Egyikük sem a külvilág felé fókuszálva éli az életét, sőt kifejezetten távol áll tőlük, hogy a boldogságukat szétkürtöljék. Ennek ellenére Lacit sem kellett sokáig győzködni, hogy vállalja a beszélgetést, csak egy kérése volt, hogy a feleségével együtt rakhassák össze a mikrofonom előtt életük mozaikjait. Egy harmóniát sugárzó házaspár ült velem szemben – hivatásukat szertő pedagógusok, biztos érzelmi hátteret nyújtó szülők. Olykor úgy tűnt, mintha tűz és víz lennének, mégis zseniálisan kiegészítik egymást az életben. Egymás gondolatát befejezve, időnként egy-egy bíztató pillantást küldve a másik felé meséltek egymásra találásukról, a családi élet megóvásáról, a tanítás öröméről és a házasságuk mozgatórugóiról. Az interjú után bizton merem állítani, hogy nekik egymás mellett a helyük.

Nem volt egyszerű találni a naptárotokban egy szabad időpontot.
Laci: Kivételes alkalom, hogy hétköznap délután mind a ketten itthon vagyunk. Nekünk is nagyon furcsa. (nevet) A munkánkból adódóan sokszor éppen váltjuk egymást, mire Zsuzsuc hazaér, én már indulok fociedzést tartani. Este persze összeérnek a szálak, és a vacsoránál megbeszéljük mindazt, ami velünk történt a nap folyamán. Aztán folytatom a munkát, mert ilyenkor még adminisztrációs dolgok várnak rám. A hétvégék pedig elég kaotikusak, többnyire versenyekkel telnek, úgyhogy tényleg nehéz mindeközben óvni a családi életet.
Nektek mégis megy! Hogy csináljátok?
Zsuzsi: Szerintem apróságok kellenek ahhoz, hogy életben tartsuk a kapcsolatunkat – az a fontos, hogy érezzük, mindig ott vagyunk egymásnak. Ha napközben éppen lyukasóránk van, akkor egymásra csörgünk vagy váltunk pár üzenetet, így tudatjuk a másikkal, hogy gondolunk rá.
Laci: Egyébként az elmúlt időszak lelkileg mindenképpen megterhelő volt, ugyanakkor ez a két év még erősebbé tette a szövetségünket. Végre itthon lehettünk, és a ránk szakadt szabadságban rengeteg időt töltöttünk együtt, amire már szükségünk is volt. Igazság szerint kezdtem belefáradni a napi feladatokba: minden évben óriási a pörgés, folyamatosan versenyekre készülünk a gyerekekkel, miközben két intézményben (Kalocsai Nebuló EGYMI és a géderlaki Szent László Katolikus Általános Iskola – szerk.) is tanítok, így az iskolai programok szervezési feladataiból is kiveszem a részem. Persze hiányzott mindez, de nem bántam, hogy egy időre kiszakadhattam belőle.


Zsuzsi, hol találkoztatok először Lacival?
Zsuzsi: Látásból már ismertük egymást korábban is, de egy szelidi buliban beszélgettünk először. Amikor megismerkedtünk én még csak 17 éves voltam, ezért nagyon visszafogottan indultam neki a dolognak, utólag visszanézve talán túl bátortalan voltam – még nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Azt viszont éreztem, hogy ez valami más, ezért biztos voltam abban, hogy ezt az érzést érdemes komolyan venni. Ez nem holmi fellángolás, ez sokkal több annál! Amúgy sem vagyok az a típus, aki nagyon elrugaszkodna a valóságtól, a szerelmet sem perzselő tűzként, egy mindent elsöprő érzésként élem meg, ami gyorsan elillan. Tőlem távol állnak a nagy szavak, és nem hiszek az „érted lehoznám a csillagokat is az égről” mondatokban – inkább olyat ígérjünk egymásnak, amit be is tudunk tartani.
Laci: Engem az érintett meg, hogy annak ellenére, hogy még csak pár órája ismertük egymást, mégis mélyen tudtunk beszélgetni.
Zsuzsi: Laci pár évvel idősebb nálam, így ebből adódóan sokkal érettebb volt a gondolkodása, és ez nagyon tetszett nekem.
Jól érzem, hogy szöges ellentétei vagytok egymásnak?
Zsuzsi: Abszolút! Én egy introvertált, zárkózottabb típus vagyok, és nehezen nyílok meg mások előtt, ezért óriási feladat számomra ez az interjú is. Persze rengeteget változtam, mert Laci nyitottsága hatással van rám – sokat fejlődünk egymás mellett. Mások vagyunk, különböző a habitusunk, de tökéletesen kiegészítjük egymást. Ehhez viszont az is kell, hogy bizonyos értékekben ugyanúgy hiszünk. Nem kérdés például, hogy a család mindkettőnk számára fontos.
Nehezen tudom elképzelni, hogy olykor összezördültök.
Zsuzsi: Ritkán fordul elő, és olyankor inkább nem szólunk egymáshoz. (nevet) Néha jobb csendben maradni és időt hagyni arra, hogy végiggondoljuk a történteket, aztán persze úgyis megbeszéljük a koccanás okát. Sosem tartom magamban túl sokáig, ami bánt.
Ki töri meg a csendet?
Laci: Általában én! Zsuzsuc nagymamája még a megismerkedésünkkor a lelkemre kötötte, hogy soha ne térjünk úgy nyugovóra, hogy nem beszéltük meg mindazt, ami történt. Ezt egy életre megjegyeztem.
Milyen kép élt bennetek a házasságról?
Zsuzsi: Teljesen pozitív! Édesanyámék már ötven éve élnek együtt szeretetben, és nem nagyon hallottam tőlük hangos szót ez idő alatt. Persze voltak köztük apróbb viták, de mindig megbeszélték egymással, ezért ha volt is nézeteltérés közöttük, az nem volt olyan vészes, csak annyit jelzett, hogy él a házasságuk. A mai napig mindent meg tesznek annak érdekében, hogy jól működjenek együtt. Igazán figyelmes házasság az övék, apu a mai napig apró kedvességekkel halmozza el anyut. A szüleimtől tanultam meg azt is, hogy mindig a másik kedvét keresve találom meg a harmóniát az életben.
Laci: Olyan érdekes, mert bennem viszont az fogalmazódott meg, hogy mit szeretnék majd máshogy csinálni felnőttként, mint a szüleim. Édesapám és köztem sajnos nem alakult ki igazán mély kapcsolat. Utólag azt gondolom, hogy talán túl kevés időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy legyenek olyan közös emlékeink, amiket felnőttként szívesen felidézhetek. Éppen ezért már igen korán eldöntöttem, hogy apaként én szeretnék minél több közös kalandot átélni a gyermekeimmel.



Zsuzsi, milyen apának tartod Lacit?
Zsuzsi: Klasszikus apatípus, a gyerekeink előtt egy pozitív férfiminta áll: a családért mindent megtesz, utat mutat a gyerekeknek, egy olyan értéket, amely mentén érdemes élni az életet.
Laci: Zsuzsuc pedig egy igazi anyatípus, mindig lenyűgöz, hogy ösztönösen tud jó döntéseket hozni.
Zsuzsi: Ezzel most megleptél! Bár tényleg nem szoktam magamban tudatosítani ezeket a dolgokat, egyszerűen belülről jönnek.
Mi az, amit szülőként szem előtt tartasz?
Zsuzsi: Talán azt emelném ki, amit a gyermekkoromból hozok. Ugyanis a szüleimtől kapott mély, érzelmi nevelésnél értékesebb ajándékot nem is adhatnék tovább a gyermekeimnek, és én mindig törekszem is erre.
Zsuzsi, Te vagy a család motorja?
Zsuzsi: Szerintem ehhez is két ember kell. Egy nagycsalád irányítása óriási logisztikát igényel. Bár a gyerekek már mind a hárman kamaszok (Ádám 18, Ági 15 és Zsombor most lesz 12 éves – szerk.), és egyre inkább önállóak, azért szülőként mindig ott állunk a háttérben. Persze volt olyan időszak, amikor én vittem a hátamon a nagyobb súlyt, mert Laci a munkája mellett éppen a második diplomáját szerezte meg. De így visszanézve, szükség volt erre is, mert ez még inkább összekovácsolt bennünket. Ha az úton ezeket a göröngyöket nem simítottuk volna el, akkor nem lenne meg az a plusz erő, ami a folytatásához szükséges. Olykor úgy éreztem, háromfelé kellene szétszakadnom, de ilyenkor abszolút számíthattunk a nagyszülőkre. Ezt csak így lehet csinálni.
Laci: Családi összefogásban.
Zsuzsi: Szerintem a generációk összetartása rettentően fontos egy család életében. Ebből a gyerekek is tanulnak, hiszen ha ezt a mintát látják, akkor nagy valószínűséggel majd tovább is viszik, és felnőttként majd egy ilyen szoros egységet szeretnének megteremteni.
Laci: Általában a nyaralást úgy szervezzük kétévente, hogy a nagyszülők is velünk tartsanak. Annak idején ugyan nehezen szoktam meg, hogy nagycsaládban gondolkodjak, de Zsuzsiéknál ez így volt természetes, és én is megéreztem ennek a pozitív hozadékát. Úgy érzem, hogy ebben is jó hatással vagyunk egymásra.
Az otthoni teendőket is együtt oldjátok meg?
Laci: Szerintem ez másképp nem is működhet! Olyan érdekes, hogy már annyira jól ráérzünk, hogyan tudunk egymásnak segíteni. Édesanyám arra tanított minket, hogy az otthoni teendőkből is vegyük ki a részünket, és becsüljük meg a házi munkát. Ha szabadidőm van, akkor szívesen kiporszívózok otthon, és evidens, hogy a bevásárlás is az én feladatom. Az is igaz, hogy mindenki jobban jár, ha én töltöm fel a hűtőt, mert Zsuzsuc elveszik a boltok polcai között, és sokszor nem azt veszi meg, amit kellene. (egymásra mosolyognak)
Zsuzsi: Ez sajnos így van, ezért annyira jó, hogy a vásárlás terhét leveszed a vállamról. Viszont ha szükséges, akkor egyáltalán nem esik nehezemre kicserélni egy villanykört vagy megbütykölni apróbb dolgokat.
Laci: Szerintem a férjnek is ki kell vennie a részét a házi munkából és én próbálok is ennek eleget tenni.
Zsuzsi: Apróságnak tűnik, de nagyon jól esik, ha azt érezhetjük, hogy ez egy közös ügy, ráadásul, ha osztozunk rajta, akkor gyorsabban megoldódik.
Laci, életfeladatodnak tartod, hogy nehéz sorsú gyerekek életét tedd szebbé a Nebulóban?
Laci: Így még sosem gondoltam rá, de azt hiszem, hogy igen!
Zsuzsi: A lelkiismerete nem hagyná nyugodni, ha nem érezné, hogy ő mindent megtett azért, hogy egy-egy gyermeknek reális jövőképe legyen.
Laci: Azt viszont nehéz megemészteni, hogy rajtam kívül álló okok miatt olykor elveszik mindaz, amiért küzdöttem. Néha hiányzik a gyerek igyekezete vagy éppen a szülő hátráltatja az előrelépést, de ez az én lendületemet nem vetheti vissza – én ugyanúgy küzdök azért, hogy nekik jobb sorsuk legyen, és ha ők mégsem élnek a lehetőséggel, az már a saját döntésük. A versenyeken is ezer fokon égek, mert azt szeretném, ha éremmel a nyakukban térnének haza, és egy új élménnyel gazdagodnának. A gyerekek mindig díjazzák a lelkesedésemet, és szerencsére a szülők is elfogadtak.


Mit ad neked ez a hivatás?
Laci: Ha találkozom egy olyan gyerekkel, aki már 15 éve elballagott az iskolánkból, de még mindig élénken élnek benne a balatoni tábor emlékei, akkor azt gondolom, hogy megéri ezt a rengeteg energiát belefektetni, hiszen lehet, hogy neki az volt az egyetlen nyaralás az életében, mert nem biztos, hogy még egyszer eljuthat oda.
Ezekből az esetekből tudsz lelkileg feltöltődni.
Laci: Szinte csak szökőévente egyszer akad egy-egy sikeres történet, ezért ezeket hosszú időre érdemes elraktározni magamban.
Zsuzsi: Nagyon becsülöm Laciban, hogy képes olyan gyerekeknek az útját egyengetni, akiknek sajnos igen kis esélyük van a pozitív felnőtt élet megteremtésére.
25 év után is lehet ezt ugyanolyan szenvedéllyel csinálni?
Laci: Nem lehet félgőzzel tenni a dolgunkat, csak teljes odaadással érdemes. Egyébként ez egy ördögi kör, amiből nehéz csakúgy kilépni. Éppen az egyik kedves kolléganőmnek, Katikának mondtam, hogy ha 50 éves leszek, akkor leteszem a lantot, nem táboroztatok többet. Hamarosan elérem ezt a bűvös életkort, de még biztosan nem hagyom abba, majd ha már nem érzem magam jól benne, és nem lelkesít nap mint nap, amit teszek. De ez a veszély még nem fenyeget.
Zsuzsi, Te is a tanításban találtad meg önmagad, méghozzá a Nagyasszonyunk Katolikus Intézményben?
Zsuzsi: Én is szeretem szívvel-lélekkel végezni a rám bízott feladatot, mert szerintem is csak így érdemes. Én viszont egy másik korosztállyal foglalkozom, mert úgy érzem, hogy az alsós gyerekek lelkülete közelebb áll hozzám.
Sosem érzed azt, hogy szeretnél egy kicsit kilépni a háttérből?
Zsuzsi: Ha jól belegondolok, a gyerekek abban az időszakban születtek, amikor Laci már a Méhecskéknél dolgozott, mellette pedig a Nebulóban tanított. Mondhatni mi ezt együtt vállaltuk el, ezért nem is szoktam panaszkodni, hiszen azért nincs velünk, mert szereti a munkáját, és feltölti, ha a gyerekekkel foglalkozhat. Ha visszafognám, akkor egy kellemetlen érzés feszítené belülről, ami senkinek sem lenne jó.
Laci: Tudatosan tervezzük a közös időt, ami lehet, hogy csak egy óra, de abból is lehet töltekezni, mert az viszont csak a miénk. Közös igényünk, hogy olykor kiszakadjunk a mókuskerékből, ugyanis ha nem szánnánk egymásra időt, akkor elfáradna a kapcsolatunk, könnyen belefásulnánk, pedig nem szabad hagyni, hogy eljussunk odáig. És persze nem elég tervezgetni, és csak mondogatni, hogy „de jó lenne végre egy közös program…”
Zsuzsi: Nem elég álmodozni arról, hogy milyen jó lenne együtt tölteni egy kis időt, hogy aztán évek teljenek úgy el, hogy nem változik semmi. Mindig keresünk néhány szabad napot a naptárunkban, amikor együtt lehetünk, mert meg kell tartani az egyensúlyt az életünkben. Szükség van a belső feltöltődésre ahhoz, hogy a hivatásunkban is a legtöbbet hozzuk ki magunkból.
Ezek szerint, ez az egyik kulcsa a hosszú párkapcsolatnak.
Laci: Egymás elfogadásán és a másikra való odafigyelésen múlik minden.
Zsuzsi: És bízni kell abban, hogy egymásnak csakis a legjobbat akarjuk!
Szerencse kérdése is?
Zsuzsi: Az is kell hozzá és a Jóisten gondviselése!
Az esküvői meghívótokon egy Stendhal idézet szerepelt, az egyik sora így hangzik: „Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni.” Ez jellemzi a kapcsolatotokat, ez a csendes erő?
Zsuzsi: Ebben az egy sorban minden benne van, amit megfogadtunk egymásnak, azóta is ez határozza meg a kapcsolatunkat.

Fotó: Panna