„Gnóthi szeauton”, azaz „Ismerd meg önmagad!”
Ez az ókori bölcselet arra figyelmeztet bennünket, hogy a világ megismeréséhez önmagunk megismerésén át vezet az út, hiszen a jövőt nem készen kapjuk, nem tőlünk függetlenül történik meg velünk – a Sorsunk sokkal inkább általunk alakul. Ugyanis nemcsak tárgya vagyunk a minket érő hatásoknak, hanem a környezetünket, a körülményeinket alakító aktív személyiség is. De miért olyan bonyolult és összetett az emberi természetünk megértése?

Megismerni a gyengeségeinket, az erősségeinket, tisztában lenni a bennünk zajló folyamatokkal és azzal, hogy ez hogyan hat az életünkre, nem minden esetben hat ránk pozitívan, mégis ez az önismeretünk igazi lényege. Sokszor mi magunk vagyunk a legnagyobb akadálya ennek a felderítésnek, hiszen lelkünk mélyén sokkal többet tudunk magunkról, mint amennyit a felszínre engedünk – elfojtjuk és illúziókkal védjük önmagunkat a nehezen feldolgozható vagy feldolgozhatatlan felismerések ellen. Tudatosan elutasítjuk azokat a belső tulajdonságainkat, hogy képesek vagyunk irigyek, féltékenyek és rosszindulatúak lenni, és arra pazaroljuk az energiánkat, hogy kifelé a tökéletesség vagy az elégedettség látszatát tartsuk fenn, miközben állandóan attól félünk, hogy napvilágra kerül bizonytalanságunk, sérülékenységünk. Félünk ugyanis, hogy akkor nem leszünk olyan tökéletesek, „mint mások”, vagy éppen bánthatnak bennünket. Ezt a reakciót énvédő mechanizmusnak nevezzük.
Coachként ezt csak akkor célszerű megbolygatnom, ha a kliensem elbírja a szembesülést, ugyanis csak olyasmit szabad feszegetni, feltárni, amin az illető változtatni, javítani tud, és az elakadásából tovább tud lépni. Ha valaki nem eléggé elfogadó egy ilyen közlésre, akkor annak hallatán felerősödhetnek a szorongásai, amire újabb elhárító mechanizmussal fog reagálni, esetleg bántani vagy kritizálni fogja a környezetében lévő embereket, hiszen addig sem kell önmagára gondolnia. A személyiségfejlesztés ezért felelősségteljes munka, mégis mindannyiunknak egyfajta megújulásélményt ad, a felvállalt valódi önmagunk születését, hiszen minél tovább visszafojtunk valamit, annál nagyobb erővel akar az felszínre törni. Tehát bármilyen kellemetlen jellemzőnkről is van szó, elkerülhetetlen a szembesülés és a felvállalás, de inkább ez, mint erőn felüli energiákkal rejtegetni a külvilág szeme előtt, aminek következménye lehet a későbbi fizikai síkon megnyilvánuló betegségek sora.
Mai, versenyelvű világunkban a delphoi jósdában elhangzott „Ismerd meg önmagad!” parancs megváltozott, helyette a „Puhatold ki a másikat!” lett a jelszó. Pedig emberismeret tekintetében, sohasem lehetünk eléggé biztosak. Mark Twain erről így ír: „Minden ember a Holdhoz hasonló, túlsó, homályos oldalát senkinek nem mutatja meg.” Senki sincs, aki képes lenne tökéletesen megismerni egy másik embert, mivel arról csak közvetett és töredékes ismereteket tud szerezni, ezért fontos, hogy egyformán elfogulatlanul szemléljük önmagunkat és embertársainkat.

Az ÉN születése
Mindenkinek van valamilyen információja önmagáról, vagyis van énképe. Az énkép elég korán, már a gyerekkorban (6-8 évesen) kialakul a környezet visszajelzéseiből és értékeléseiből, de külső hatásokra, különböző frusztrációkra és az újra gerjedő feszültségekre korán torzulni kezd. A gyermek mindig annak tükrében látja önmagát, ahogyan környezete viseltetik iránta.
Önmagunk megítélése, énképe lehet szubjektív, ilyenkor a saját szemüvegünkön keresztül értékeljük a cselekedeteinket és viselkedésünket, az objektív képet pedig az adja, ahogyan mások ítélik meg tetteinket és magatartásunkat. Az emberi kapcsolataink bővülésével egyre több személytől kapunk szerepet az énképünk formálásához. Az, hogy kedvező vagy kedvezőtlen énképet alakítunk ki önmagunkról, nagy mértékben függ a neveltetésünktől, az élettapasztalatunktól, a sikereinktől, a kudarcainktól és a másoktól kapott szeretettől.
A személyiségünk tehát nemcsak rajtunk múlik, hanem függ a környezetünktől és a baráti kapcsolatainktól is Arra, hogy énképünk mennyire meghatározott saját magunk, illetve mások által, az úgynevezett Johari-ablak ad megközelítést. Nyílt területe, (fejleszthető), amit magunkról mások számára is láthatóvá teszünk, míg az ismeretlen rész, amit mások elől szándékosan elrejtünk (pl.: indulatok, gondolatok, viselkedésformák). A vak zóna, aminek nem vagyunk tudatában, de mások számára észlelhető, végül a rejtett régiója személyiségünknek, amiről mi magunk nem tudunk, és mások sem ismerik.

Ki vagyok én? Milyen vagyok én?
Saját magunk tanulmányozása – hogy kik és milyenek vagyunk, hogy életünk melyik pontján állunk éppen, és merre akarunk továbbhaladni – összetett dolog, és sokféle mérési módja, módszere van. Most tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket, hogy folytatódjon önmagunk feltérképezése! Ez még csak az önismeret feltárásának első, felszínes szintje, mindaz, amit magunkról gondolunk, azaz az énkép. A kérdések megválaszolása után tisztába kerülünk a képességeinkkel, a tudásunkkal, az érdeklődési körünkkel és a személyiségünk legszembeötlőbb jegyeivel.

1. Miben vagyok a legjobb?
2. Mit szeretek a legjobban csinálni?
3. Mit szeretek a legkevésbé csinálni?
4. Egyedül vagy másokkal együtt tudok igazán eredményesen dolgozni?
5. Szeretem-e a magányt vagy inkább a társaságot kedvelem?
6. Mihez van tehetségem? Mire vagyok leginkább képes?
7. Van-e megfelelő képzettségem? Ha nincs, meg tudom-e szerezni a hiányzó képesítést?
8. Szorgalmas vagyok? Kitartó vagyok?
9. Önálló vagyok?
10. Egyenletes, kötött ütemben dolgoznék szívesen, vagy inkább a magam szabta, egyenetlen munkaritmust követem?
11. Milyen az igényszintem, az elvárásom?
12. Milyen céljaim vannak?
13. Mennyire bírom a feszültséget és a kudarcot?
14. Hogyan és milyennek látom a saját testemet és mozgásomat?
15. Hogyan értékelem magam erkölcsi szempontból?
16. Milyen helyet foglalok el a családban, mennyi szeretetet, megbecsülést kapok?

A második szint a mély szint, amikor képesek vagyunk észrevenni, hogy mi áll a viselkedésünk mögött. A kérdésekre adott válaszokból felfedezzük azt, hogy a gyerekkori élmények és a múltbeli tapasztalatok milyen hatással voltak ránk, hogyan alakították (és a mai napig alakítják) az életünket. Rájövünk, hogy sok cselekedetünket ezek a mély, legtöbbször tudatalatti vágyak, sebek, motivációk irányítják:
1. Milyen élmények, történések alakították ki jelenlegi viszonyulásaimat, érzéseimet?
2. Honnan erednek és mire irányulnak indítékaim, vágyaim, hogyan nyilvánulnak meg ezek?
3. Viselkedésem mennyire van összhangban szándékaimmal, céljaimmal?

A harmadik szint a társas szint az önismeretünkben, hogy milyennek látnak mások, milyen hatást váltunk ki másokban, hogyan viselkedünk különböző szerepeinkben. Itt arra van lehetőségünk, hogy átgondolhassuk, hogyan tudunk megfelelni mások elvárásainak, egyáltalán meg kell-e felelnünk nekik, illetve összevethetjük a magunkról alkotott képet azzal, ahogyan szerintünk mások látnak minket.
1. Megfelel-e számomra a velem szemben megfogalmazott elvárás?
2. Milyen vagyok különböző társadalmi szerepeimben?
3. Milyen szerepkonfliktusaim vannak, és ezeket hogyan tudom megoldani?
4. Milyen hatást váltok ki az emberekből, hogyan látnak engem mások, s mennyire egyezik meg ez a kép, azzal, amit önmagamról kialakítottam?

Az önismeret szentháromsága
Önismeretünk tehát lehetővé teszi a személyiségünk megismerését, a szubjektív énképet, a tulajdonított képet (ahogyan mások látnak) és a visszatükrözött (mások által láttatott) képet, valamint felismerjük mindazt, amin változtatnunk kell. Az egészséges önszeretetünk folyamatosan formálódik az én másokkal való kapcsolatában. Előfordulhat, hogy valakit a környezete úgy elront, hogy az egészséges önszeretete eltorzul. De ez fordítva is megtörténhet. Az énképünk nem tölthetné be funkcióját, ha nem rendelkezne megfelelő viszonyítási alappal, úgynevezett én-ideállal. Ennek kialakulásával jön létre az önértékelésünk, ami megmutatja, hogy mennyire tartjuk magunkat hatékonynak vagy tehetségesnek egy-egy dolog elvégzésében. Ez nagyon fontos például az üzleti életben is, hiszen egy vállalkozó egyéniségét, környezethez való viszonyát, üzleti sikereit, valamint személyiségének jellemző sajátosságait az énkép és az önértékelés mértéke alapvetően befolyásolja.
A pozitív önértékelésű személyre jellemző, hogy az élet dolgait alkotó, kezdeményező módon kezeli, sikeres a kapcsolatteremtésben, eredményes és sikercentrikus gondolkodású, erős önbizalmú, magabiztos, nyitott és képes a hasznos, örömteli időtöltésre. Míg a negatív önértékelésűek a saját „rossz” tulajdonságaikat felnagyítják, érzékenyen fogják fel a környezet kritikus jelzéseit (mintegy kiélezik azokat), ingerlékenyek, védekezésre-támadásra készek és nehezebben alkalmazkodnak.

Magabiztosságunk három eleme a következő: az önértékelés, az önbecsülés, és az önbizalom. Az önértékelésünk leginkább a múltról szól, hogy értékelem-e, aki voltam, és amit elértem, rendben vagyok-e a saját élettörténetemmel. Tehát az eddigi eredményeim számba vétele vagy a hiányok leltára. Az önbecsülésünk a jelenre vonatkozik, megmutatva, hogyan érzem magam abban a testben, amelyben élek. Az önbizalmunk pedig a jövőnkre hat, hogy bízom-e önmagam jövőjében, azonosulok-e vele. Fontos, hogy higgyünk a saját képességeinkben, és adjunk hálát az elért sikereinkért, amikre joggal lehetünk büszkék, és nem utolsó sorban az emberekért, akik szeretnek minket!