Fekete Antal kalocsai ex-rádiós, jelenlegi iskolaigazgató volt modern apuka, most pedig egy egészen más világot tár fel előttünk Romsics Imre, a kalocsai Viski Károly Múzeum igazgatója, néprajzkutató, aki szakterületének elismert tekintélye, magánemberként azonban kevésbé jellemzők a megnyilvánulások részéről. Kedvünkért mégis őszintén mesélt arról, milyen szellemben nevelte ma huszonéves gyermekeit, Csörét és Imrét, akik, bár modern fiatalok, szeretik a pacalpörköltet, karácsonykor a fenyőfa mellé kökényágat is díszítenek, és tudják, mit jelent az adott szó becsülete.
– Mielőtt felkértük erre a beszélgetésre, hallott már az apák napja ünnepről?
– Ha ez egy amerikai ünnep, akkor nem, a magyar apák napjáról igen. Szokták mondani, hogy minden fizetésnap az apák napja és egyes vendéglátóhelyeken ilyenkor mindig nagyobb a forgalom… Persze ez csak vicc, de komolyra fordítva a szót, valóban nem hallottam erről az alkalomról. Én ostorozni szoktam a mai magyar világot, hogy minden vackot átveszünk idegenből, a sajátjainkat pedig nem őrizzük meg. Lehet, hogy fontos nőnapot és anyák napját ülni, a nőnapot egyébként én nem tartom, soha nem is tartottam. A lányom anno egyszer ezt meg is jegyezte. Az anyák napját azért emelem ki ebből a körből, mert anyának lenni egészen más dolgot jelent.
– Miért más e tekintetben az anyák, illetve az apák napja?
– Nem is tudom. Talán az anyaság számomra kézzelfoghatóbb, mint az apaság. Ennél konkrétabb választ nem tudok adni, magukra a napokra vonatkozóan pedig úgy gondolom, az a fontos, hogy az ember a mindennapjait úgy élje, hogy az elfogadható legyen, és ne egy napon akarjon megfelelni. Azért nehéz az ilyen ünnepekről ily’ módon beszélni, mert a régi, hagyományosnak gondolt magyar ünnepek is sokszor érkeztek máshonnan, de nem biztos, hogy kidobódik a magyar hagyomány, hanem rátelepszik erre valami. Németországból átvesszük a tojásfát, a karácsonyra rátelepszik a Télapó-kultusz, vagy a Halloween, ahogy egyre inkább háttérbe szorítja a Mindenszentek és a Halottak napját. Ezt nem tartom jónak, de ha az élet más területét szemléljük, Budapesten minden sarkon van egy pizzázó, holott nekünk is van lángosunk, hasonló technikával, ízesítéssel, de a legdrasztikusabb, hogy popcornnak nevezzük a pattogatott kukoricát. Azt gondolom, hogy ezáltal nem adjuk meg az őseinknek azt a tiszteletet, ami járna nekik.
– Nem arról van mindössze szó, akár az anyák, akár az apák napja esetében, hogy a felgyorsult életben próbáljuk legalább egy napra behúzni a kéziféket, hogy ez az egy nap szóljon kizárólag azokról, akik egyébként sokkal több figyelmet érdemelnének?
– Az ünnep általánosságban arról szól, hogy álljunk meg, és gondoljunk valamire. De ha arra gondolok, hogy ma mi jellemzi a társadalmat, akkor nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy pótolni szeretnék azt, amit az előző 364 napban nem tettek meg. Csak tessék arra gondolni, hogy valamikor vasárnap munkát végezni bűn volt! Megálltunk egy napra, együtt elmentünk a templomba, vagy ha ért egy katasztrófa bármilyen Kalocsa környéki települést, létrejöttek a fogadott ünnepek, amikor mindenki egy emberként tette le azon a napon a munkát, mert emlékezett. Anno az ünnep valóban ünnep volt. Ma az egykori szokások, cselekvések, ételek kikopnak, ellenben elmegyünk egy nagyáruházba, ahol megvásárlunk tömegével megjelenő holmikat, kompenzációként. Én a mai napig nem engedem a családomnak, sokan meg is szólnak érte, hogy Halottak napján üveg vagy műanyag tégelyben vigyünk bármit. Csak gyertyát rakunk le, mint a régiek. Amikor még óvodás voltam, a dédöreganyámmal Halottak napja után körbejártuk a temetőt, összeszedtük a szétfolyt gyertyákat, és azzal gyújtott be a sparheltba. Tessék belegondolni, hogy ma egy-egy síron mekkora mennyiségű üveg és műanyag halmozódik fel, ami felesleges, de beszélhetnénk arról is, hogy mi mindent aggatunk a karácsonyfára.
– Ön tehát ezt hozta otthonról, de az egészen más generációt képviselő gyerekei hogyan fogadták a nézeteit, amelyek – gondolom – meghatározták az ő neveltetésüket is? Hogyan tudta úgy családon belül tartani az említett klasszikus értékeket, szokásokat, hogy közben, ha úgy tetszik, a világ vívmányait igyekezett korlátozottan beengedni?
– Úgy, hogy nálunk ezeket a hagyományokat a gyerekeim megélik, sőt, képviselik és viszik tovább. Nehéz nagyon az ő korosztályukban a helyzetük. Most, hogy a múzeumba is egyre több fiatalt kell felvennem, folyamatosan szembesülök vele, hogy mekkora szakadék van a mi generációnk és a ma generációja között. Ez mindig igaz volt, de ma kiváltképpen. Csöre most lesz 25 éves, Imre pedig 23. Az előttünk való időben is a gyerekek mindig valami mást szerettek volna csinálni, mint a szülők, de nem akarták kidobni a szüleik világát, csak átalakították azt. Gondoljunk például a kalocsai népművészetre! Ugyanazt csinálták a fiatalok, mint a szüleik, dédszüleik, csak picit formáltak rajta. De még köztem és az apám között sem volt akkora generációs különbség, mint köztünk és a mi gyerekeink között.
– Ezt hogyan szemléli? Van önben egyfajta tehetetlen méreg, mondván, ezek a folyamatok ellen próbál lázadni, hiszen igyekezett ezeket a konzervatív értékeket beplántálni a gyerekekbe, de szembe kellett azzal is nézni, hogy nem tudja kiűzni a pizzázókat, nem tudja eltörölni a Halloweent, hiszen ez körülveszi a gyerekeit, ha tetszik, ha nem?
– Lázadni én nem lázadok, mert talán én ahhoz konzervatív vagyok, de hadd meséljek erre egy kézzel fogható történetet. Tóth tanár bácsi, az általános iskolai fizikatanárom mondta el nekünk anno, hogy amikor az amerikaiak felmentek a Holdra, elmesélte ezt az édesapjának, mire az apjának az volt a válasza, hogy „fiam, akkora létrát még senki sem csinált”. Ettől a pillanattól ő sosem akarta már megmagyarázni az apjának, hogy ember lépett a Holdra. Én tudomásul veszem az előzők és a magam korlátait, de vannak dolgok, amit beengedek a világból. A környezetemben például az elsők között kezdtem e-bankot használni, de a Facebook-oldalamra idén már azért sem léptem fel, hogy a szülinapi köszöntéseket megköszönjem, holott azért egy évben egyszer ezt meg szoktam tenni, de nekem ez nem fontos. E-mailezni ellenben szintén szoktam, a telefonom viszont máig nyomógombos. Ha ez konzervativizmus, akkor az vagyok. Lázadni nem lázadok, de következetesen képviselem ezt a világot és fogadom az ezért engem érő leszólásokat és kritikákat, mert tulajdonképpen nem érdekelnek. Ilyenkor eszembe jut a reformkor, amikor is a 19. századi magyar elit már nem tudott magyarul, mert németül vagy latinul beszélt, és amikor a nemzeti eszmék éledésével vissza akarták hozni a magyar nyelvet, azért a parasztházak viskóiig kellett visszamenni, ahogyan a pörköltért, vagy a zsinóros ruháért. Mindig kell valaki, aki őriz bizonyos tudást. Fontos, hogy én megtartsak bizonyos régi szokásokat, tárgyakat, feljegyzéseket magánemberként, mert ez holnapután érdekes, jelentős, vagy netán életmentő lehet. Ha baj van, valahová vissza kell nyúlni. Attól, hogy valami új, nem biztos, hogy jobb.
– Ezeket a gondolatokat hogyan képviselte szülőként?
– Eleve, a mai napig szívgörcsöt kapok tőle, ha tutujgatják a gyereket. A környezetemnek már az megdöbbentő, hogy Csörének hívják a lányomat, a fiam pedig, ahogy beszélni tudott, már tiltakozott, ha Imikének hívta bárki. Nálunk a gyerekeket mindenki Csörének és Imrének hívja. A lányom az apai öreganyámról kapta a nevét, hiszen az Erzsébetnek időszakonként változott a becézése a kalocsai szállásokon. A 1920. század fordulóján születtek a Pörék, az 1910-es években a Csörék, aztán jöttek az Örzsék, a Bözsik és így tovább. Mivel öreganyám 1914-es születésű, ő Csöre volt, utána kapta a lányom a nevét, akit természetesen Erzsébetnek kereszteltünk. Ő az iskolában sem hallgatott az Erzsikére vagy az Erzsébetre, a mai napig az egyetemen is Csörének hívják.
– Szóba kerültek már az ünnepek. Milyenek voltak, illetve milyenek most a családi körben eltöltött ünnepek?
– Például semmilyen műanyagot nem aggatunk a karácsonyfára. Az üveggömb fent lehet, az angyalhaj szintén, de mindig ott van a fenyő mellett a hagyományos karácsonyfa is a feldíszített kökényággal, az almával, dióval, felfűzött pattogatott kukoricával. Látják mind a két karácsonyfát a gyerekek, de a felesleges csicsa nélkül. Az én gyerekeim mások, ebből fakadóan nincs is nagy baráti társaságuk, ami nem feltétlenül baj. A korosztályuk java nem is érti azt a magatartást, amit tőlem tanultak, de ők ezt felvállalják.
– Milyen ez a magatartás?
– Egy példát mesélnék erre is. Ülünk otthon az ebédlőasztalnál és meséli a lányom, mi volt az iskolában. „Azt mondta a Szűcs…”, kezdi. Én csak annyit kérdeztem, hogy „Ki mondta?”. Már pontosított is, hogy „Szűcs tanár úr”. A tisztelet az egyik legfontosabb erény és nevelési eszköz. Főleg a fiamra jellemző, hogy megvédi és pártolja a gyengéket. Volt olyan tanára, akiről az Imre is elmondta, hogy nem szereti, de amikor az órán a neveletlenebb gyerekek megalázták, akkor ő képes volt felállni, és rendre utasítani az osztályt. Hasonló Csörével is történt, miután harmadikosként bekerült Homokmégyről a Kertvárosi Általános Iskolába.
– Nem ők voltak a „vidéki gyerekek” az iskolában?
– Mivel kicsik voltak, ezért nem. Én annak idején nyolc évig önkormányzati képviselő voltam Homokmégyen, amikor azt mondtam, hogy ha nem hajlandók bizonyos változásokat eszközölni, én leszek az első, aki elviszi a gyerekeit az iskolából. Volt, aki később megkérdezte, hogy „én honnan tudtam, hogy mi lesz egyes folyamatok vége?” Erre visszakérdeztem, hogy „te honnan tudod, mivel kell a kártevő ellen permetezni a búzát?”. „Ő ahhoz ért”, jött a válasz. „Én meg ahhoz értek, hogy megmondjam, hogy száz év múlva hány lakosa lesz ennek a falunak”, feleltem. Szóval semmi gondja nem volt a gyerekeimnek a beilleszkedéssel. Mindig arra neveltük őket, hogy a másikkal szót kell érteni, segíteni kell őt, és ezt látták tőlünk is a gyakorlatban. Folyamatosan, pici koruk óta dolgoztak – ezt is fontosnak tartom.
– Ez mit jelent? Mik voltak a legkorábbi munkák, amit végeztek a gyerekek?
– A fél házunkat magam építettem fel, amiben rengeteget segítettek. Bármilyen munka volt, Imre ott volt mellettem, és nyilván, amit ő, a maga szintjén el tudott látni, azt csinálta. Ha látják, hogy dolog van, ma is szó nélkül megcsinálják. Amikor építettem a tanyát, tíz-tizenkét éves volt Imre. A kemence építéséhez és a tapasztáshoz ő gyúrta meg az összes sarat. Mondtam neki, hogy a nyári szünetben délután négyig dolgozunk, utána mehet, ahová szeretne. Próbálja ki valaki azt a munkát, amit ez a tízéves gyerek megcsinált! Ilyenkor érdekes az is, hogy milyen gyorsan kirajzolódik a haver és a barát közötti különbség. A faluban nekünk volt először számítógépünk. Sokan jártak át Imréhez, akik játszani akartak a gépen, ő meg mondta nekik, hogy majd csak négy után jöjjenek, addig dolga van. Többen közülük, miután megvették a saját számítógépüket, az életben többet rá nem nyitották Imrére az ajtót. Mindezek ellenére a gyerekeim felvállalták az általunk képviselt gondolkodást. Persze ők már élik ezt az új, modern világot. Amikor szidom az összes számítógépes rendszerfejlesztőt, mert éppen keresek egy ikont, amit egy frissítés után nem találok, nyilvánvalóan hozzájuk fordulok. Viszont boltban például nem vásárolunk szinte semmit.
– Ezt hogyan lehet kivitelezni?
– Például úgy, hogy vágunk disznót. Apám, nyugodjon békében, amíg élt, mindig ő nevelte a disznót. Ma van egy úriember a faluban, akivel megegyeztem, hogy nevel nekünk, és tudom, hogy ő mivel eteti, hogyan tartja az állatot. Anyám csibéket, kacsákat nevel. A gyerekeimnek mindig azt mondom, hogy amíg én élek, disznót kell vágni! Nálunk a rántott gombócot és a pacalt mindenki szereti, de megesszük a pizzát is, ha úgy adódik. Az én gyerekeim mindent tudnak, amit a régi világban tudni kellett.
– Megeszi a pizzát?
– Persze, hogy megeszem! Legutóbb, amikor a levéltárból mentem a gyerekekhez, szóltam, hogy rendeljenek egy pizzát, mire odaérek, mert éhes voltam. De nem tudok sült kolbászt rendelni, mert nincs. Nem tudok lángost rendelni, mert az sincs.
– Mik azok az alapvető értékek, amelyeket szeretett volna, pontosabban, úgy gondolja, hogy sikerült átadni a gyerekeinek?
– A munka becsülete mindenképpen. A kétkezi munka nélkül nem úszhatja meg az ember. Meg kell tanulni dolgozni, amihez kitartásra, türelemre van szükség, sőt, rendszert és folyamatokat kell átlátni, hogy tervezni lehessen. Ha bármerre fordul a világ, az ember élelmet és lakhatást is így tud magának biztosítani, minden más már huncutság. Ugyancsak fontos a tudás, az erkölcs és a morál. Kell, hogy az embernek legyen tartása, amivel a társadalomban el tudja magát helyezni. Az ember legyen ember! A hagyományok tisztelete a gyökerek miatt fontos – hogy tudjam, hogy ki vagyok! Engem anno neveztek „műparasztnak”. Lehet engem így hívni, de én büszke vagyok az őseimre! Az anyámról nemrég írott könyvből (Szarka Vëra, a kalocsai népművészet mestere” c. kiadvány) kiderül, hogy a mi családunk anyai ágon kétszáz éve része, sőt, alkotója a kalocsai kultúrának és népművészetnek. Én egy különleges családba születtem, és ezt mindenkinek így kellene megélnie, mert a család szent! A család helyez el engem a társadalomban és indít az utamra.
– Hogyan nevelte ön a gyerekeit?
– Ha megnézzük azt a liberális világot, amit Amerika ránk önt, annak gazdasági alapjait mind a poroszos nevelésből származó egyének építették fel. A liberális iskolarendszer ugyanis soha nem tudta produkálni azt a tudást, amit a poroszos igen. Ily’ módon a szabadelvű nevelésben nem hiszek, én a poroszosnak vagyok a híve. A gyerekeimet is szigorúan fogtam.
– Milyen szülőnek képzeli el a gyerekeit?
– Erre most nehezen tudok válaszolni, mert nem szeretnék politikai kérdésekbe belemenni. Egyelőre rettegek attól, hogy itthon maradnak-e. Mindkét gyerekem szeretne itthon maradni, de olyan világ van körülöttünk, hogy lehet, hogy muszáj lesz elmenniük. A lányom barátja akadémiai intézetben dolgozik, ahonnan mindenki menekül. Csöre matematikus, most államvizsgázik. Ezzel a végzettséggel a környékünkön nem lehet elhelyezkedni. Imre vegyészmérnöknek tanul, Kalocsa környékén ezzel sem könnyű elhelyezkedni. De azt gondolom, hogy a hagyománytiszteletben és gondolkodásukban olyanok, és talán hasonló szülők is lesznek majd, mint én.