Dr. Mahalek Judittal és férjével, dr. Mokarrami Alival hat évvel ezelőtt a szeretet ünnepéről, a családi értékekről és a hagyományokról beszélgettünk. Azóta eltelt jó pár év, és a doktornő nem olyan régen úgy döntött, hogy két gyermek édesanyjaként Budapesten folytatja a szakvizsga megszerzéséhez szükséges gyakorlati képzést, és leteszi a szakvizsgáját. Két évig a folyamatos ingázás, a családi egység hiánya és a velük töltött időre való várakozás határozta meg a mindennapjait, miközben a gyerekek nevelése mellett megfeszített tempóban állt helyt a Honvéd Kórházban. Nem volt kecmec, valahogy túl kellett élnie ezt a kemény élethelyzetet is. Pár hónappal ezelőtt – a sikeres megmérettetés után –, mintegy filmszakadás-szerűen véget ért ez a lelkileg felfokozott időszak, és miután visszaérkezett Kalocsára, újra azt érzem rajta, amit korábban szinte mindig: az egész lénye nyugalmat áraszt. Életének most kezdődő fejezete pedig egészen új lehetőségeket nyitott meg előtte.


– Most már hátra mersz dőlni?
– A szakvizsga után teljes eufóriát éreztem, szinte lebegtem. De utána valahogy visszatért ugyanaz a nyomás, ami korábban rám telepedett, mintha nem lehetne tőle megszabadulni. Hirtelen véget ért egy időszak az életemben, az új kezdet pedig kihívásokat tartogat számomra. Lassan el kezdem felvenni a mindennapok ritmusát, és megint azt érzem, hogy az életem visszabillent az egyensúlyába.
– A család mellett mikor volt időd tanulni az aneszteziológia-szakvizsgára?
– A felkészülésemnek tulajdonképpen több fokozata volt. Általában esténként tanultam, de az koránt sem volt olyan hatékony, mint az utolsó intenzív hetek, amikor a gyerekek egy ideig a nagyszülőknél voltak, én pedig Pesten készültem éjjel-nappal. Ahhoz, hogy igazán rögzüljenek a tanultak, elvonulásra volt szükségem, mert azt az anyagmennyiséget, amit meg kellett tanulnom, másképp nem lehetett volna elmélyíteni. Mint mondjak, a két gyerek mellett, miközben még dolgoztam is, elég emberpróbáló feladat volt. A családomnak külön köszönöm, hogy mellettem álltak és segítettek. Ali (Judit férje, dr. Mokarrami Mohammad Ali sebész, traumatológus főorvos – szerk.) volt a biztos támaszom, és a szüleimre is végig számíthattam – nélkülük nem sikerült volna levizsgáznom.
– Egyébként hiányzott már a hivatásod?
– Azt hiszem igen, mert a gyermekvállalással tulajdonképpen teljesen félretettem. Ugyanakkor így lehetőséget teremtettem arra, hogy minél több időt töltsünk együtt a családdal, hiszen a gyerekeknek szükségük volt rám, de ezt a munka mellett biztosan nem tudtam volna megoldani. Utólag viszont úgy éreztem, hogy elhaladt mellettem a szakma, és nehéz volt újra felvennem a ritmust. Szerintem hullámzó, hogy egy nő életében éppen mire kerül a hangsúly. Nyilván, ha megszületnek a gyerekek, akkor már nem lehet ugyanolyan intenzitással foglalkozni a tanulmányainkkal, és a karrierünk is óhatatlanul háttérbe szorul. Nem beszélve arról, hogy az anyaszerep még a baráti kapcsolatok rovására is mehet. Ezt sajnos én is megtapasztaltam. De aztán elérkeztünk egy olyan mérföldkőhöz az életünkben, amikor a gyerekek már egyre önállóbbak lettek, és az így felszabaduló idővel elkezdhettem gazdálkodni. Egyfajta visszaszokási lehetőség nyílt meg előttem a munka világába.
– Nekem nagyon tetszik, hogy nálad a gyerekek prioritást élveznek.
– Én azt hiszem, hogy ez a tudatosságon túl, egyéni döntés kérdése. Ugyanakkor nem biztos, hogy csak ez az egyetlen helyes út létezik. A gyerekek akkor kiegyensúlyozottak, ha az édesanyjuk jól érzi magát, hiszen akkor tud szeretettel fordulni feléjük. Úgy gondolom, hogy nem minden anya érzi komfortosnak, ha csak a gyerekeivel foglalkozhat.
– Akkor ebben a dologban van a részedről némi önfeláldozás is?
– Ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor sem csinálnám másként, de persze olykor én is vágytam arra, hogy orvosként is bizonyíthassak.


– Hogyan élted meg, hogy a felkészülési idő alatt a gyerekek sok időt töltöttek távol, a nagyszülőknél?
– Egyszerűen nem volt más választási lehetőségem. Ha időben szerettem volna befejezni a szakvizsgámat, akkor a szüleim segítségére kellett támaszkodnom. Szerencsére ők is szeretik, ha velük lehetnek a gyerekek, ugyanakkor az elmúlt két év azért számukra is kényszerpálya volt.
– Szerinted ebből a két évből, mit érzékeltek a lányok?
– A hiányt. A családunk gyakorlatilag az ország két különböző pontjára került. Édesanyám Sátoraljaújhelyről járt fel Budapestre, mi pedig a gyerekekkel Kalocsáról ingáztunk a fővárosba. A hétvégéket viszont itthon töltöttük, de minden második szombat-vasárnap ügyeltem, akkor a férjem jött fel hozzánk. Hiányzott a lányoknak az édesapjuk, az otthonuk és a közösség, amit itt hagytak Kalocsán.
– Volt, hogy hullámvölgybe kerültél?
– A vizsga előtti időszakban egyre nehezebbé vált cipelni ennek az egész élethelyzetnek a súlyát. Gyakorlatilag csak tanulnom kellett volna, mégis nehezemre esett pontosan meghatározni magam számára a célt úgy, hogy az elérhetőnek is tűnjön. Általában akkor szoktam feladni valamit, amikor elérhetetlennek találom, és olykor pont ezzel szembesültem a vizsgára való felkészüléskor. Szerencsére sikerült túljutnom ezeken a holtpontokon is.
– Tudatosan készültél az orvosi pályára?
– Már gyermekként is foglalkoztatott ez a hivatás, de sosem gondoltam, hogy egyszer orvos lehetek.
– Miért nem bíztál magadban?
– Egy távoli kis faluból, Hollóházáról származom, ahonnan kevés kitörési lehetőség volt. Valahogy mégis hajtott a tudásvágy, és végül ott ragyogott előttem az egyetem elvégzésének a csillaga. Az, hogy bekerültem egy ilyen magas szintű oktatási rendszerbe, adott egy plusz erőt.


– Mi fogott meg az aneszteziológiában?
– Olyan szakágat kerestem, ami kellőképpen kifinomult manualitást igényel, és nem férfiak uralta szakma, mint például a sebészet vagy a nőgyógyászat. Nagyon szeretem, hogy az orvoslásban adott a lehetőség arra, hogy érintés útján is kapcsolatot teremthessek a betegekkel.
– Honnan tudtad, hogy az aneszteziológiában megtalálod a szakmai számításaidat?
– Nem tudtam, és szerintem ezt a mai napig nehéz egyértelműen kijelenteni, ugyanis egy folyamatos megújulást igénylő szakmáról beszélünk. Ezt leginkább akkor tapasztaltam meg, amikor hat év után visszatértem a gyesről, és teljesen olyan érzésem volt, mintha elszáguldott volna mellettem az „anesztézia expressz”. Szinte nem találtam a helyem, annyira más lett addigra még az alapvető ellátási metódus is. Akik folyamatosan benne voltak, azoknak rutinná vált, nekem viszont a régi bevált módszereimet újra kellett értelmeznem. Igazából akkor kezdtem el élvezni az egészet, amikor már magabiztosan tudtam mozogni ezekben a kihívást jelentő feladatokban. Kellő rutinnal és tudással ugyanis elkezdhetjük a szakmát a maga nyelvén értelmezni, és ez élvezetet ad.
– Édesanyaként másként élted meg a műtéteket?
– Teljesen, főleg, amikor a nőgyógyászaton dolgoztam. Én is átestem ugyanis egy császármetszésen, és a nőkön ugyanazt a kiszolgáltatottságot éreztem a műtétek előtt, amit én is átéltem korábban. Ilyenkor én is aggódtam azokért, aki a műtőasztalon feküdtek, és bár erről nem beszéltem senkinek, de ettől függetlenül mély nyomot hagytak bennem ezek az esetek. Természetesem egy normál szülési metódus során is ugyanolyan kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nő.
– Előtörtek belőled az emlékek?
– Tulajdonképpen már az anyaság kapcsán motoszkálni kezdtek bennem ilyenféle gondolatok. Ahogy az egyik ismerősöm szokta mondani: „Le kell, hogy lassítsak, hogy megvárjam a lelkemet.” Csak rohanunk ebben a felgyorsult világban, miközben rövid idő alatt millió-egy információ fut át a szemünk előtt. Annyi minden ér össze a fejünkben pillanatról pillanatra, hogy mindezek mellett a saját lelkünk ápolása tulajdonképpen háttérbe szorul. És ez nagyon nagy baj, mert ennek bizony később komoly hatása lesz ránk.


– Te mindig is nyitott voltál arra, hogy elemezd a saját működésedet.
– Számomra a felnőtté válás első lépcsőfoka az öngondoskodás megteremtése és a saját problémáim kezelése volt, de ehhez teljes mértékben őszintének kellett lennem magammal szemben. Szerintem az életben gyakorlatilag az a feladatunk, hogy megismerjük önmagunkat, és ehhez kell az önelemzés, amellyel egyre mélyebbre hatolhatunk a személyiségünkben. Persze időnek kell eltelnie, mire minden érzésünket megértjük, mert ezek gyakran akkor és úgy gyűlnek fel bennünk, hogy sokáig tudomást sem szerzünk róluk.
– Hiszel abban, hogy a lelki elakadásaink felkutatása segíthet abban, hogy megtaláljuk egy-egy betegségünk valódi okát?
– Teljes mértékben. Én azt gondolom, hogy ez nem is hit kérdése, hiszen egyre több tanulmány rámutat, hogy igenis léteznek úgynevezett pszichoszomatikus betegségek.
– Miért döntöttél úgy, hogy aneszteziológus helyett háziorvosként folytatod a hivatásodat?
– Erre egyetlen szó a válasz: család. A gyerekvállalással ugyanis sok minden eldől az életünkben, többek között az is, hogy mennyi minőségi időt tudunk majd együtt tölteni a szeretteinkkel. Természetesen az aneszteziológiai és intenzív terápiás szakmámat továbbra is gyakorolni fogom.
– Szerinted mitől válhatsz elismert háziorvossá?
– Szerintem egy igazi családorvos valójában irányt mutat, mert kellően tájékozott abban, hogy a betegeit a megfelelő szakellátásokra és szakorvosokhoz irányítsa. Az ő feladata, hogy összefogja a szálakat, és így kiutat keressen az adott betegségből. Sokan nem látnak bele a háziorvosi ellátás komplexitásába, még én magam sem hittem, hogy ilyen széles spektrumot ölel át, de minden nap szembesülök azzal, hogy milyen komoly feladat. Remélem, majd helyt tudok állni ebben a hivatásban, és maximálisan segíteni tudom a pácienseket.
– Milyen elvekhez szeretnél ragaszkodni családorvosként?
– Szeretném, ha a betegeim tájékozottak lennének az egészségügyi állapotukkal kapcsolatban, és tisztában lennének a testi változásaikkal – ezalatt a testtudatosságot értem. Tulajdonképpen már gyermekkorban el kellene kezdenünk megfigyelni a biológiai funkcióinkat és azok változásait, ami később persze továbbfejleszthető, és orvosi segítséggel különböző megvilágítást kaphat, hogy aztán felnőtt korra összeálljon a kép a teljes testi-lelki egységünkről. Szóval a részemről mindenképpen elvárás, hogy ebbe az irányba lépjek, hiszen csak így lehet a kialakulóban lévő betegségeket még idejében felismerni.


– Az anyaság milyen felismerést hozott az életedbe?
– Minden életszakaszban szeretem megélni a történéseket, de azért az anyaságban szerzett tapasztalatok mélységére nem számítottam. Erre nincs felkészítő tanfolyam, egyszerűen addig nem ismerheted ezt az érzésvilágot, amíg nem válsz anyává. A folyamatos alkalmazkodás, a kialvatlanság, a sokasodó küzdelmek közepette egyre megterhelőbb nyugodtan kezelni egyes helyzeteket. Persze idővel beérnek a dolgok, de odáig azért el is kell jutni. (mosolyog) Valahogy mindig túl kell lendülni a nehézségeken, és érdekes, hogy ebben éppen maguk a gyerekek jelentik a kapaszkodót egy anya számára. Hiszen a folyamatos készenléti állapot mellett, amit egy apróságról való gondoskodás igényel, a másik oldalon szinte azonnal megjelenik az érzelmi viszonzás – az odaadó anyai szeretet ugyanis erős ragaszkodást vált ki a gyerekekből. Mégis kell, hogy legyen még valami, amiből erőt lehet meríteni a mindennapok során: egy megértő társ és szoros kötelék a szüleinkkel. Nekem ez természetesnek tűnik jelen pillanatban is, de csak folyamatos energiaráfordítással, és a másik felé való őszinte odafigyeléssel lehet fenntartani. Persze, mint minden kapcsolatot, így a miénket is hullámhegyek és -völgyek tarkítják, de minden egyes beszélgetésünk egy újabb fantasztikus feltöltődési lehetőség, amit nem adnék oda semmiért. A kritikus helyzetekben is sokat jelentenek a szeretteim, mert nekem mindig az a legfontosabb, hogy számomra hiteles személyektől kapjak megerősítést.
– Hogyan teremted meg a lelki békédet?
– Odafigyeléssel és tudatos lelassulással. Hogyha felvesszük a körülöttünk lévő világ őrült ritmusát, akkor egy idő után „kipukkadunk”, mert képtelenség ennyi mindent egyszerre a kezünkben tartani. A tudatos lassítás éppen ezen tud sokat segíteni. Amúgy is nyugodt természetű ember vagyok, és valószínűleg ezért is zavart meg annyira az anyaság. Hiszen az életnek ezen a területén gyakran káosz uralkodik, én meg egyre csak keresgéltem, hogy melyik kanyarban hagytam el a lelkemet. (nevet) Mert akkor érzem jól magam, ha nyugalom vesz körül, ha van visszavonulási lehetőségem önmagamba, de erre a két gyerek mellett nem sok esélyem van, ezért is kihívás számomra anyának lenni.
– Hogyan reagálsz az életedben bekövetkező változásokra?
– Elsőre általában elfogadom őket, utána viszont gyakran valamilyen ellenérzés jelenik meg bennem egy-egy helyzettel kapcsolatban, amit rendszerint valami más esemény hoz a felszínre. Ilyenkor vissza kell fejtenem a dolgokat, hogy kiderüljön, valójában mi okozta bennem az elakadást. Tehát mindig megélem a változást, de hogy az ténylegesen mit indít el bennem, az mindig csak később derül ki.
– Új időszak kezdődik az életedben, azzal, hogy háziorvos leszel. Várakozással tölt el?
– Nagyon! Alapvetően gondoskodó típusú ember vagyok, ezért ez a hivatás jól illik a személyiségemhez. Édesanyám mindig azt mondta, hogy családorvos legyek, mert egy viszonylag nagy közösséget tudnék segíteni azzal, hogy óvom és karban tartom az egészségüket. Végül is csak erre vitt az utam!

Fotó: Emma