Vácz Péterné „Erika néni” neve – ahogy sokan ismerik és emlegetik Kalocsán, Miskén, vagy éppen Dusnokon – számomra, aki a kisgyermekes szülők táborát erősítem, szorosan összeforrott a játékos neveléssel és fejlesztéssel. A gyerekekkel már egészen fiatal korától szót értett, mondhatni kikövezett út vezette, hogy óvónőként teljesítse be hivatását. Persze ez az út azért kicsit rögösebben alakult, de a picik iránti szeretet, a nagymamához kötődő népi kultúra iránti tisztelet, és a játékos alkotó vágy szerencsés egymásra találása, végül pályára állította. Azt már talán kevesebben tudják róla, hogy nemcsak az „építő játékban”, hanem azok elkészítésében is jeleskedik. Bár a néptánc lépéseinek elsajátítását nem kisgyermek korában kezdte, ma már ő maga is lelkesen tanítja az apróságokat. Most táncról, játékról és generációs jelenségekről beszélgetünk Erikával.


– Sosem volt kérdés számodra, hogy óvónő leszel?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Szerettem rájuk vigyázni, velük együtt játszani.
– A néptánc, a folklór és a népi játékkészítés iránti érdeklődésed is ilyen mélyről jövő?
– Lényegében igen, de ez a része az életemnek csak a főiskolai évek alatt, illetve annak elvégzése után kezdett kibontakozni. Éppen munkát kerestem, amikor a faliújságon egy hirdetésbe botlottam, amelyen az állt, hogy egy budapesti iskola népi játszóházi foglalkozás-vezető és közművelődési szakember képzést indít. Akkor, az óvónői pályához kapcsolódva, a textiljáték-készítői orientációt választottam – megtanultunk különböző textúrájú anyagokból bábokat készíteni, azokat mozgatni, és arckifejezéseket visszaadni velük, mindehhez népi képzési irány is társult. Itt szálasanyag-feldolgozás, gyöngyfűzés, mézeskalács-díszítés, fafaragás, és sok más tevékenységterületről kaptunk útravalót, amellyel egy játszóházi foglalkozást már le tudtunk vezetni. Ekkor én már végzett óvónő voltam, csak nem tudtam rögtön elhelyezkedni a szakmában.
– Ekkortájt már táncoltál is?
– Habár világéletemben szerettem a néptáncot, mégis főiskolás koromig váratott magára, hogy belevághassak.
– Nem volt nehéz ennyi idősen elkezdeni?
– Egyáltalán nem, mert egy falusi, hagyományőrző csoportban indultam. 1997-ben a miskei Rozmaring Hagyományőrző Néptánccsoportban kezdtem táncolni, majd 2006-tól a kalocsai Csajgorás Táncegyüttes tagja lettem. A tánchoz természetesen adottság is kell, de kemény munkával és gyakorlással el lehet sajátítani a lépéseket, és szépen lehet fejlődni. A miskei éveim alatt megszereztem az alapokat, de a kalocsai váltás így is nagy lépés volt. Itt már nemcsak hazai, hanem más országok tájegységeinek a táncait is tanultuk. Ez sokszor küzdelmes volt, és sok kitartást igényelt tőlem, de ugyanakkor nagyon élveztem is, és ez a lelkesedés azóta is tart. Közben férjhez mentem, és megszületett a két kislányom, Orsi és Virág. Ez idő tájt már több meghívást is kaptam a művelődési háztól egy-egy kézműves-foglalkozás és játszóház megtartására.


– Ha jól emlékszem, azt olvastam rólad, hogy olyan szerencsés voltál, hogy Czár Jánostól tanulhattad a népi játékkészítés fortélyait, akit ezirányú munkásságáért a Népművészet Mestere díjjal is kitüntettek.
– Így van. Mivel már a pesti képzés idején házi feladatként kaptam, hogy csuhé- és szalmajátékokat készítsek, felkerestem Jani bácsit, akitől 1997-től, egészen a haláláig tanulhattam. Közben 2002-ben Békéscsabán is elkezdtem kézműves iskolában tanulni, ahol letettem a szalma-, gyékény- és csuhétárgykészítő, illetve népi játék és kismesterség oktató vizsgát. Jani bácsihoz visszatérve: sokat jártam hozzá, és rengeteget tanultam tőle. Nagyon szerettem hallgatni a történeteit, imádott mesélni. Utólag visszagondolva, szerencsésnek érzem magam, hogy tőle is tanulhattam.
– Hogyan kelnek új életre játékfiguraként a nyersanyagok?
– Vannak alapformák, mint a baba, vagy az esőcsiga, amit egyszer megtanulsz elkészíteni, de hogy abból idővel mit hozol ki, az már a saját fantáziádra és kreativitásodra van bízva. A népművészeti és kézműves oktatásom terén Jani bácsi mellett, Romsics Lászlóné Vera nénit is meg kell említenem. Néhány viseletdarab elkészítésének, és rendben tartásának fortélyát tőle leshettem el, illetve az írás alapjait is megtanította. Csak úgy tudsz alkotni, létrehozni valami újat és értékeset, ha van körülötted olyan, akitől érdemes tanulni. Én olyan szerencsés vagyok, hogy körülöttem sok ilyen ember él.
– Hogyan kapcsolódott össze az életedben ez a két szál: az óvónői hivatás, és a népművészet-játékkészítés-tánc szeretete?
– Szerintem ezek nagyon jól passzolnak egymáshoz. A mozgás a gyerekek lételeme, ami tudatosan és ügyesen alakítva, táncalapozó mozgás is lehet. Természetes anyagokból készült játékot adni a kezükbe pedig, számomra teljesen magától értetődő. Mivel ezek előállítása összetett munka, a készítést természetesen nem viszem be az óvodába, de a figurákat, eszközöket, néhány kiegészítő momentumot igen.


– Mit ad a gyerekek számára, akik okoseszközökhöz, legóhoz és társaikhoz vannak szokva, hogy te régi játékokkal ismerteted meg őket?
– A természetes környezetnek és a különböző tulajdonságú anyagok megtapasztalásának az élményét. Mesterségesből ugyanis kijut nekik bőven.
– Igénylik ezt a „másféle” tapasztalást?
– Igen, annál is inkább, mivel egyre kevesebbet kapnak belőle. Gondolj csak bele, hogy hány gyereket látsz ma már a játszótéren, vagy az Érsekkertben az avarban hemperegni? Holott az is egy élmény, egy tapasztalás, ami a gyermeki mindennapjaik természetes részének kellene lennie.
– Másképp játszik a gyermek egy csuhébabával, mint egy Barbie-val?
– Meg kell tanulnia másképp játszani vele. Egyfelől jobban kell rá vigyáznia, hiszen egy ilyen játék sérülékenyebb, mint egy műanyag figura. Másfelől, ha van egy kis munkája is a csuhébabában, akkor könnyebb rávezetni arra is, hogy megbecsülje az értékét.
– Mit tudnak hozzátenni a gyerekek a baba készítéséhez? Például arcot rajzolnak neki?
– Arcuk az pont nincsen. Azért sem szoktunk érzelmet kifejező arcot rajzolni, mert az is a képzeletüket és a fantáziájukat fejleszti, ha nekik kell elképzelni a baba arcát. Viszont a babák csuhéhaját a nagyobbak már ügyesen be tudják fonni. Egyébként az alapanyagokkal is kreatívan eljátszadoznak a kisgyermekek, például jengaszerű tornyot, házat, istállót építenek csutkából. A kukoricamorzsolás pedig a finommotorikus mozgásukat fejleszti, úgy, hogy közben játszunk, és ez itt a kulcsszó. Nem szeretnék „mai gyerekezni”, de tény, hogy ők sok mindent, főképp a vizuális élményeket rendkívüli mennyiségben kapják készen, ami sajnos kihatással van a képzelőerejük gazdagságára, vagy éppen hiányosságára is.


– Mit lehet tenni? Mondhatnánk, hogy az óvónők számára szinte határtalan idő áll rendelkezésre, hiszen a hét nagy részét, öt napot együtt töltenek ezekkel a szuper szenzitív korszakban lévő, kis emberekkel, de gondolom, a kép ettől azért árnyaltabb.
– Ez egy összetett és tényleg árnyalt feladat. Főképp visszafogni nehéz a gyerekeket. Annyi inger és impulzus éri őket, hogy nekünk meg kell próbálnunk „lassítani” rajtuk, hiszen az óvodáskorú gyermekek idegrendszere nem feltétlenül van olyan fejlettségi szinten, ami képessé tenné őket ennek a napi ingerhalmaznak a feldolgozására. Ettől nyugtalanok és türelmetlenek lesznek, ezért szükségük van a napi elcsendesedésre, megnyugvásra. Ez történhet akár mesével, énekkel, bábozással, vagy egy kis összebújással is, és máris kerek a világ.
– Ha pedig képzelet és játék, akkor feltétlenül szót kell ejtenünk a Kerekítő Manóról és a Kerekítő foglalkozásokról, amiket szintén jó ideje vezetsz itt Kalocsán, illetve Dusnokon is, a néhányhónapos babáktól a nagyobbacskákig, több korosztálynak is. Ezeken volt szerencsém személyesen is részt venni a kislányommal… hát az valami csoda volt!
– Amikor én ezt elkezdtem a városban, akkor még tudomásom szerint nem működött semmilyen baba-mama klub, úgyhogy anno mi indítottunk a Mikkamakka Játéktárban. Akkor még csak az volt a koncepció, hogy legyen egy hely, és valamilyen állandó program, ahová pici babákkal jöhetnek anyukák, apukák. Elkezdtem mondókás, énekes foglalkozásokat tartani, és idővel próbáltam arra is törekedni, hogy ezek az alkalmak minél tudatosabban legyenek felépítve. Ekkor találtam rá a Kerekítőre, aminek a foglalkozásait a kapott tematikával az elsők között indítottam el. Az elhangzó mondókák és dalok gyűjteménye azóta egyébként öt kötetben meg is jelent.
– Miben más egy Kerekítő, mint egy óvodai foglalkozás?
– Abban az alapvetésben, hogy a Kerekítőn ott van a szülő, és a szülő játszik együtt a gyermekkel, én „csak” moderálom azt. Fontos az érintés, a szemkontaktus, a mozgás- és beszédfejlődést segítő közös mozdulatok, a hintázás. Keretet ad a foglalkozásoknak, hogy van egy kis történet, amelyben feltűnik Kerekítő Manó, aki a végén elköszön, de a záró játékban, ha szükséges „előbújik” újra, és segít a bátortalanabb piciknek. Ahogyan az óvodában, úgy itt is a bábozással lehet a gyerekekben épült gátakat lebontani. Egyébként a bábozás folyamatosan jelen van az életemben. A Kerekítő Manó és az óvodai bábjáték mellett tagja vagyok a könyvtár által támogatott Kacsóka Bábcsoportnak is, ahol a lelkes csapattal, időről időre megörvendeztetjük a gyerekeket egy-egy előadással.


– Hogyan került a képbe a Bokréta Egyesület és a tánctanítás?
– A lányaim kiskoruktól kezdve táncolnak az egyesületben, amelynek átalakulását követően megkértek, hogy vegyem át a kisgyermekcsoportot. Ez mélyvíz volt számomra, de igyekeztem helyt állni. Továbbképzésekre jártam, végzettséget szereztem, és mind a mai napig igyekszem lépést tartani a szakmai újdonságokkal.
– Több mint egy évtizede dolgozol gyermekekkel és gyermekek között. Mit láttál ez idő alatt, hogyan változnak a mindenkori „mai gyerekek”?
– Nehéz kérdés ez. Annak a folyamatát látom, hogy egyre több dolgot kapnak készen a gyerekek, olyannyira, hogy szinte már a kíváncsiság sem alakul ki bennük bizonyos dolgok iránt. Pedig életkori sajátosságaikból fakadóan bennük van, csak a felszínre kell engedni. Ha azt kérdeznéd, hogy ezt a folyamatot hogyan segíthetik egészségesebb mederbe terelni a szülők, akkor azt mondanám, hogy többet kellene hagyni, hogy a kicsik önállóan gondolkodjanak, tapasztalatot szerezzenek, tevékenykedjenek. Nem baj, ha koszos lesz a ruhájuk, nem baj, ha fára másznak, vagy netán elesnek, ezek a kisgyermekkor természetes velejárói.
– Másfelől viszont azt is mondják, hogy a szülőknek érdemes jól körülhatárolt keretrendszert adni a gyermeknek, mert azon belül mozog biztonságosan, hiszen ismeri a határait.
– Ezzel teljesen egyet is értek, és a nagyobb önállóság alatt nem azt értem, hogy hagyjuk szabadon „kitörni” ebből a rendszerből a gyerekeket, hanem a napirenden, a következetes szabályrendszeren belül kellene szabadabban hagyni, és kevésbé kiszolgálni őket. Hogy csak egy példát mondjak: egy hároméves gyermek már tud önállóan enni, pohárból inni, fel tudja húzni a cipőjét, ha hagyjuk neki, és van türelmünk kivárni. Természetesen tudom, hogy erre nincs mindig idő, de fontosnak tartom, hogy amikor csak lehetőség adódik, legyünk türelemmel, hogy a gyermekünk kiélhesse önállósodási vágyát, mert az, a természetéből adódóan van neki.


– Meg tudom tanítani a gyerekemet „jól játszani”?
– Mint szinte minden, ez is tanulható és tanítható. Sokat kell beszélni hozzá, és nem szabad sajnálni az időt a közös játéktól, vagy a hagyományos értelembe vett meséléstől. Neki ebből alakul ki a kíváncsisága, a tudásvágya a világ dolgai iránt, és ha ez hiányzik az életéből, az könnyen közömbössé teheti. A mese tehát kulcsfontosságú mozzanat a gyerekek fejlődésének szempontjából. A természetes, élőszavas mese feltölti őket, telíti az érzelmi tankjukat, fejleszti az érzelmi intelligenciájukat. Természetesen a mesének, a mesélésnek is alakulnia kell a kor igényei szerint. Ezért ma már dramatikus elemekkel, mozgásos tevékenységekkel kiegészítve, ezáltal a gyerekeket is bevonva, interaktív módon szoktam mesélni. Az óvodai csoportomban, a táncos foglalkozásokon és a könyvtár által szervezett programokon is alkalmazom ezt a módszert, úgy gondolom, a gyerekek örömére és aktív, tevékeny részvételével.
– Amikor játszol a gyerekekkel, akkor belőled is előbújik az „örök gyerek”?
– Persze, és nagyon élvezem ezt, de fontos a tudatosság is! Gyerek vagyok velük, de nem olyan gyerek, akinek fölmászhatnak a hátára, fejére. Játszótárs vagyok, de nem haver!
– Mit tehetünk mi, szülők, hogy a világra rácsodálkozni vágyó, boldog, kiegyensúlyozott gyermekeket neveljünk?
– Mindenképpen sokat kell beszélni hozzájuk, és beszélgetni velük. Gyakran bátorítom a szülőket, hogy énekeljenek, hiszen a gyermekeiknek az ő hangjuk a legszebb! Ugyanilyen fontos a sok-sok közös játékkal eltöltött idő, a picikéknél pedig az ölbeli játékok, a testi kontaktus, az érintés és az életkoruknak megfelelően megválasztott élőszavas mesélés.

Fotó: Panna