A csilingelő hang új vendég érkezését jelezte. Linda kíváncsian fordult a kávézó bejárata felé, melyen éppen Evelin lépett be. Könnyen észrevették egymást, mert csak alig néhányan voltak odabent. Linda egy félreeső sarokban ült. Evelin megállt az asztalánál, és táskáját az egyik üresen álló székre tette. Nem ülte le, csak állt szótlanul. Bizonytalanul méregette Bálint feleségét. Ez annyira kínos, valamit tennem kéne – futott át a gondolat Linda fején. És ekkor önmagát is meglepve felpattant, és megölelte Evelint.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Ülj csak le. Biztos furcsának találod, hogy felhívtalak – kezdett bele.
– Mondhatnám, hogy nem vagyok meglepve, de az nem lenne igaz… Miről szeretnél beszélgetni? És egyáltalán, miért pont velem? Hisz alig ismerjük egymást… – kérdezte Evelin értetlenül.
– Valóban sok barátom van… Legalábbis eddig azt hittem. Bálint szülinapi partiján, ahol bejelentettük, hogy babát várunk, rengetegen voltak, de a balesetem után csak te jöttél el meglátogatni, annak ellenére, hogy a te helyzeted sem egyszerű. Most ezt szeretném megköszönni neked, és egy kicsit beszélgetni is. Eléggé egyedül érzem magam mostanában.
– Ne haragudj, hogy nem mentem el a partitokra, de képtelen lettem volna rá. Péter mondta, hogy nagy felhajtás volt.
– Akkor még két lépéssel lebegtem a föld felett, és bele sem gondoltam, hogy ez az egész másokat hogyan érinthet. Mondjuk, téged… Azóta sok mindent átgondoltam, igaz kellett hozzá némi segítség.
– Mert mi történt? – kérdezte kíváncsian Evelin.
– Csak a szokásos. Imádott apósom tette, amit mindig is: önhatalmúlag intézkedett – fintorodott el önkéntelenül Linda – Egyébként ismered őt?
– Személyesen nem, de Péter mesélt a viselt dolgairól. Gondolom, nem lehet vele egyszerű.
– Az enyhe kifejezés. Pszichológushoz kellett mennem, mert szerinte szándékosan estem le a lépcsőn. A nő… – Linda hirtelen elhallgatott, mert a pincér odalépett az asztalukhoz. Mindketten hosszú kávét rendeltek.
– Szóval a nő, a terapeuta, akihez Bálint apja beprotezsált, nagyon kedves volt, és rávilágított néhány dologra. Persze ezekről már magam is tudtam, csak nem akartam szembesülni velük. Boldogtalan vagyok, Evelin. Nem ilyen házasságban akartam élni, mégis gyereket szeretnék a férjemtől. Ennyi a történetem röviden és tömören.
– Ha tényleg így érzel a házasságotokkal kapcsolatban, akkor mégis miért akarsz gyereket Bálinttól?
– Te boldog házasságban élsz Péterrel, így nem várom el, hogy megérts, de sokat jelentene, ha nem ítélnél el.
– Ez a te életed, így nincs jogom ítélkezni feletted, és nem is teszem. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy hasonló helyzetben én képes lennék egy boldogtalan kapcsolatban élni. Téged mégis mi visz rá?

Legalább most alkalmam nyílik elmondani valakinek azt, amire az elmúlt néhány napban rájöttem – gondolta Linda, látva Evelin tekintetében az őszinte érdeklődést.

– Hogy nem nagyon van más választásom. Édesapám még kislánykoromban meghalt, így anyám nevelt fel, elég szerény körülmények között. Alkalmi munkákból tartott el minket, leginkább takarított. Ezt Bálinton kívül senki sem tudja, mert anyám szégyelli. Én viszont nem, mert ez is tisztességes kenyérkereset. Aztán jött a házasság, a nagy ház és a gazdag élet. Anya teljesen odáig lett meg vissza, hogy a lánya milyen jólétben élhet. Hiába mondom neki folyamatosan, hogy a pénz nem az enyém, és még csak nem is a férjemé. Minden az apósomé. Ez őt nem érdekli, úgy jár-kel, mint egy úri dáma, és természetesen azóta nem is dolgozik, mert tőlünk kap havi apanázst. Szóval, tulajdonképpen nincs rossz sorom, mindenem megvan, és még az anyámról is tudok gondoskodni, ráadásul, ha még egy gyerekem is lesz, akkor már nem kell, hogy egyedül érezzem magam. Tudom, szánalmasan hangzik, de ez van.
– Erre jöttél rá a pszichológusnál?! Biztos, hogy ért az a nő a szakmájához? – szakadt ki Evelinből a kérdés.
– Egyébként ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de szerinted a pincér most szüreteli a kávébabot?! – nyújtogatta a nyakát a pult felé. Linda követte a tekintetét. A férfit tényleg elnyelte a föld. Csak egy fiatal felszolgálólányt láttak, aki a poharakat rendezgette. – A rendelésünk még mindig sehol… Most már kezdem érteni, hogy ebben a kávézóban miért csak lézengenek a vendégek. Bocsánat, hol is tartottál?
– Igazából a terapeuta eléggé értette a dolgát, én magam vontam le azt a következtetést, hogy vagy elválok Bálinttól, vagy elfogadom a helyzetemet, és megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. De a babát egyelőre nem tudom elengedni.
– Ezzel egyik végletből a másikba esel: vagy válás, vagy gyerek? Miért érzem úgy, hogy ez mögött van még valami? – faggatózott tovább Evelin, és Linda érezte, hogy innen már nincs visszaút.
– A terápia abban segített, hogy összeszedjem magam. Most már képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni, és rájöttem, hogy tulajdonképpen a gyerek az egyetlen lehetőségem arra, hogy normálisan váljak el. Ugyanis sosem lehet tudni alapon előkerestem a régi papírokat, és találtam valamit, amiről teljesen elfeledkeztem. A házassági szerződésünket.

Lindát megmosolyogtatta Evelin reakciója, aki annyira elképedt az utolsó mondat hallatán, hogy még a szája is tátva maradt.

– Tényleg? Nektek van ilyenetek?? És mi áll benne? – tette fel a leplezetlen kérdést. Majd hirtelen megrázta a fejét és szemlesütve folytatta – Jaj, ne haragudj, semmi közöm hozzá.
– Ha nem szeretnék beszélni róla, nem hoztam volna szóba. Mint említettem, Bálint minden vagyona az apjáé, ezért az öreg ragaszkodott hozzá, hogy írjak alá egy szerződést még a házasságkötésünk előtt. Akkoriban nem érdekelt ez az egész, mert az esküvővel voltam elfoglalva, ő meg csak az orrom alá dugta a papírt. Még csak el sem olvastam. Most viszont többször is áttanulmányoztam, és az áll benne, hogy ha elválok Bálinttól, annyit viszek el a házasságból, amennyit hoztam. Vagyis semmit. Kivéve, ha közös fiúgyermekünk születik, mert akkor elég sok minden járna nekem.
– Ez komoly??! Beleírták, hogy csak akkor kapsz bármit is, ha fiad születik Bálinttól??
– Igen. Ezt először én is csak nehezen hittem el.
– Biztosan nem tudsz kihozni valami jót ebből a helyzetből? Mármint, arra gondolok, hogy dolgozhatnál az öreg valamelyik cégénél. Idővel lenne megtakarításod, amire támaszkodhatsz, aztán meg elválhatnál. Nem kellene egy boldogtalan házasságba gyermeket szülnöd – érvelt Evelin.
– Nem hagyják, hogy dolgozzam. Már próbáltam. Az apósom egy igazi fekete öves zsarnok. Szerinte egy nő semmi másra nem alkalmas, csak arra, hogy gyereket szüljön.
– Igazi úriember, őszintén megkedveltem! – Evelin megjegyzésén mindketten felnevettek.
– És ha beszélnél Bálinttal az érzéseidről, arról, hogy boldogtalan vagy? Biztosan megértene, valamiért csak hozzámentél, nem?
– A régi Bálint ezt tenné, de az új, aki az apjának akar mindenben megfelelni, már egy egészen más ember. Nem tudom mire számíthatok tőle.
– Érdekes, hogy ezt mondod. Pétertől egyszer azt kérdeztem, hogy miért barátkozik Bálinttal, hiszen annyira különböznek egymástól. Ő akkor úgy fogalmazott, hogy a barátja nem volt mindig ilyen, de ő akkor is jó embernek tartja. Szerinted mi történt a férjeddel?… A fenében is, nem tudom mi ütött belém, ma folyamatosan olyan dolgokról faggatlak, amikhez semmi közöm.
– Ugyan Evelin, ezt most fejezd be, kérlek. Én nagyon is örülök, hogy végre nem érzed magad feszélyezve a társaságomban. Pont arra van most szükségem, hogy valaki őszinte legyen velem, ahogyan a barátok szokták egymás között. De visszatérve arra, amit kérdeztél: Bálint édesanyja néhány évvel ezelőtt halt meg, és az mindent megváltoztatott.
– Oh… így már egy kicsit jobban értem. Ettől függetlenül szerintem ne vesd el azt a lehetőséget, hogy beszélj Bálinttal, mégis csak a férjed.

Mindketten a gondolataikba merültek. Linda csak a szeme sarkából érzékelte, hogy valaki az asztalukhoz lép. Tekintetét a perifériájában került sziluettre emelte. Az a fiatal lány állt mellettük, akit korábban a pultnál láttak poharakat pakolni.

– Hozhatom a számlát a hölgyeknek?
– A számlát?! Ugye csak viccel! Már egy órája várjuk a két hosszú kávét, amit a kollégájánál rendeltünk! – fakadt ki Evelin.
A pincérlány zavartan körülnézett.
– Elnézést, biztos valami sürgős dolga akadt.
– Nem mondja?! Ha jobban belegondolok, a kávéültetvények valóban messze vannak. Tudja mit, próbálkozzunk meg inkább egy teával, a leveleket ugyanis hamarabb le lehet szedni, mint a kávébabot. – fordult Evelin a riadt nő felé rezzenéstelen arccal. Linda nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés.

A pincérnő döbbent arckifejezéssel nézett először Evelinre, majd a hangosan hahotázó Lindára.

– Nem érdekes, ne is figyeljen arra, amit mondtam. Várjuk a teákat, és nem vetnénk meg egy kis ajándékkekszet sem. Tudja, amilyet az olyan kávék mellé szoktak adni, amit mi is rendeltünk, csak éppen nem kaptunk meg. Köszönjük.

Linda döbbent arccal nézett Evelinre.

– Nem vagy semmi! Te ilyet is tudsz? Órákat adhatnál nekem, hátha jobban tudnám kezelni az apósomat.
– Ugyan már, én csak gyenge kezdő vagyok, ebben Péter a profi. Még néha nekem is ő tart tükröt az ironikus megjegyzéseivel.
– Akkor most beszéljünk egy kicsit rólad. A telefonban említetted, hogy a következő beültetésre készültök. Hogy érzed magad? – kérdezte Linda őszinte érdeklődéssel.
– Igazság szerint hullámzóan. Hol nagyon pozitívan állok az egészhez, hol meg rettegek. Iszonyú nehéz nem agyalni azon, hogy mi fog történni.
– Már csak ez az egy lehetőségetek van?
– Nem, van még egy.
– Akkor erre a mostani beültetésre tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy tét nélküli, hiszen ott van még a másik. Ez egy jó nézőpont, nem?
– Érdekes, amit mondasz… ilyen szemmel még nem néztem a helyzetünkre. Köszönöm, Linda, talán ez segít majd, hogy ne stresszeljek annyira.
– Én is köszönettel tartozom neked. Lehet, hogy tényleg beszélnem kellene Bálinttal – nézett Linda hálásan Evelinre.
– És végszóra érkezik is a tea…

A két nő cinkosan egymásra mosolygott. Talán tényleg igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. Lehetne ez akár egy barátság kezdete is – kortyolt a teájába Linda.