Nemrég Kalocsa emblematikus gyermekorvosával, Dr. Horváth Györgyivel beszélgettünk életről, pályáról, hivatásról, gyerekekről. Most Dunapataj, Harta, Dunatetétlen és Solt „Éva nénijével” ismerkedhetsz meg közelebbről, aki a kalocsai kórházban kezdte gyermekgyógyászi pályáját egy – ahogy ő fogalmazott – „nagyszerű csapatban”, majd a dunapataji körzetben, és Hartán dolgozott, ahol jelenleg is él. Büszke hartaiként vallja, hogy a falu a világ közepe, a Duna-part festői szépségű, az itteniek pedig őszintén hisznek a munka becsületében, amit ő maga is a családi otthon levegőjével szívott magába. Krupinczáné Dr. Wéber Éva megtisztelt azzal, hogy a nappalijában fogadott, miközben családi pillanatokat, egy életen át tartó szerelem történetét és mindazt megosztotta olvasóinkkal, amiért mindig is a sors kegyeltjének érezte magát.

Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta
– Annyit áradozol Hartáról, és olyan szeretettel beszélsz róla, hogy meg kell, hogy kérdezzem, mitől vált számodra a világ közepévé?
– Pontosítok, Harta és Firenze a világ közepe, imádom mindkét helyet. (nevet) A viccet félretéve, én azt vallom, hogy aki nem ismeri a gyökereit, az boldog sem lehet. Hatalmas család a miénk, és ugyan szétszóródtunk, de minden évben összejövünk, sőt már a mi gyerekeink is – akik maguk is felnőttek – tartanak ilyen családi találkozókat. Hartán pedig minden megvan, ami kell és nekem ennyi elég is. Itt mindenki ismer mindenkit és odafigyelünk egymásra. Arról nem is beszélve, hogy azon a helyen, ahol felnőttél és szocializálódtál, már beleégett minden a zsigereidbe, ott nem kell „beilleszkedned”. Aztán itt van nekünk a Duna-part, egy másik csoda. A Dunának ugyanis hatalmas kultusza van Hartán, ami minden korosztálynak ugyanazt jelenti. A húgom gyermekei Veszprémben dolgoznak mérnökként, de minden külföldről érkező ismerőst lehoznak a Duna-partra… szóval ez Harta! Míg a betelepült svábok még megszenvedték a nemzetiségi származásukat, a szüleink már kevésbé érezték ezt, mi pedig ma már főleg az előnyeit élvezzük, gondoljunk csak az itteni nemzetiségi iskolában folyó oktatásra. Ha ide beesik egy német biciklis – mondjuk a Duna-parti kerékpárútról, ami szerintem a legszebb biciklis túravonalak egyike -, tíz emberből nyolc biztosan tud vele beszélni. Szóval, hogy számomra, miért Harta a világ közepe? Mert én itt nagyon jól érzem magam!
– Milyen volt a szülői ház, ahol felnőttél?
– Mindig is büszke voltam rá, hogy paraszti családból származom. Sok szempontból szerencsés vagyok, többek között azért is, mert elfogadó, meleg légkörű szülői házból jöhettem. Azokat a célokat, amiket kitűztem magam elé, mindig támogatták a szüleim, minden segítséget megkaptam tőlük. Ma már tudom, hogy apám rettentően ellenezte, hogy orvos legyek. Azt mondta, hogy mivel olyan típusú ember vagyok, akinek a család az első, viszont egy orvosnak mások a prioritásai, érdemesebb lenne más pályát választanom. A kalocsai Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Szakközépiskolában azonban szóba sem jöhetett, hogy az egyik legjobb diák ne orvosnak tanuljon tovább. Érdekes, hogy anno általános iskolásként találkoztam egy lánnyal, aki szülésznő volt és én nagyon szimpatikusnak találtam. Aztán persze én is szülésznő akartam lenni, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez mit is jelent valójában, de végül másképp alakultak a dolgok. Egyébként azt, ahogyan édesapám gondolkodott a teljesítményről, jól tükrözi az az eset, amikor tizennégy évesen letettem elé az év végi bizonyítványomat, ami színötös volt, és ő csak egy biccentéssel konstatálta. Egy évvel később már egy-két négyes is becsúszott, és amikor megmutattam neki, azt mondta: „Szívből gratulálok.”. Amikor kérdőre vontam, hogyhogy ennek jobban örül, mint a tavalyi színjeles eredményemnek, annyit mondott: „Te elhitted magadról, hogy mindent ötösre tudsz”? Hát ilyen volt az apám. Négy éve halt meg és nagyon hiányzik! Mindig helyre tudott tenni a jókor jövő és jól irányzott mondataival.
Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta– Ő mindig az a ritkán, de akkor keményen szóló ember volt?
– Mindig! Ezt egy egészen pici gyereknek nehéz is volt megérteni. Apu ritkán osztotta a dicséretet, de ezt elég korán megtanultam a helyén kezelni és persze mindig tudtam, hogy büszke rám, ránk. Ő erős sváb nevelést kapott, azt vallotta, hogy ha túldicséred a gyermekedet, azzal visszafogod, mert kevély lesz. Egyszer egy szülői értekezleten, ahol agyondicsértek a tanárok, az apám felszólította az osztályfőnökömet, hogy mondja el, milyen probléma van velem, mert tökéletes gyerek nem létezik. Akkor még nem tudtuk, hogy diszlexiás és diszgráfiás vagyok. Ma is alig lehet elolvasni az írásomat és ez régen sem volt másképp, így akkor, többszöri rákérdezés után, a tanárom ennyit tudott elmondani rólam. Erre apám hazajött, és helyre tett, hogy az iskola egyik legjobb tanulója nem engedheti meg magának, hogy olvashatatlan legyen az írása! Neki ilyen volt a gyermeknevelési mintája, amit otthonról hozott.
– Hogyan tudtad később ezeket a mintákat levetkőzni, hiszen azt mondják, hogy amit otthonról hozunk, azt tovább is adjuk?
– Nehéz volt. Katus, a húgom a mai napig fájlalja, hogy apu kevésbé mutatta ki a szeretetét. Emellett nagyon autokrata ember is volt, akinek a szavával anya sem ment szembe, de ő a szeretgetéssel, és a simogatással próbálta ezt kompenzálni. Érdekes, hogy ennek ellenére a húgom az, aki szigorúbb a gyerekeivel, én meg az, aki mindenkit mindenért megdicsér… de a hiányosságokat is szóvá teszem! Mindenkiben igyekszem először a jót
meglátni, és ritkán szakad el nálam a cérna, de akkor pontosan ugyanolyan tudok lenni, mint apu.
Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta– Ott tartottunk, hogy szülésznő akartál lenni, aztán jelentkeztél a kalocsai Kossuth Zsuzsanna Egészségügyi Szakközépiskolába…
– Ahol végtelen magabiztosságot kaptam. Akkoriban faltam a könyveket, Dumastól Dosztojevszkijen át mindent olvastam, ami gyakran ment a tanulásra szánt idő rovására, mégis jól tudtam teljesíteni. De ez csak részben volt az én érdemem, ez inkább adottság volt, ajándék a sorstól, hogy megtanultam beszélni, szerepelni, versenyezni. Volt, hogy az iskolánk csapata egy tanulmányi versenyen olyan eredményes lett, hogy bekerültünk az országos tévéműsorba is. Ezek a dolgok rengeteg pluszt adtak, amiért mind-mind hálás lehetek a mai napig. Folyamatosan kaptam a megerősítéseket, azt éreztem, hogy nem létezik felső határ, bátran álmodhatok, és ha teszek is érte, akkor sikerülni fog. Ha van egy célod, amit kitűzhetsz, akkor tűzd ki!
– Hogyan fordultál végül a gyermekgyógyászat felé?
– Kossuthos diákként már a védőnői pálya felé kacsingattam, de az osztályfőnököm karakánul képviselte azt a véleményt, hogy nekem az orvosi pályát kell választanom. Apám csak úgy egyezett bele, hogy a szegedi orvosira jelentkezzek, hogy ha elkezdem, akkor be is kell fejeznem, nem visszakozhatok! „Ez az ára az aláírásomnak.”- mondta. Akkor még nem értettem, hogy ezzel mire utalt, de egy év múlva már igen, ugyanis jött a szerelem. Beleszerettem egy hartai hentes fiúba, akihez hétvégente hazajöttem. Ő minden pénteken a buszmegállóban várt engem, amíg a férjem nem lett. Akkoriban nagyon hajlottam a könnyebb út felé, szerettem volna gyorsan végezni, hazajönni, férjhez menni, de szóba sem jöhetett, hogy ezzel az elképzelésemmel apu elé álljak. A párom is mindig arra ösztönzött, hogy igenis csináljam végig az orvosit! Ez a hentes fiú, Zoli, aki ma már közgazdász, végül a férjem lett. Életem legjobb döntése volt, hogy igent mondtam neki, és végtelenül felnézek rá és mindarra, amit elért, mert neki sokkal nehezebb volt, mint nekem. Számomra minden adott volt a sikerhez, hiszen kezdettől fogva egy támogató család állt mögöttem. És persze ott volt ő is, aki félárva hentes gyermekként, munka és gyerekek mellett is támogatott. Bevállalta azt, amit nagyon kevés férfi tesz meg, gyesre ment a gyerekekkel. „Te csak dolgozz, neked az a szakmád!”, „Te csak szakvizsgázz!”, mondogatta. Ő gondoskodott a lányokról, fürdette, pelenkázta őket, ezért sokszor inkább ő volt az anya, nem én. Judit lányunk, ha elesett, reflexből nem anyáért, hanem apáért kiáltott.
Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta– Az ilyen pillanatokba nem sajdult bele egy kicsit a szíved?
– Dehogynem, de ugyanakkor a helyemen voltam, ahogy most is azt csinálhatom, ami a hivatásom, és ez mindig rendbe tette a lelkemet. Nekem nem munka, amit csinálok! De tudod, Zoli olyan alázattal viselte ezt a helyzetet, és sosem vágott fel azzal, hogy a lányok mennyire ragaszkodnak hozzá. Szoktam mondani, hogy ő egy igazi bölcsőszájúhal-típusú apa. Ennek a halfajnak a hímje a szájába szippantja a kicsinyeit, ha veszély leselkedik rájuk, majd kiengedi őket, amikor tiszta a levegő. Zoli amellett, hogy gondoskodott a gyerekekről, esti képzéseken fejlesztette magát. Leérettségizett, technikus lett, autodidakta módon kezdett számítógépekkel foglalkozni, könyvekből tanult meg programozni, és a diplomát is megszerezte. Nagyra becsülöm őt, mert mindazt, amit elért, már a családunk mellett érte el. Én még egyetemistaként mentem férjhez, és már szigorlóként ballagtam, amikor minden órás várandós voltam. Aztán megszületett Judit lányunk, és a nyári szünetet ugyan otthon töltöttem, de szeptembertől már dolgozni kezdtem. Ekkor még Szegeden éltünk. Egyébként egyetemistaként már pontosan tudtam, hogy gyermekorvos akarok lenni.
– Hogyan került a képbe a kalocsai gyermekosztály?
– Amikor végeztem az egyetemen, akkor itt kaptam munkát, egy összetartó csapatban dolgozhattam. Egyszerre kezdtünk dr. Török Ildikóval, aki egyetemi csoporttársam volt és dr. Szeitz Klárával, akivel a középiskolában jártunk egy osztályba. Szerettem velük dolgozni, rengeteget tanultunk egymástól is. Hat évvel később megszületett Eszter lányom, és éppen otthon voltam gyesen, amikor Dunapataj pályázatot írt ki a gyermekorvosi státusz betöltésére, én pedig megpályáztam az állást és el is nyertem. 1994-ben költöztünk haza Hartára, először anyukámhoz, mert a nagymamám beteg volt. Ő sajnos éppen a hazaköltözésünk napján meghalt. A nagyszüleim egyébként nagyon szerettek, becsültek és tisztelték azt, amit elértem. A nagymamám például arra már nem emlékezett, hogy tett-e sót a levesbe, de arra igen, ha azt mondtam, hogy szerdán 9 órakor fogok élettanból vizsgázni. Minden pénteken az ablakból nézte, ahogy leszállok a szegedi buszról, és tudta, hogy ha mosolygok, akkor ötöst kaptam. Neki ez elég is volt. A nagypapámmal a visszaköltözést követően is ragyogóan kijöttünk.
Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta
– Ha arra gondolok, hogy milyen neveltetést kaptál, akkor önkéntelenül felmerül bennem a kérdés: nem furcsa azt látni, hogy ma milyen szellemben nevelik a szülők a gyerekeiket?
– Én minden kisgyermekes anyukámnak azt szoktam mondani, hogy ha már most nem tud parancsolni a gyermekének, ha már most nem tudja megállítani, hogy kihajtson a nyuszimotorral az útra, az hatalmas baj. Nálunk is megesik, hogy valamiért tízszer is rá kell szólnom az unokámra, de van egy olyan hangom, amit ha előveszek, akkor tudja, hogy ott nincs kecmec. Ezt a kisgyermekes szülőknek is próbálom átadni, hiszen ha az ő szavuk a gyermek néhány éves korában nem ér annyit, hogy az a pici lefékezzen a kis motorral, akkor mit csinál majd ugyanez az anyuka, amikor a gyereke esetleg rossz társaságba keveredik, vagy ittasan megy haza. Nem kell mindenről letiltani a gyereket, de ami egyszer tilos, az mindig legyen tilos! Ő ugyanis akkor érzi magát biztonságban, ha tudja, ha ismeri azt a bizonyos keretrendszert, amin belül mozoghat. Ezzel együtt itthon én vagyok a csikiszörny, és párnacsatázom is az unokákkal, de amiket elmondtam, azokat velük szemben is tartom. Ezekkel a kis tündérekkel nekem feltöltődnek a szeretetakkumulátoraim. Ugyanilyen érzés fog el, amikor a gyerekeket nem úgy kell becibálni a rendelőbe, hanem sokan közülük kopognak, hogy bejöhetnek-e már. Mindenkin van valami szép: a szeme, a haja, a ruhája, a cipője. Ha egyszer megdicséred egy gyerek cipőjét, utána már csak a legszebb cipőjében jön majd hozzád, és várni fogja, hogy megmutathassa. Amikor apám megtudta, hogy kijövök Patajra, azt mondta, hogy ez zsákutca, így szakmailag nem fogok fejlődni, de én kitartottam és nekem lett igazam. Számomra ezek a gyerekek olyanok, mintha a saját gyerekeim lennének, és ma már közel kétezren vannak. Huszonhat éve rendelek Dunapatajon, és ez idő alatt felnőtt egy generáció, akik elkezdték visszahozni hozzám a saját gyerekeiket. Tiszteletbeli pataji lettem, érzem, hogy befogadtak és azt, hogy mennyire szeretnek, ahogyan én is őket. Sokat köszönhetek Dunapatajnak!
Wéber Éva gyermekorvos orvos Kalocsa, Harta Mit jelent számodra a siker?
– Hetente keresnek meg Angliából, Németországból, a világ bármelyik pontjáról újdonsült szülők, a régi gyerekeim, hogy kikérjék a tanácsomat. Aztán amikor nagy ritkán hazajönnek, akkor csak úgy elhozzák a rendelőbe a piciket, hogy megmutassák.
– Azt mondtad egy korábbi interjúdban, hogy „boldog és elégedett ember vagy, aki mindent elért az életben”.
– Ez így is van! Mindent elértem, amit szerettem volna. De nem tudom elégszer elmondani, hogy nekem könnyű volt, mert nagyon szerencsés lehettem. Az élettől mindent megkaptam: a családot, a tökéletes társat, a gyerekeim irtó klasszak – büszke is vagyok rájuk -, az unokáim pedig csodálatosak. Most ugyan apuról esett sok szó, de az édesanyám egy igazi, nagybetűs nagymama. Nem vagyok én sem rossz mama, de mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ő. Hozzám kegyes volt a sors, a pálya mindent visszaadott, amit beletettem. Szerencsés voltam a döntéseimmel, a házi gyermekorvoslást pedig egyenesen nekem találták ki, itt kiélhetem a tyúkanyóösztöneimet. Boldog vagyok, mert teljes értékű az életem, és nem maradt bennem rossz érzés, hogy a lányaim bármiről is lemaradtak volna, persze ebben nagy szerepe volt a férjemnek és az anyukámnak.

Fotó: Emma