcskához, kedvesen. Bízott benne, hogy nem ijeszti meg, és így a kicsi nem fog sírni. Érdeklődve emelte Evelinre hatalmas barna szemét. Vigyorogni kezdett, és sajátos gyereknyelven gügyögött valamit, majd lefejtette magáról a segítő kezeket. Most már stabilan állt apró lábain, és kezecskéivel hevesen össze-vissza kalimpált. Evelin látta a tekintetében, hogy azt próbálja elmagyarázni babanyelven: Értsd már meg, ez megy nekem egyedül is! Óvatosan elengedte a ficánkoló lurkót, aki elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet, majd dobbantott egyet, mintegy jelezve: Látod megmondtam! Közben az édesanyja is odaért.

– Nagyon köszönöm, hogy elkapta. Mióta elindult, nem tudok elég gyors lenni! – nevetett pihegve a fiatal nő. – És ne vegye tőle zokon ezt a kis csapkodást. Dani elég határozott kis egyéniség.
– Semmi baj! Egyáltalán nem vettem magamra. A tekintetén egyből látszott, hogy nem viseli jól, ha korlátozzák.
– Az enyhe kifejezés… Ha megkérném, itt maradna vele, amíg elmegyek a labdáért?
– Hát persze. Örömmel.

A csöppséget nem zavarta különösebben, hogy az édesanyja eltávolodik tőle. Továbbra is hatalmas boldogsággal töltötte el, hogy meg tud állni a két kis lábán, így Evelinnek nem sok teendője akadt, úgyhogy csak gyönyörködött benne. Kifejezetten szép fiúcska volt: formás testalkattal; selymes, barna hajjal; csillogó, nagy szemekkel és huncut mosollyal. Még szívesen elnézegette volna egy darabig, de az édesanya hamar visszaért.
– De ügyesen állsz, és a labdád is megvan! Igaz még nem ért véget a nap… jobb is, ha most már indulunk – azzal széles mosollyal odalépett a csöppséghez, és megfogta a kezét. – Még egyszer köszönöm. Dani, integess a néninek: pápá!

A kisfiú apró kezével lelkesen kalimpálni kezdett, Evelin pedig mosolyogva viszonozta a mozdulatot. Még egy darabig nézte a távolodó édesanyát a gyermekével, majd visszaült a padra. Mélyet sóhajtott, és az arcáról szép lassan eltűnt a mosoly… A kicsivel való találkozás felidézte benne a lombik előtti színes ábrándokat, amikben nem egyszer szerepelt az előzőhöz hasonló jelenet. Az idealizált képen persze ő volt az édesanya, aki boldogan és önfeledten játszik a gyermekével. Néha egy kisfiúval, néha egy kislánnyal, mikor milyen hangulatban volt. Ahogy felidézte ezeket az álomszerű képzelgéseket, a szívében tanyát vert üresség eltűnt, és helyét valami más vette át. Szeretett volna rögtön hazarohanni, és megint bebújni a paplan alá, mint legutóbb. Az elhatározása, hogy nem hagyja magát legyűrni a fájdalomtól, veszni látszott. Nem, erősnek kell lennem, nem hagyhatom magam! – mondogatta egyre kétségbeesettebben. Ekkor hirtelen megszólalt a telefon a zsebében. Összerezzent. Péter volt az.

– Drágám, mekkora az esélye annak, hogy egy kisebb hurrikán tarolt végig a nappalinkon?
Evelin kiérezte a férje hangjában megbújó erőltetett vidámságot.
– Szerintem tudod a választ… – felelte színtelen hangon.
– Hát, van egy tippem. Látom a gyógyszerek megkapták méltó büntetésüket. – Péter egy pillanatra elhallgatott, majd ismét megszólalt, de hangjában már nyoma sem volt a korábbi vidámságnak. – Evelin, most komolyan, hol vagy? Hogy érzed magad?
– Fogtam magam és elrohantam otthonról… Most a ház előtti parkban ülök, egy padon. Hoznál egy kis vizet, kérlek?
– Még szerencse, hogy legalább kulcsot és telefont vittél magaddal!
– Most tényleg ezzel jössz!? – kérdezte Evelin felháborodva.
– Erre most inkább nem mondok semmit, mert úgysem jönnék ki belőle jól. Mindjárt ott leszek érted! – azzal letette a telefont.
Nem telt bele néhány perc, máris ott ült a felesége mellett a padon, és a vérvétel eredményét tanulmányozta. Evelin kortyolt a vízből, majd a vállára hajtotta a fejét.
– Most mit érzel? – kérdezte Péter aggódva.
– Nem igazán tudom. Rengeteg minden kavarog bennem. Dühös vagyok, nem értek semmit, mindenem fáj, és szenvedek. Sírni szeretnék, de valamiért képtelen vagyok rá. Tényleg azt hittem, hogy most sikerülhet… Az eredmények jól voltak, próbáltam nem stresszelni magam, és pozitívan kezeltem a helyzetet. De ez valószínűleg inkább önbecsapás volt a részemről. Mi van, ha… – hirtelen elhallgatott.
– Ha, mi?
– Ha a következő sem sikerül?!
– Drágám, ezzel most ne foglalkozz!
– Muszáj beszélnünk róla. Érted?! Mert nem ez volt a terv! Nem erről volt szó! Ez így nem igazságos! Nem és nem… – Evelin érezte, hogy a dühtől majd felrobban.
– Teljesen igazad van, ez az egész nem fair, de sajnos tudomásul kell vennünk a történteket. Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de ne felejtsd el, van még egy lehetőségünk. És utána, ha mégsem alakulnának jól a dolgok, még mindig gondolkodhatunk azon, hogy belevágunk-e egy újabb körbe.
– Te hogy vagy képes ennyire higgadt maradni? – nézett értetlenül a férjére Evelin.
– Valakinek muszáj! És emlékezz vissza, mit írtam a naplónkba: nekem TE vagy a fontos, és ez azóta sem változott.
– Tudom, hogy igazad van, de ez annyira nehéz!
– Mit szeretnél? Mi az, ami segítene?
– Fogalmam sincs… Néha tombolni és sikítani szeretnék, a következő pillanatban meg legszívesebben összekuporodva feküdnék a takaró alatt.
– Akkor megint mehetünk Rác doktor „terápiás ülésére” a régi házba?! Lassan már hazajárunk oda.
– Péter, miért kell mindig, mindenből viccet csinálnod?!
– Mert szerintem vagy összeroppanunk a helyzet súlya alatt, vagy megpróbáljuk belőle kihozni a legjobbat.
– Valami kevésbé szélsőséges megoldást kellene találnunk.
– Kezdetnek, talán felmehetnénk a lakásba.
Péter kijelentését tett követte: felállt a padról, és néhány bizonytalan lépéssel elindult az otthonuk irányába. Evelin még mindig a padon ült.
– Te nem jössz?
– Adnál nekem még pár percet?
– Értem már, mire megy ki a játék: a kupit te csinálod, de elpakolni nekem kell – próbálkozott egy újabb viccel Péterrel. Evelin most hagyta magát.
– A fenébe, lebuktam.
– Na, jó, maradj csak. Ha esetleg mégis szeretnél egy paplant, tudod, ami alá bevackolhatod magad itt a padon, hívj bátran, és már hozom is – kacsintott Péter.
– Nem lesz rá szükség, tényleg csak néhány percet kérek.

Péter egy néma bólintással nyugtázta a választ, és elindult az épület irányába. Evelin még magának is nehezen ismerete be, hogy ez a poén az elpakolással rátapintott a lényegre: egyetlen porcikája sem kívánt a gyógyszerek és főleg az injekciók közelében lenni. Bízott benne, hogy Péter értette a célzást, és elpakol mindent, mire ő felér a lakásba. Amikor Péter Rác doktor régi lakását említette, Evelinben egy halvány emlékfoszlány elindított valamit… A figyelme visszaterelődött a kisfiúval való találkozás előtti pillanatokra, amikor a lelkében kavargó kilátástalanságra próbált megoldást találni. A feltörő emlék hatására formálódni kezdett benne egy ötlet, amely kiutat jelenthet a lelkében kavargó kuszaságból. Talán végre leszállhat erről az érzelmi hullámvasútról…