Szemmel láthatóan jól van, és ezt már a beszélgetésünk előtt láttam rajta, mert egyszerűen érezni lehetett. Ez persze nem azt jelenti, hogy neki minden olyan könnyű. Nem, dehogy, szó sincs erről. De a kesergés helyett, inkább tesz azért, hogy a lelkében béke legyen. Dr. Sebők Edit a szakmájában elismert reumatológus, aki évtizedek óta praktizál Kalocsán is. Habár egyre inkább szeretne visszavenni a tempóból, sosem hagyná maga mögött a várost, ahol szeretet veszi körül. Önmagát egy nyugodt, kötelességtudó, megfontolt embernek tartja, mégis ott rejtőzik benne a nyitottság, a világ felfedezésének vágya, no meg egy csipetnyi vagányság. Az utóbbi pár évben tudatosan húzza meg a határokat, hogy legyen ideje önmagára és a családjára. Egészen egyszerűen nem szeretné azon kapni magát, hogy elrohant mellette az élet. Ő is megerősíti azt a mondást, hogy bizony ötven felett is van élet, és nem is akármilyen! Az orvosi hivatáson túl, a családi mintákról, a világ felfedezéséről, no meg a következő évek terveiről is beszélgettünk.


– Nosztalgikus típus vagy?
– Olykor szeretek a múlton merengeni, ugyanakkor nemrég beszélgettem arról a párommal, hogy igazából már nem vágyom vissza a húszas éveimbe. Érzem az öregedés jeleit, de szerintem egészséges mértékben küzdök ellene – nem akarok húszévesnek látszani. Egyébként meg a mostani életem annyira jó! Minden korszakomban megtaláltam azt, amiért érdemes élni, és most különösen élvezem ezt az időszakot.
– Mi kell ahhoz, hogy jól érezd magad?
– Biztos érzelmi háttér, az, hogy szeressem a hivatásomat, és mellette világot láthassak. Lassan tíz éve ez utóbbi jelenti számomra a kikapcsolódást. Nem feltétlenül a külföld vonz, mert itthon is szeretek új helyeket felfedezni, de a hajózás, vitorlázás magával ragadott. A vízen néha úgy érzem, mintha megint egyetemista lennék. Régebben még térerő sem volt a tengeren, ezért úgy tudtam kiszakadni a világból, hogy ott bizony senki nem ért utol.
– Egy orvosnak mindig elérhetőnek kell lennie?
– Kellett hozzá idő, mire megengedtem magamnak, hogy a kikapcsolódás valódi kiszakadás legyen a hétköznapokból, és ne arról szóljon, hogy a távolból dolgozom. Ma már ebben tudatos vagyok, és lehet, hogy haragszanak érte betegek, de még a telefont sem veszem fel a szabadságom alatt. Egyelőre ez még nem okozott gondot, és nem is maradtam le közben semmiről. Ugyanakkor, ha dolgozom, akkor nem tudok nemet mondani, mindenkinek mindent elintézek, mert szeretek jót tenni, mert abból én is töltekezem.
– Milyen helyek vonzanak, amikor utazol?
– A Távol-Kelet beférkőzte magát a szívembe, mert a keleti kultúra közel áll hozzám, ráadásul ott eszméletlen gyönyörű a természet. Általában nyugalmat árasztó úti célokat választunk magunknak, és azok az energiák, amik ott vannak, fantasztikus hatással vannak rám. Igazából januárban mindenkinek felírnék egy kéthetes utat pl. Balira. (mosolyog) Egyébként képzeld el, hogy Svédországban a pikkelysömörös ízületi gyulladásban szenvedő betegek részére az állam kétévente fizet egy háromhetes utazást Spanyolországba vagy a Kanári-szigetekre.


– Jártál olyan helyen, ahol akár az életedet is el tudnád képzelni?
– Persze, volt olyan, hogy eljátszottam a gondolattal, de aztán végül arra jutottam, hogy igazából szeretek itt élni. Ázsiában mondjuk hosszabb időt is el tudnék tölteni, de idővel hazavágyódnék, ez egészen biztos.
– Tudatos döntés volt részedről, hogy kevesebb munkát vállalj?
– Igen, abszolút, mert úgy éreztem, hogy belebetegszem, ha nem változtatok. Hogyha most nem mondanék nemet bizonyos helyzetekben, akkor egy idő után teljesen betemetne a munka. Ennek ellenére azt gondolom, hogy megtaláltam azt a hivatást, amiben kiteljesedhetek. Az életemben néhány évente jött ugyan egy-egy jelentősebb változás, de olykor szükség is van a felfrissülésre. Az utóbbi időben viszont túlvállaltam magam. Sajnos hajlamos vagyok erre, mert nehezen mondok nemet, de a saját egészségem és a családom érdekében olykor igenis vissza kell vennem a tempóból. Nemrégiben anyukámat baleset érte, így ő is több figyelmet és gondoskodást igényel, ez pedig folyamatos ingázással jár Kecskemét, Kiskunhalas és Kalocsa között. Arra jöttem rá, hogy a hétköznapokat kell egy kicsit nyugalmasabbá tennem, ezért egy nappal kevesebbet fogok dolgozni. Az biztos, hogy Kalocsát nem hagyom a hátam mögött! Annyira szeretem az ittlétet, hogy amikor tíz éve Kecskemétre költöztem, és lehetőségem nyílt ott dolgozni, én akkor is Kalocsa mellett döntöttem, mert közelebb áll a szívemhez.
– A tested is jelzett, hogy változtatnod kell?
– Szerencsére nem, de hiszek abban, hogy bizonyos betegségek háttéreben lelki elakadások állnak. A hátfájdalmaknál szoktam mondani, hogy a gerinc nemcsak a testünk, hanem a lelkünk terheit is cipeli. Sok probléma pszichoszomatikus hátterű, vagyis előbb-utóbb egy olyan fizikális tünet jelenik meg, amely a lélek betegségéből ered. Bár nem mélyedtem bele, de érdekel a kínai orvoslás, és hiszem, hogy sok mindent orvosolhatnánk gyógyszerek nélkül.


– Támogattak a szüleid abban, hogy az orvosira menj?
– Kezdetben nem igazán örültek neki, mert féltettek. A lelkük mélyén attól tartottak, hogy idővel majd elidegenedek tőlük, hiszen az ő idejükben még nem sok lehetőség volt a továbbtanulásra. Aztán persze látták, hogy jó helyen vagyok, és édesanyám mindig azt mondja, hogy a diplomaosztóm volt élete egyik legboldogabb pillanata.
– Tulajdonképpen mi vitt erre a pályára?
– Abszolút el tudtam képzelni magam ebben a hivatásban. Az egyetemen ugyan több szakterületen is elgondolkodtam, de aztán a reumatológia került előtérbe, és ma már nem bánom, hogy így alakult.
– Ezek szerint kezdetben kételkedtél a döntésedben?
– Tudod, akkoriban mindenki a Vészhelyzetet (amerikai kórházsorozat egy sürgősségi osztály mindennapjairól – szerk.) nézte, és én úgy éreztem, hogy nem vagyok igazi orvos, mert nem mentek nap mint nap életet. Egyszer kezeltünk egy negyven körüli nőt, aki stroke-ot kapott, és lebénult a fél oldala, de olyan jól sikerült a rehabilitációja, hogy szinte teljesen felépült. Ő akkor azt mondta, hogy nagyon hálás nekünk, mert bár nem mi mentettük meg az életét, de ha nem segítettünk volna a felépülésében, akkor már sosem élhetett volna teljes életet. Ez a visszajelzés nekem szárnyakat adott. Innentől nem volt kérdés számomra, hogy igenis értékes, amit csinálok.
– Szerinted a lányaitoknak nehéz lehetett orvos szülők gyermekeként felnőni?
– Néha lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a gyerekeim úgy érezhetik, a munkám fontosabb, mint ők, pedig ez nem így van. Csak annyira vagyok kötelességtudó, hogy amit rám bíznak azt tisztességesen elvégzem, és ha ez a munkaidőn túlra nyúlik, akkor beáldozom a szabadidőmet. Olykor az is előfordult, hogy a gyerekeket behoztam a rendelőbe, szerettek itt lenni, mert mindenki körülrajongta őket. (mosolyog) Igyekeztem egyensúlyt teremteni a munkám és a magánéletem között, úgyhogy remélem, a lányaim nem szenvedtek nagy kárt a hivatástudatom miatt. Mindig úgy éreztem, hogy nem hagyhatok cserben senkit. Szerencsére ez nem sűrűn fordult elő, de olykor tényleg háttérbe szorult a családom.


– Az egyik lányod az orvosin tanul, a másik pedig pszichológia szakon végez. Nem akartad lebeszélni őket a gyógyító pályáról?
– Teljes mértékben rájuk bíztuk a döntést, hiszen ilyen közegben nőttek fel. A volt férjem is orvos, és a baráti társaságunkban is vannak orvosok, a lányok pedig azt látták, hogy mennyire szeretjük a hivatásunkat. Aztán persze, ha majd belekerülnek, biztosan az árnyoldalát is megtapasztalják.
– Félted őket?
– Hogyne! Mert nem látszik tisztán, hogyan formálódik az egészségügy. Remélem, hogy nem csalódnak benne. Egyébként pedig bármikor van rá lehetőség, hogy valami teljesen mást tanuljanak, amiben megtalálják önmagukat.
– Mit hozol otthonról?
– Azt hiszem az önállóságot, és ennél többet nem is adhattak nekem. Ez óriási előnyt jelentett az életben, viszont a párkapcsolatban olykor láttam az árnyoldalát is, én ugyanis mindent egyedül akartam megoldani. Később jöttem csak rá, hogyha van mellettem valaki, akkor nem baj, ha olykor hátralépek, és teret engedek a másiknak. Ma már segítséget is merek kérni, a döntések nagy részét pedig együtt hozzuk meg a párommal.
– Mi jelenti számodra a sikert?
– Az emberek elismerése.
– Sugárzik rólad, hogy a helyeden vagy!
– Igazából már évek óta úgy érzem, hogy jól vagyok. A lányaim ugyanis egyetemisták, elindultak a saját útjukon, és már nincs szükségük nagyfokú gondoskodásra, ezért én szabadabb vagyok, és több időm van saját magamra. Élvezem, hogy újra eljárhatok sportolni, tornázni, ahova néha a nagyobbik lányom is elkísér. Bevallom a mozgásra eddig nem figyeltem oda túlságosan, pedig azt sulykolom a betegeimnek, hogy az mennyire fontos. És pont én nem mutatok ebben példát? Régebben nehéz volt beiktatni a mindennapokban, de most már nincs kifogás, ezt meg kell tennem saját magamért. Nem várhatjuk el, hogy a testünk jól működjön, miközben nem adjuk meg neki azt, amire szüksége van.
– Mire vágysz még?
– Ha jól belegondolok, akkor szerencsés esetben van még húsz aktív évem, úgyhogy szeretnék még élni és élményeket gyűjteni!

Fotó: Panna