Határozott kézfogás – ez az első dolog, ami eszembe jut dr. Vadász Máriáról, a kalocsai kórház 2015-ben nyugdíjba vonult, ám annál aktívabb alkotói életet élő igazgatójáról. Volt rádiós riporterként számtalanszor találkoztam vele, ezért jutalomfeladatnak éltem meg, amikor az Impulzív főszerkesztője felkért, hogy készítsek interjút, a nemrég 70. születésnapját ünneplő Máriával. Most arról az oldaláról szeretném bemutatni, amelyre anno közszereplőként mindig kínosan ügyelt, hogy megtartsa magának: ki is ő a kórház falain kívül? Büszke édesanya, boldog feleség és nagymama, valamint egy nyughatatlan lélek, akinek a hetedik iksz nem több egy számnál, tettvágya ugyanis töretlenül szárnyal. Életről, pályáról, családi örömökről és tragédiákról, valamint egy negyven éve vágyott hobbiról beszélgettem vele kalocsai otthonában.


– Ma már, mondhatni tiszteletbeli kalocsaiként él a városban, de messziről vezetett ide az útja. Hogy milyen messziről, arról is beszélgetünk majd, de kezdjük onnan, hogy dr. Vadász Mária már egészen kiskorában tudta, hogy egyszer doktor lesz?
– Amióta az eszemet tudom, orvosnak készültem. Erről a szüleim is meggyőződhettek, amikor két-három éves korom körül, az első játék fecskendőmmel szétinjekcióztam az egyik babámat, ami akkoriban még fűrészporos volt. Arra is tisztán emlékszem, hogy több babát nem kaptam! (nevet)
– Mit szóltak ehhez az elhatározáshoz a szülei?
– Édesanyám nem volt diplomás. Ő igazság szerint azt szerette volna, ha a tanári hivatást választom, de az élet végül neki is kedveskedett, mert ha belőlem nem is, az egyik unokájából – a lányomból – tanár lett. Édesapám egy mély érzésű, politikában és művészetekben egyaránt jártas munkásember volt. Egyébként Tiszakécske mellett, Nagykőrös és Kecskemét között fekszik az a kistelepülés – Kocsér –, ahonnan származom.
– Tanulmányai során egyszer sem tántorodott el a gyermekkori szándékától?
– Soha! A nagykőrösi Arany János Gimnáziumban tanultam, ahol kísérleti évfolyam volt a miénk. Egyike az ország azon négy, matematika-fizika tagozatos osztályának, amelyben az ELTE tanárai is tanítottak. Persze a reáltárgyak mellett tanultam latint, és biológiából fakultációra is jártam. Büszkén mondhatom, hogy országos hírű pedagógusaink voltak. Az iskolának anno Arany János is a tanári karába tartozott, én pedig még gondozhattam a tiszteletére létrehozott emlékszobában elhelyezett hagyaték egy részét, ahol például híres balladák kéziratait is őrizték. A nagykőrösi osztály közösségi összetartását az is jól példázza, hogy minden évben találkozunk – tavaly, az én szervezésemben Kalocsán töltöttünk együtt három remek napot!
– Ha jól tudom, akkor a nagykőrösi évek alatt ismerkedett meg a férjével is.
– Így van, bár ugyanabba az óvodába jártunk, de nem tudtunk egymásról, így valóban a második évemet kezdtem a gimnáziumban, amikor nyáron megismerkedtünk. Tizenhat éves voltam. Ő korábban elköltözött Szolnokra, de az élet játéka, hogy nekem ott éltek a keresztszüleim, az övéi pedig Kocséron – én Szolnokra mentem nyaralni, ő Kocsérra jött, ahol mi laktunk. A középiskolai éveink ezután úgy teltek – mobiltelefon és társai nélkül –, hogy leveleztünk egymással. Ezeket a levélkéket az iskolapedellusaink csúsztatták a kezünkbe a kötényzsebükből.
– Már azt is tudta a kezdetektől, hogy milyen orvos szeretne lenni?
– Azt nem. Hatodik-hetedik osztályos koromra, többségében már elolvastam a könyvtárban akkoriban fellelhető egészségügyi témájú könyveket. Ezt a tudást gyarapítottam a gimnáziumban, de nem a tananyaggal, hanem azzal a többletanyaggal, amit az ELTE vendégtanárai hoztak. Hogy milyen orvos szeretnék lenni, arról nem volt konkrét elképzelésem, azt ellenben tudtam, hogy olyan embereken szeretnék segíteni, akik rossz körülmények között jutnak csak ellátáshoz. Nagykőrösről Szegedre mentem egyetemre, ahol olyan évfolyamba kerültem – számos kalocsai évfolyam- és csoporttárssal együtt –, amelynek már az első félévtől rendszeresen volt kórházi gyakorlata. Ennek köszönhetően mi az egyetemről kilépve olyan sokrétű képzéssel rendelkeztünk, hogy negyedéves koromtól műtőben tudtam asszisztálni. Az élet játéka, hogy később ezekkel a csoporttársakkal a kalocsai kórházban kollégák lettünk.



– Az élet úgy hozta, hogy ez a gyakorlati felkészültség igazán hasznosnak bizonyult…
– Így igaz. Az egyetem után az Észak-Alföldre kerültem, ekkor már férjnél voltam. Negyedéves koromban ugyanis összeházasodtunk, és hatodéves koromban megszültem a lányunkat a szülők legnagyobb felháborodására – pedig tizenhat éves korunk óta már jó pár év eltelt. Végül az iskolapadból kikerülve, Martfűn találtuk meg a számításainkat. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy kéthetes diplomával kellett azonnal elkezdenem a körzeti rendelést, de imádtam a betegeimet, és elmondásuk szerint ők is szerettek engem. Mégsem találtuk meg a férjemmel – aki agrármérnökként végzett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe – azt az életteret, amit kerestünk, így vezetett tovább az utunk Máriapócsra. Itt is, mint körzeti orvos kezdtem dolgozni 1978 januárjában, és a második gyermekünk, a fiunk már ott született. Nagyon szerettünk ott élni. Egyébként Máriapócs híres búcsújáróhely, még II. János Pál pápa is ellátogatott oda 1991-ben. Nem volt könnyű az élet, mert a férjem tsz-elnök lett, hajnalban indult munkába, este ért haza, én a körzetben dolgoztam, a gyerekek pedig Nyírbátorba jártak bölcsődébe, óvodába, majd iskolába. Ez komoly szervezést igényelt a részünkről – a házimunka mindig arra maradt, aki előbb ért haza, de megoldottuk. Itt ért a felkérés, hogy vállaljam el a szomszédos településen, egy megyei irányítású, kórházi szférába tartozó egészségügyi gyermekotthon vezetését, 220 ággyal és 280 fős dolgozói állománnyal. Ebben az intézményben beteg gyermekek voltak: értelmi fogyatékkal élők, tartós betegek, rendellenességgel születettek, balesetben sérültek, akik huzamos idejű egészségügyi ellátásra szorultak. Itt, Kislétán tanultam meg, hogyan kell egy intézményt irányítani. Emellett neveltük a gyerekeinket, éjszakánként tanulva pedig két szakvizsgát és egy nyelvvizsgát is letettem, míg a férjem a doktorijára készült.
– A gyerekek hogyan bírták azt, hogy időről időre „mozgásba lendült” a család?
– Mivel a szülőkhöz két-három hetente hazajártunk, így viszonylag korán hozzászoktak a mobilitáshoz. Mondhatnám, hogy erre lettek nevelve (mosolyog), mert akkoriban egy Trabanttal 230 kilométert utazni nem két-három óra volt! Tudatosan törekedtünk arra, hogy a gyerekek stramm emberré váljanak, ami úgy gondolom, hogy sikerült is, hiszen mindketten példásan, talpraesetten helyt állnak az életben. Nem tudtak akkora pofont kapni az élettől, ami ledöntötte volna őket a lábukról, pedig nekik is kijutott. A lányom angol-német szakos tanárnő, két gyermek példás édesanyja. Nagylánya már egyetemista, fia gimnazista. A fiam sokáig úgy tűnt, hogy állatorvos lesz, aztán a Debreceni Egyetemen végzett gazdálkodási mérnökként. Környezetgazdálkodással foglalkozik, nagy cégekkel dolgozik együtt, illetve létrehozott egy vadfarmot látogatóközponttal, vendéglátóhellyel és épített egy vadfeldolgozó üzemet is. Neki két gyönyörű kislánya van. Az külön boldogság számomra, hogy a legnagyobb lányunokám a budapesti orvosi egyetemen tanul, vagyis lesz, aki tovább viszi majd az orvosi hivatást is a családban!
– Időben most kissé előreszaladtunk. Azt mondja, hogy Kislétán vált vezetővé…
– Ez így van, ott rengeteget tanulhattam arról, hogyan működik egy kórházhoz hasonló intézmény. Aztán jött a rendszerváltás, és Magyarországon is elkezdődött a menedzserképzés. Ekkor alakult meg az első oktatógárda Dobogókőn, amely az egészségügyi szektorban dolgozók számára szervezett vezetői képzést. Ezen az elsők között volt szerencsém részt venni. A menedzserképzés ezután egyetemi keretek között folytatódott, ahol 1995-ben vettem át a közgazdasági egyetemi másoddiplomát.
– Nem merült fel Önben annak a dilemmája, hogy igazgatóként pont azokkal lesz kevésbé közvetlen a kapcsolata, akik miatt erre a pályára lépett – a betegekkel?
– Ehelyett inkább az járt a fejemben, hogy ilyen pozícióból sokkal több embernek tudok majd segíteni. Kislétán, a gyermekotthonban eddigre úgy éreztem, hogy megtettem, amit lehetett. Ezután kértek fel egy olyan körzet kórházainak a rendbetételére, ahol a legrosszabb állapotban voltak ezek az intézmények. 1997-ben neveztek ki két, egymástól 28 kilométerre lévő megyei és városi fenntartásban működő, aránylag kisebb kórház élére – Fehérgyarmatra és Vásárosnaményra. Ezeket vontuk össze, hiszen mindkettő rengeteg veszteséget termelt. Elődömmel, Bakai Zoltánnal állítottam össze egy projektet, amelynek a célja a két épület átépítése és teljes informatikai összehangolása volt, ami akkor meglehetősen forradalmi elképzelésnek számított. Ekkor már jó pár éve az Egészségügyi Bizottság elnöki posztját is betöltöttem a megyei közgyűlésben, így ebben a minőségemben is tevőlegesen tudtam támogatni ezt a projektet, és a megye valamennyi kórházának a támogatásáért is tudtam tenni. A következő nagyobb mérföldkő 2009-2010 táján történt a pályámon. Ekkor a megyei ellátás modernizálásának a jegyében zrt.-ket és holdingokat alakítottak a kórházakból, a volt kórházi főigazgatókból – amilyen én is voltam – lett a zrt. vezetése. Konkrétan a stratégiai, főigazgatói feladatokat kaptam, mondván, hogy addigra már sok sikeres gazdálkodási-fejlesztési projekt fűződött a nevemhez. Ezen minőségemben talált meg anno a kalocsai városvezetés.


– Innentől nagyjából ismerjük a történetet, hiszen a helyi híradások miatt, gyakorlatilag nyitott könyv volt a munkája. Személyes emlékekre hivatkozva is mondhatom, hogy akár rossz, akár jó hírről kellett beszámolni, mindig a sajtó rendelkezésére állt attól a pillanattól, hogy egy kórházi biztossal karöltve válságmenedzselésbe kezdett a városban – új területek indításával, új orvosok érkezésével, nagyszabású eszközbeszerzésekkel és építkezéssel. Van esetleg olyan része ennek a történetnek, amiről az akkori interjúk, riportok alkalmával kevésbé esett szó?
– Talán az, hogy nehezen álltam kötélnek, ugyanis az akkori pozíciómban éppen egy nagyprojekten dolgoztam. Végül a férjem unszolására lejöttünk Kalocsára tárgyalni, tájékozódni, és ekkor született meg a döntés. Ez is közös volt, hiszen újabb költözéssel járt a feladat ellátása, bár a gyerekek ekkor már a maguk lábán álltak, így nekünk, kettőnknek kellett döntenünk. Elég kemény volt az átmeneti időszak. Nyilván az igazgatóvá válásom után annak érdekében, hogy az ellátási körzetbe tartozók ne érezzék, hogy a kórházuk működése egy hajszálon függ, igyekeztünk a kiútkeresésre és a gazdasági stabilitás megszilárdítására koncentrálni a kommunikáció terén – de komolyan pengeélen táncolt a kalocsai kórház.
– Nem vonzotta a kihívás, az „innen szép nyerni”? Hiszen, emlékszünk rá, hogy igen jelentős mínusszal vette át a helyi kórház vezetését.
– Dehogynem! Én olyan típus vagyok, akiben dolgozik a becsvágy. Aki, ha azt látja, hogy olyan feladat került elé, amiről tudja, hogy képes megoldani, annak nekiugrik. Ezért is a férjem volt az első ember, akivel erről beszélni akartam, mert engem el tud ragadni a hév. Ketten együtt viszont nagyon jó egyensúlyban vagyunk és kiegészítjük egymást.
– Aztán teltek az évek, és a város és környékének kulturális eseményein, nagyobb népünnepélyein is rendszeresen lehetett találkozni Önnel. Megszeretett itt?
– Igen, nagyon is! Mi így álltunk a munkához: bárhová sodort az élet, nem csak az elvégzendő feladatot láttuk, kiragadva a környezetéből. Nekünk fontos volt, hogy úgy érezzük, otthon vagyunk ott, ahol dolgozunk – és tényleg így is volt. A költözéseink feléről nem is beszéltünk, de mi mindenhol otthon éreztük magunkat.
– Mit csinálnak, amikor kicsit elengedik ennek a tudatosságnak a kezét?
– Van olyan? (nevet) Olyankor ünneplünk! Örülünk egymásnak, a barátoknak, eszünk egy halászlét a Kék Duna Vendéglőben, sétálunk egyet a meszesi parton – mindent, ami feltölt bennünket.
– Amire talán több idő is jut, hiszen 2015-ben nyugdíjba vonult. A történetéből kiderült, hogy sok-sok pontja van kis hazánknak, ahol „otthon lehettek volna”. Miért döntöttek végül Kalocsa mellett?
– Azért, mert jó a város! (Csatlakozik be néhány gondolat erejéig dr. Maczkó György, interjúalanyunk férje-szerk.) Mi olyan sok helyen éltünk már, és ez egy élhető, egyházi, történelmi város.
– Ebben a városban minden megvan kicsiben, ami ahhoz kell, hogy szerethető hely legyen. (Összegzi a férje által mondottakat Mária-szerk.) Ez tehát az egyik ok. A másik, hogy sok jó kollégám, barátunk, ismerősünk, szomszédunk lett itt, és máig szeretettel gondolok a kórházi munkatársaimra is. A harmadik, hogy két szeretett gyermekünk egyike Dunakeszin, a másik Debrecenben lakik, a húgom Nagykőrösön, az anyukám pedig – aki ránk szorul, és sokáig itt is élt velünk – a kocséri házába kívánkozott vissza, így innen mindenkit el tudunk érni anélkül, hogy választottunk volna, „kihez menjünk közelebb”.


– Hogyan élik meg a 2020 óta tartó pandémiás időszakot?
– Én a magam részéről nem éltem meg rosszul. Visszatérhettem ahhoz a hobbimhoz, amit negyven évig hanyagoltam: a festéshez. Ez minden szabadidőmet kitölti. Anno azt gondoltam, hogy majd nyugdíjas éveimben lesz időm meghallgatni az évek során felhalmozott lemezgyűjteményemet, és elolvasni az összegyűjtött könyveket, de egyelőre a festés a mindenem.
– Engem ez meglepett! Már csak azért is, mert egy matematika-fizika tagozatos, biológia faktos, menedzserképzőt végzett egészségügyi szakemberről nem az jut eszembe először, hogy szívesen festeget a szabadidejében, vagy imádja Radnótit, ahogy egy korábbi interjújában elmondta.
– Pedig imádom Radnótit, sőt Adyt és József Attilát is, de ha olyan hangulatom van, szívesen veszek le a polcról Kosztolányit, Arany Jánoshoz pedig a diákkori emlékeim kötnek. A zenét szintén szeretem, amiből egyedül a balkáni zene áll távol tőlem, egyébként a komolyzenétől a népzenén át a popzenéig, mindenevő vagyok. Anno szerettem volna zongorázni tanulni, de zongorára nem telt, tangóharmonikára viszont igen, így édesapám vett nekem egy Weltmeister harmonikát, amin aztán megtanultam játszani. Egyébként a családunkban mindenki tanult valamilyen hangszeren játszani – a gyerekek is –, és valamennyien sportoltunk, sportolunk. Én például alig várom, hogy az uszoda újra kinyisson és járhassak aquafitneszre! Na, ezek nagyon hiányoztak a pandémiás időszak alatt: színház, hangverseny, úszás! Mindig volt színházbérletünk és a kulturális eseményeknek is gyakori vendégei voltunk. Ezek nem csak feltöltődést, de gondolatiságot is adnak – az ember úgy léphet ki a napi rutinból, hogy egy kicsit újra magára talál, mert mélyebben gondolkodhat az élet értelméről.
– Visszatérve a festésre, honnan a vonzalom iránta?
– Nagyon sok orvos zenél, fest, vagy ír. Talán azért, mert kell nekünk az a bizonyos jobb agyfélteke is, miután egész nap pörgetjük a „balost”! Nekem is kell valami, amiben kiszabadulhatok, különben felőrölnek a mindennapok. Arról nem is beszélve, hogy a pandémiás helyzetben feltöltődést, menedéket is jelent a festés, és teret enged az alkotói vágy kiteljesítésének. Egész életemben alkottam, mindig valamit létrehoztam, építettem, javítottam, és most is rengeteg tettvágyat érzek magamban. Nem bírom, ha nem adok értelmet a napnak! Nem azért élünk, hogy túléljünk! Az alkotás rengeteg örömet ad. Egyébként próbálom a lehetőségeimhez képest képezni magam, és tanulom a festést. Most éppen online kurzusra járok.
– Végezetül, mivel nemrég ünnepelte a hetvenedik születésnapját, mit kívánna a gyertya elfújása előtt, ha most képzeletben átnyújtanék egy tortát?
– Mindenekelőtt az egész családomnak, és mindenkinek egészséget! Talán banálisan hangzik, de pont a napi események mutatják azt, hogy mekkora kincs, ha ez megvan. Emellett azt kívánnám, hogy ne veszítsük el egymást, a kapcsolatainkat, a szeretetet és a családot!