Evelin a villamosmegállóban állt. Arcát az ég felé fordította, és hagyta, hogy a nap lágy sugarai a bőrét simogassák. Érezte, hogy a sárga korongból áradó meleg magában hordozza annak az ígéretet, hogy a szeszélyes tavaszt lassan felváltja a sokkal kiszámíthatóbb nyár. Éppen Rác doktorhoz igyekezett. Lelkében pozitív érzésekkel és a várakozás izgalmával tekintett a most következő időszakra, pedig jól tudta, hogy újabb megpróbáltatásokat tartogat a számára. Elmosolyodott magában, amikor gondolatban felidézte Péter sorait, amit a közös naplójukba írt. Az elmúlt hónapokban többször is elolvasta férje gondolatait, újra meg újra. Ha egy kicsit eluralkodott rajta a kétségbeesés, elővette a kis könyvecskét, és erőt merített a szavakból. Mára belátta, nem volt egészséges, hogy korábban csak a gyermekvállalás körül forgott az egész életük. Szerencsére az első beültetés sikertelenségének elengedése után, már a van élet a lombikon túl szemléletében teltek a mindennapjaik. Evelin közben a munkájához is visszatért. A főnökével ugyan váltott néhány szót a helyzetéről, de mással nem igazán beszélt róla. Szerette volna elkerülni, hogy a kolléganői szánakozzanak rajta, és véget nem érő monológokban fejtsék ki mély sajnálatukat. Néha azért összesúgtak a háta mögött. Jól ismerte őket, éppen ezért jobbnak látta, ha kerüli a babavárással kapcsolatos témákat, szituációkat. Bár még mindig elszomorodott, amikor meglátott egy terhes kismamát az utcán, és ha tehette, inkább átment az út túloldalra, de a sírás már nem feszítette folyamatosan a lelkét. Újra eljárt táncolni az edzőterembe, hetente több alkalommal is. Előszeretettel nézegette a csoportos órák plakátját, mert kacérkodott a gondolattal, hogy kipróbál valami új mozgásformát. Végül elvetette az ötletet, mivel nem tudta, hogy az egyes edzéstípusok milyen hatással lennének a szervezetére. Járt utat a járatlanért… – emlékeztette magát nagyanyja intelmére. A mozgás mellett belekezdett egy diétába is, és ennek köszönhetően sikerült visszanyernie a gyógyszeres kezelések előtti alakját. Ez a tény elégedettséggel töltötte el. Legalább jól nézek ki! – állapította meg olykor, amikor éppen azon kapta magát, hogy a tükörképét bámulja.
Merengéséből a sárga jármű zajos érkezése szakította ki. Ruganyos léptekkel felszállt, és leült az egyik ablak mellé. Hozott magával egy könyvet, de ebben a verőfényes napsütésben inkább nézelődni támadt kedve. A Combino lekanyarodott a rakpartra, és útját a Duna mellett folytatta. Evelin élvezettel figyelte, ahogy a napfény meg-megcsillan a kékeszöld hullámokon. Néhány percig a Parlament monumentális épületével és kerek kupolájával nézett farkasszemet, majd az egymás után felsorakozó dunai hidak látványában kezdett gyönyörködni, melyek kényelmesen nyújtóztak el a fodrozódó víz felett. A Gellért térnél gondolt egyet, és perspektívát váltott: most a folyó felől a Gellért szálló irányába fordult, hogy megcsodálja annak impozáns tornyait, és egymás után szemügyre vegye a környék valamennyi történelmet idéző épületét. Egyes napokon – mint például ma is –, lelassult turistaüzemmódban tekintett a városra, ahol élt, és ilyenkor elcsodálkozva állapította meg, hogy mennyi gyönyörűséget rejt magában.
A következő megállónál búcsút intett a villamosnak. Rác doktor rendelője innen csak pár perc sétára esett. Késésben volt, Péter már biztosan a kapuban várja, toporogva. Megszaporázta a lépteit, de meglepődve vette tudomásul, hogy a férje nem ácsorog türelmetlenül az épület előtt. Megállt a járdán, és jobb-balra tekintgetett, hátha valahol mégis feltűnik a férfi közeledő sziluettje, de csak egy idős hölgy sétált arra a kutyájával. Evelin arra gondolt, hogy talán rosszul emlékezett, és bent kell találkozniuk, így felhagyott az utcán való álldogálással, és sietősen belépett a kapun.
Pétert a váróban sem találta, és a recepciós pultban sem ült senki. A helyiség teljesen üres volt. Evelin most már egyre furcsábbnak találta a helyzetet. Már éppen nyúlt volna a telefonjáért, amikor vidám beszélgetés hangját hallotta kiszűrődni a vizsgálóból. Félbehagyta a mozdulatot, és határozott léptekkel elindult a szoba irányába. Bekopogott. Rác doktor széles mosollyal az arcán tárta ki az ajtót, Péter pedig a válla felett hátrapillantva, vigyorogva nyugtázta, hogy megérkezett.
– Ez ám a vidám fogadtatás! – próbálta leplezni Evelin a csodálkozását.
– Hamarabb érkeztem, és a doktor úr volt olyan kedves, hogy beinvitált. Beszélgettünk egy kicsit, amíg rád vártunk – mentegetőzött Péter.
– Emlékeim szerint a kooperációban van már gyakorlata az uraknak – jegyezte meg Evelin csipkelődve, majd leült a férje mellé. Rác doktor velük szemben foglalt helyet.
– Csak egy kis gazdasági eszmecserét folytattunk… Egyébként, örülök, hogy újra látom Önöket! Szabadjon megjegyeznem, Evelin, ma igazán elragadóan néz ki.
– Köszönöm. Megfogadtam a tanácsát, és hagytam időt magamnak a regenerálódásra. Ó, és a naplóírás is rengeteget segített!
– Ezt örömmel hallom. Akkor tehát készen áll arra, hogy újra elölről kezdjük az egész procedúrát?
– Igen. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel tölt el az injekciózás gondolata, de tudom, hogy nem igazán van más választásom.
– Egy próbaciklussal fogunk kezdeni, és ha minden rendben van, s a szervezte úgy reagál a gyógyszerekre, ahogyan kell, akkor jöhet az éles „bevetés”.
– Éppen tegnap váltottam e-mailt a brnói koordinátorunkkal, és jeleztem neki, hogy szeretnénk folytatni a programot. A válaszában ő is szóról szóra ezt írta az eljárás menetéről, a gyógyszerek pedig ugyanazok, amik korábban voltak.
– Nagyszerű! Mindjárt felírom őket, és este már kezdheti is a kezelést. De nagyon kérem, Evelin, próbáljon meg nem rágörcsölni a dologra. Tudom, hogy nem egyszerű, de attól nem lesz jobb, ha stresszeli magát. Rendben?
– Igyekszem kizárni a negatív gondolatokat… amennyire tudom. Csak pozitívan!
– Péter említette, hogy a tánc sokat segített Önnek az elmúlt időszakban. Ha van esetleg másfajta edzésforma is, amit szívesen kipróbálna, de eddig nem merte, csak bátran szánja rá magát, nem fog ártani!
– És mondják csak, Uraim, az én szabadidős terveimnek milyen gazdasági vonatkozásai vannak? – fordult Evelin a két férfi felé bosszankodást színlelve. A férje és Rác doktor sokatmondóan egymásra néztek. Az orvos ártatlanul széttárta a kezét, és a válaszadás lehetőségét, mintegy feldobott labdát, átpasszolta Péternek, aki felnevetett.
– Lebuktunk… Pedig én csak elmeséltem a doktor úrnak a mozgással kapcsolatos aggályaidat – tette hozzá védekezően.
– Tudja, Evelin, ha valakinek a sport már jó ideje része az életének, akkor több problémája származhat abból, ha hirtelen abbahagyja a mozgást, mintha a kezelések alatt is folytatná. Nyugodtan dőljön hátra, és engedje át az aggódást a férjének.
– Arról nem volt szó, hogy én is kapok feladatot! – viccelődött Péter.
A következő negyedóra is kellemes társalgással telt, miközben részletesen átbeszélték a további teendőket. Evelinnek csak akkor rándult össze a gyomra egy pillanatra, amikor az orvos átnyújtotta neki a recepteket, de a közvetlen, oldott hangulatú, szinte már baráti légkör teljesen megnyugtatta. Rác doktor olyan volt neki, mint egy régi kedves ismerős, aki mindig tartogat számára néhány biztató szót. Önkéntelenül is eszébe jutott az orvos története: az asztalfiókban őrzött fotó a halott feleségéről, és az asszonynak írt vallomásai… Evelin egy pillanatra elmerengett. Lopva Péterre nézett. Szerencsésnek érezte magát, hogy a férje mellette van, és biztos pontot jelent az életében.
Órákkal később a kanapéjukon fészkelődött, hogy kezében az injekcióval felvegye az ilyenkor szokásos pózt. Már a tű látványától is enyhe hányinger környékezte. Mélyeket lélegzett, és egyre csak azt mondogatta magának, hogy nem lesz semmi baj. Ettől egy kicsit megkönnyebbült, és a jól ismert mozdulatokat rutinosan végrehajtotta: a bőrét alkoholos vattakoronggal megtisztította, majd megkocogtatta a fecskendőt, és végül kitapintotta a szúrás helyét. A tű hegyét finoman a hasfalához érintette, majd szépen lassan elkezdte befelé nyomni. A vékonyka fém azonban valahogy elakadt, és nem akart továbbmenni. – A fenébe, elfelejtettem, hogy ez nem is olyan egyszerű! – háborgott magában. Adott még egy kis löketet a tűnek. A testébe hasító fájdalomtól önkéntelenül is felszisszent. A fogát összeszorítva fejezte be a műveletet, majd kihúzta a tűt, és verejtékben úszva hátradőlt a kanapén. Egy szusszanásnyi szünet után megpróbált felülni, de az éles érzet ismét a hasába nyilallt. A szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni… Lenézett a szúrás helyére, és látta, hogy a vér vékony csíkban szivárog belőle. A délutáni lelkesedése hamar csalódottsággá változott. – Hogyan is felejthettem el, hogy minden egyes injekciózás ekkora kínszenvedéssel jár?! Hát persze, az emlékek mindig megszépülnek. – A kezét rászorította a vérző pontra, és lehunyta a szemét. Jó mélyeket lélegzett. Érezte, ahogy a szívdobogása szépen lelassul, és fokozatosan kezd megnyugodni. Hamarosan az optimizmusa is visszatért. – Semmi pánik, Evelin! Csak pozitívan! Ez a ma még hasogató fájdalom rövid idő múlva ugyanúgy emlékké szelídül majd, mint a többi, és ha minden úgy alakul ahogyan szeretnéd, akkor még hálás is leszel ezekért a nehéz pillanatokért.
