Novemberi Lélekmelegítőnk vendége, prof. dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta szó szerint senkit nem engedett haza az előadására csordultig telt színház nézőteréről szellemi-lelki útravaló nélkül. Neki vállaltan ez is a célja, amikor kiáll százak elé: hirdetni a pozitív gondolkodás élet(minőség)mentő fontosságát, tudományos kutatások eredményeivel alátámasztva beszélni olyan mindennapjainkat meghatározó jelenségről, mint a placebo hatás, vagy éppen arról, hogy miért lényeges, hogy legyen hosszú távú tervünk arra, hogy mit is szeretnénk elérni az életben.

– Bár ezt általában a Lélekmelegítők vendégeivel folytatott beszélgetéseink végén szoktam megkérdezni, Doktornő esetében nem tudom megállni, hogy ne ezzel kezdjünk. Mire asszociál a lélekmelegítő szó hallatán?
– Gyermekkoromban, hideg téli napokon szokás volt egy olyan, belülről szőrmével bélelt mellényt felvenni, amit a család lélekmelegítőnek hívott. Amikor ezt a szót meghallom, tehát a falun töltött gyermekkorom ötlik fel, sok-sok szép emlékkel. Ha viszont konkrétan arra gondolok, hogy mit jelent számomra a lélekmeleg, akkor nem az emlékek, hanem a jelen felé fordulok. Fontos ugyanis az, hogy olyan érzelmi melegség költözzön be az emberi kapcsolatokba, amitől a dermedtségünk, az egymástól való távolságtartásunk, hidegségünk olyan bátorítást kap, hogy „melegedj fel”, vagy „kerülj a másikhoz közelebb”. Nagyon furcsa, rossz és az érzelmi kapcsolatokat pusztító kultúrában élünk. Talán észre sem vesszük, és az a legrosszabb, hogy manipulál bennünket ez a világ.
– Milyen értelemben?
– Abban az értelemben, hogy azon nyomban, amikor összpontosítva elkezdek arra koncentrálni, mi van velem, elkezdenek visszajönni a megerősítések felém, hogy ezt megérdemlem és jár nekem. Óhatatlanul az irányba kezdek gondolkodni, hogy hogyan is jó nekem, mitől leszek boldog? Ekkor fordulhatok a rossz irány, önmagam felé, holott az ember társas lény! Születetten azok vagyunk, hiszen nekünk a legfontosabb az életben az emberi kapcsolat. Ha szeparáljuk az embereket, annál nincsen nagyobb büntetés. Gondoljunk csak a börtönhelyzetre, vagy az izolációs kísérletekre! Utóbbi esetében az ingermegvonás következtében 24 órán belül az elme furcsán megváltozik, és olyan víziók, hallucinációk lépnek fel, amik a zavarodottság jelei. Ha valaki hosszabban magánzárkában van, elkezd hangosan beszélni azért, hogy olyan érzése legyen, mintha lenne bármilyen emberi kapcsolata, majd elkezdenek a gondolatai meghangosodni, amit igazi hallucinációnak nevezünk. Nem is akarom ezzel riogatni a kedves olvasókat, de tény, hogy szükséges, hogy emberi kapcsolatokban éljünk. Utalnék a testmeleg fontosságára is, hiszen hőkisugárzásunk van. Az újszülött, a csecsemő, a kisded különösen szükségét érzi a közeli testi kapcsolatnak, az ölelésnek, a simogatásnak, a puszinak. Kiderítette a tudomány, hogy például a gyermeknek, ha elegendő ilyen kontaktusban van része, az intelligenciája is magasabb lesz, illetve az értelmi és érzelmi képességei is jobban fejlődnek.
– Mégis, mintha kiveszőben lenne a testi kontaktus a mindennapokból…
– Úgy is mondhatnánk, hogy erről valóban leszokóban vagyunk. A pedagógia világában az, hogy megsimogatom a gyermek buksiját, elismerően megveregetem a vállát, ma már mind tilos, hiszen annyira át van szexualizálva a gondolkodás, hogy ezek a gesztusok is felvethetik az abúzus gyanúját. Különféle olyan manipulációk érnek minket, olyan véleménybefolyásoló üzenetek, amelyekben arról vagyunk lebeszélve, hogy a másik emberrel rituális kapcsolatokat ápoljunk. Az én gyermekkoromban teljesen normális, sőt a kultúra által kívánt volt, mondjuk, hogy a felnőtt férfiak minden hátsó szándék nélkül átöleljék egymást. Mára ez már a politikusok hamis gesztusa, de az úgymond hagyományos barátnői puszik is a levegőben, távolságban úsznak el. Eközben a tudomány azt mondja, hogy még az immunrendszert is erősíti annak a megérintése, akit szeretsz, kedvelsz vagy magadhoz közel engedsz. De ez igaz a megérintettre is. Ezek a természetes kapcsolati formák, a közelség, az egymásra figyelés, a másik jelenlétének az élvezete, amire az ember rendkívül érzékenyen reagál. Úgy vagyunk teremtve, hogy akár látatlanul, azaz mintegy hát mögül is érzékeljük a másik közelségét, megjelenését. Ezt a jelenséget prestancia reakciónak nevezi a pszichológia. A szeparáció a legsúlyosabb büntetése az embernek. Ha belegondol, a másik közelsége és a közösségbe tartozás mindig védettséget jelentett, erőt adott az emberi világban.
– Többször is beszélt Doktornő az előadásaiban arról, hogy mennyire létező jelenség napjainkban az elidegenedés. Mindaz, amit most elmondott tehát, hogyan ültethető át a napi rutinunkba, amikor tulajdonképpen a világfolyamatokba olvadással mi magunkat hozzuk olyan helyzetbe, hogy például a telefonunk függőjévé válunk? Ennek egyes közösségi platformjairól ráadásul még illúzióként kapunk is olyan visszacsatolásokat, amelyeket amolyan „digitális érintésként” foghatunk fel.
– Persze, csakhogy egyvalamiről nem szabad megfeledkezni: arról, hogy az érintkezési formának a közvetetté tétele egy közbeékelt eszköz által elvesz egy rendkívül fontos mozzanatot – ami például ebben a pillanatban köztünk is működik – ez a szemkontaktus. Az emberi kapcsolatokban ennek hihetetlen jelentősége van. Egy édesanya és kisbaba kapcsolatában az, ahogy az anyuka ránéz a babára, az olyan érzelmi üzenet, amit József Attila gyönyörűen megfogalmazott a Kései sirató egyik átiratában: „Kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba, ha már szemmel se szoptatsz?” Szemmel lehet szeretni, simogatni, sőt, ahogy a régi szólásmondás tartja, verni is. De mit mond erre a tudomány? Azt, hogy a szemkapun keresztül bizonyítottan az agy adott részébe, az érzelmi agy limbikus rendszerében olyan sejtekhez megy az üzenet, amelyek tükörneuronok. Lefényképezi, filmezi a lelkünk, azaz maga az idegsejt a másikat. Ezzel a képességgel születünk, hogy van mindannyiunkban egy működő apparátus a másik érzelmi állapotának a leolvasására, ami egyenesen az érzelmi agyba megy be, hogy ott megjelenjen, például maga úgy, ahogy most itt tartja a mikrofont nekem. Bent történik egy egyeztetés azzal a százezer korábbi hasonló emlékképpel, ami már mind ott van. Olyan komputersebességről van szó, amihez fogható nincsen a valóságos világban, de az agyban ez lezajlik, és az e pózban bekerülő lelki állapotunkról egy üzenet halad az okos agyunkhoz, a frontális kéreghez, a bal agyféltekéhez. Az erre teremtett frontolimbikus pályán megy át az üzenet, hogy a másik éppen milyen érzelmi állapotban van. Ez az empátia. Önkéntelen a leolvasás, és nemcsak hogy észreveszem és leolvasom, de küldök is üzenetet. Az, hogy a szem a lélek tükre egyike a legősibb és legigazabb mondásoknak.
– Hihetetlen, hogy milyen messzire vezet, ha egy kicsit a mélyére próbálunk nézni egyetlen egyszerű mozzanatnak, nevezetesen, hogy két ember közé egy kütyü ékelődik.
– Rengeteg érzelmi mínusz következik a kapcsolatok közvetetté válásából. Nem tudok egy simogató tekintettel a másikra nézni, mert nincs, aki fogadja. Látunk olyat, hogy egy pár a kanapé két oldalán ülve, a mobiltelefonján keresztül kommunikál egymással. Az, hogy emberek egymással csak virtuálisan érintkeznek, meglévő jelenség. Az érintkezés ezen elidegenedett formái kilúgozzák a kapcsolati üzenetek közvetlenségéből azokat a biológiai hatásokat is, amikre szükségünk van, mert nekünk testileg kell az emberi kapcsolatokban érezni a másik közelségét. Fellép tehát egy olyanfajta viszonyulásmód, hogy tárgyként kezdjük kezelni egymást, és a korábban említett radarszerű érzelem-leolvasási képességeink elkezdenek sorvadozni. A konzumkultúránk része, hogy azt erősíti, hogy vásároljunk, vásároljunk, vásároljunk, aztán ami elromlott, az dobjuk el, és vegyünk újat. Szomorú párhuzam látszik e jelenség és az emberi kapcsolatok alakulása között.
– Mit mond erre a tudomány? Ez adatokkal is alátámasztható?
– Természetesen. Elég csak arra gondolnunk, hogy a válások száma ma ötven százalék fölé került, de házasodni is ritkábban házasodnak már a fiatalok. Úgy dobjuk el egymást, mint egy tárgyat, amit már nem használunk, holott egy lélek iránt személyes felelősséggel tartozunk. De új feleséget, férjet, barátnőt, szerelmet nem vehetünk gombnyomásra.
– Érdekes párhuzam, szintén egy másik előadásában mondottakra utalva, hogy megfigyelhető a gyerekeknél, hogy egyre kevésbé tartják a szemkontaktust.
– Ez így is van! Amikor az imént említettem az édesanya nézésének a jelentőségét, azt nem mondtam, hogy az anya akkor érzelmi üzeneteket küld a gyermeknek, aki ezáltal úgymond nárcisztikus töltőanyagot, azaz önszeretet-adagot kap. Amikor a pici baba észleli az édesanyja szemében, akár egy tükörben visszacsillogni, hogy a tekintete, mosolya, nézése arról szól, hogy ő a mindene, akkor ezt mint érzelmi üzenetet olvassa le, ami arról szól: fontos, hogy ő van. Ez azt az éntudatot kezdi töltögetni, ami tudatosan még nincsen meg neki, de az érzések már elkezdenek töltődni benne, hogy jó, hogy a világon van, mert szeretik, törődnek vele és vigyáznak rá. Ezek alapozódnak meg a legmélyebb szinten, a lelki ház fundamentumába beépülve, vagyis az egész élethez való viszonyt ezek a mozzanatok határozzák meg.
– Mindez tehát a pusztán abból, hogyan tekint a szülő a gyermekére…
– Bizony! A szemkontaktus csökkenése minden életkorban számít, hiszen ez érzelmileg apasztja el a lelket. Amikor valamit nem használ az ember a szervezetében, akkor úgynevezett inaktivitási atrófia lép fel, ami a nem működtetés következtében beálló sorvadást, károsodást jelenti. Szükségünk van emberi kapcsolatból eredő ingerekre. Bizonyítékok vannak rá, hogyha túl egyhangú az élet, akkor csinálunk valamit, hogy ebből kizökkenjünk. Lehet ez egy konfliktus, például amikor valamin összekülönbözünk csak azért, hogy végre történjen valami.
– Egy kis feszültségkeltésre pedig ott van mindjárt a családunk, a párkapcsolatunk, a munkahelyünk – szabadon válogathatunk.
– Így van, de szerencsére az élet rendre hoz is olyan feladatokat és állít bennünket olyan helyzetek elé, amelyek megtornáztatják az elménket. Az ember ugyanis küzdelemre teremtett lény, kell, hogy tűzzön is ki életfeladatokat. Kell, hogy legyenek céljaink! Annak a hajónak, amelyik nem tudja, hová tart, sosincsen jó széljárása. Ha valaki nem tud kitűzni életcélokat, és nem tudja megmondani, hogy merre szeretne tartani, mit szeretne elérni az életben, az könnyen találhatja magát például a fiatalok esetében egy komoly krízisidőszak közepén. Ekkor a rájuk nehezedő terhek miatt „korai zárás” történhet, vagyis maradnak a mama hotelben, ahol mindent megkapnak, és lényegében gyermekként még követelőzni is lehet. Ahhoz viszont, hogy felnőtté váljunk, meg kell tanulnunk úgy vívni, hogy már nincsen rajtunk védőmaszk, amikor szemtől szembe jönnek a nehéz helyzetek. De el kell dönteni, hogy kivé és mivé akarunk válni, mit akarunk kezdeni az élettel. Ez az ifjúság nagy, nehéz döntése. Ugyanakkor viszont az élet parancsa, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és ma nagyon rosszul bánik velük az őket körülvevő világ.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy azt sugallja minden, hogy akkor válik az ember önálló életre alkalmassá, ha van lakása, autója, és általában minden életfeltétele adott ahhoz, ami egy életnívót garantál. Szóval a harc, a küzdelem azért, hogy legyen valamim, nagyon fenyegető, hiszen olyan távlatokat nyit egy pályakezdő ember előtt, ami miatt tele lesz kétségekkel arra vonatkozóan, hogy képes-e egyedül boldogulni. Jelenleg ilyen beszorítottságokat teremt a kultúránk.
– Sőt, egy húszas-harmincas éveiben járó fiatalra gyakran ez már azelőtt ráomolhat, hogy kilépne az életbe, nem?
– Pontosan! Ez pedig az jelenti, hogy az adott életfeladatot, amit a kor megkívánna tőlünk, nem tudjuk teljesíteni. Márpedig egy Erik Erikson nevű világhírű pszichológus – akinek az identitás fogalmát köszönhetjük – kimondja, hogy kezdetétől fogva minden életszakaszunkban vannak feladataink, amelyekkel meg kell küzdeni, ennek a küzdelem hiányában a fejlődés sem folytatódik egészséges mederben. Ezt tudomásul kell venni úgy, hogy közben a hatalmas kulturális nyomás ellenhat, hiszen a hedonista kultúránk azt mondja, hogy az élet élvezetét kell előtérbe helyezni, hogy ráérünk nagy lépéseket tenni. Ebből sajnálatosan késleltetés következik a felnőtté válás útján, ez a haladékszükséglet a moratórium. Nehéz periódus, még nincs felnőtti élet, de már gyermekség sem, és ezzel nem jár együtt a boldogság. De miért is fontos a boldogságunk? Mert az egészséghez, „egész” létünk értelméhez hozzátartozik. Megelégedettségre és elegendő pozitív élményre van szükségünk az életben. Azért keressük a boldogságunkat, hogy a lélek olyan biztonságot kapjon, ami azt erősíti, hogy fontos vagyok, szükség van rám, helyem van a világban és otthon vagyok benne. Az egyik „életlábam”, hogy lesz egy hivatásom, amivel belenövök a társadalmi munkamegosztásba és megtalálom benne a helyem. A másik életlábam a család, hiszen családot kell alapítani, ez az élettörvény elvárása. Ezt nem én találom ki, maga az élet üzeni. Minden filozófiának az alaptétele, hogy az élet élni akar. Ezért jó, ami ezt továbbviszi, és feladatunk is az élet továbbadása. Ezért van a férfinek nemzőképessége, a nőnek pedig gyermekszülési képessége. Ha pedig ezt az életfeladatot a jelen kultúra adottságaival próbáljuk összeegyeztetni, elég nehéz helyzettel szembesülünk. Az elvárások ugyanis magasra vannak növesztve bennünk arról, hogy mi mindennek kell meglennie ahhoz, hogy elég jól érezzük magunkat a világban, ezek elérési lehetőségei viszont késedelmesek. Ez torpantja meg sokszor a fiatalokat és indítja őket egy virtuális világ felé. Klinikusként számos olyan esettel találkozom, amikor egy fiatal nem tud elköteleződni és tartani valamerre, helyette megfeneklik az élete. Nem tudja, hogy mit szeretne tanulni, mivé szeretne válni, hiszen amíg tanul, adott a biztos szülői támogatás. A másik út a kalandozások világa, hiszen ma már akár egy fillér nélkül is neki lehet vágni egy nagy útnak, és közben mellőzhetem az egyéb életfeladatokat. Itt üt vissza ismét az az individualista szemlélet, amire a korunk nevel. Hogy nekem legyen jó, én érezzem jól magam, de ez önmagában nem ad alapvető boldogságot. Erre mondta Viktor Frankl, a híres pszichológus, hogy „a látó szem önmagán túl néz”. Ahhoz, hogy meglássam, ami igazán fontos az életben, ahhoz a másik felé kell fordulnom. Ha úgy viszonyulok a világhoz, hogy a másiknak mit tudok adni magamból, hogy boldoggá tegyem – ami egyébként a felnőttség egyik kritériuma –, esélyt teremtek arra, hogy ezt én is megkapom majd a másiktól. A boldogságkutatás során egyébként kiderült, hogy a boldogság érzetének összetételét vizsgálva mindössze tíz százalékot tett ki a tulajdonhoz kötődő arány. Ennyit ad a boldogságomhoz, hogy mi van a tulajdonomban. A fennmaradó kilencven százalék egészen másról szól. A legmagasabb boldogságarány a stabil szeretetkapcsolatból adódik, magyarán, hogy van valakim, aki szeret, és akit én szerethetek. A minden gyűrődésével vállalt családi élet is ide tartozik, a harmadik pedig a szűk, de határozott baráti társaság. Tehát ha ez a mag megvan az életemben, minden esélyem megvan arra is, hogy elég jól érezzem magam a bőrömben.
– Az viszont talán reménysugár a sokat emlegetett elidegenedés ellensúlyozására, hogy amerre jár Doktornő, pillanatok alatt kiteszik a teltház-táblát, rengetegen kíváncsiak a mondandójára. Tehát tenni akarunk ez ellen az állapot ellen, és hajlandók vagyunk lépni egy jobb mentálhigiénés állapot felé, mint amilyenben az adott pillanatban vagyunk, ugye?
–  Ez így van. Ami iránt érdeklődünk, tükröz egy hiányállapotot is. Megmutatja, hogy mire van szükségünk. Meleg, éltető, gyengéd, szeretettel teli, olyan emberi kapcsolatokra, amelyekből már nem hiányzik a felelősségvállalás, elköteleződés, a morális töltés. A világ viszont éppen az ellenkezőjét adja, a bizonytalanságot, a szeretettelenséget, tiszteletlenséget, és olyan életviteli bizonytalanságokat rak körénk, amiből menekülni akarunk. Nekünk kell a biztonság, a szeretet, a tisztelet és a megfelelő hely keresése a világban, az otthonunk, amelyben kibontakozhatunk, ahol megvalósíthatjuk magunkat, saját magunk örömére és a köz javára. Az ember szeretne jelet, nyomot hagyni és kifejezni azt a jelentőségét a világban, hogy fontos legyen, és ez az önmegvalósító emberi ténykedés csak szeretetteli kapcsolatban valósulhat meg.
– Mindezek margójára milyen karácsonyi üzentet fogalmazna meg olvasóinknak?
– Csakis a szeretet erejét! Hogy ne felejtsük el megölelni azt, aki szeretünk, és azt se felejtsük el, hogyha megkövetünk valakit és bocsánatot kérünk – hiszen mind hibákat vétő, nehezen élő, gyarló emberek vagyunk –, azzal az emberi méltóságunk magaslatára juthatunk. Aki tud bocsánatot kérni és megbocsátani, az Áprily Lajos szavaival élve fent van, „fenn az ember magasán”.