Mindenki „Györgyi néniként” ismeri a doktornőt, de ez ne tévesszen meg senkit. A „néni” szó egyáltalán nem illik rá, hiszen bensőjében egy nyughatatlan, a világra kíváncsian figyelő, végtelen jó humorral megáldott gyermeki lélek lakozik. A mai napig rendel gyermekorvosként és fel sem merül benne a kérdés, hogy mi lenne, ha már nem dolgozna. Nem titkolja a korát, bár a legtöbben el sem hiszik, hogy idén ünnepli a 82. születésnapját az örökifjú doktornő, akivel az első perctől kezdve tegeződünk. Ő szeretné így, hiszen szerinte csak az időseket illik magázni, ő pedig egy pillanatig sem érzi magát annak.

– Hogy érzed magad kedves Doktornő?
– Világ életemben optimista ember voltam, a nehezebb időszakokon is csak a pozitív hozzáállásom segített át. Engem amúgy sem dönthet le a lábamról holmi nátha, egészen egyszerűen ellenállok, nincs betegségtudatom. Az évtizedek alatt ugyanis betegségek tömkelegével találkoztam, így az ellenállóképességem rendkívül edzett lett.
– Generációk nőttek fel melletted és még mindig aktív vagy, dolgozol. Szoktad számolni, hogy éppen mennyi „gyermeked” van?
– Időnként tudatosul bennem, hogy egyre kevesebb szülő választ engem. Ez kissé elszomorít, viszont el kell fogadnom a döntésüket, hiszen nem lehet tudni, hogy meddig dolgozhatok még. Természetesen a 20-30 évvel ezelőtti időszakhoz viszonyítok, és nem igazán vígasztal az a tény, hogy már nem vagyok fiatal. De szomorkodásra nincs okom, mert még mindig dolgozhatok, és ez örömmel tölt el. Szinte meg is hatódom, ha új kismama érkezik azzal a kéréssel, hogy én legyek az orvosa leendő gyermekének.
– Még többet bírnál?
– Hogyne! Amit most csinálok az üdülés számomra. (nevet)Dr. Horváth Györgyi gyermekorvos Kalocsa orvos Impulzív MagazinNekem mindig is óriási volt a munkabírásom, most is, ha helyettesítenem kell, külön örülök, hogy még többen fognak hozzám jönni. „Küldjetek már beteget, hadd gyógyíthassak!” – ezt mondom mosolyogva a kollégáknak, ha megkérnek, hogy segítsek.
– Mikor alakult ki az orvosi szakma iránti szereteted?
– Mélykúton születtem, ahol a szüleim baráti kapcsolatot ápoltak egy orvos házaspárral. Rendszeresen közös programokat szerveztek, esténként a kártyapartik önfeledt nevetésétől volt hangos a nappali. Én is egyre több időt töltöttem velük, ott lehettem a rendelési időben, szerettem segédkezni, recepteket írni. Az orvos világ már akkor elvarázsolt.
– Egyenes út vezetett az egyetemre?
– Ennél göcsörtösebb az út nem is lehetett volna… (nevet) Jelentkeztem, de egyből elutasítottak, mert akkoriban még a származás befolyásolta azt, hogy kit vehetnek fel. Abban az időben, a forradalom előtt a paraszt és munkás származásúak voltak előnyben, én pedig értelmiségi családból jöttem, nem feleltem meg az elvárásoknak, még úgy sem, hogy a tanulmányi eredményeim alapján bejutottam volna az egyetemre. Végső elkeseredésemben jelentkeztem a védőnőképzőbe, ahol finoman jelezték, hogy jól gondoljam meg, szeretnék-e ide jönni, mert nem biztos, hogy bírni fogom. Megsértődtem, hiszen az orvosin megfeleltem, akkor csak el tudom végezni a védőnőképzőt is?! (nevet)
– Valahogy mégis sikerült bejutnod.
– Nem hagytuk annyiban, könyörögtünk a szüleimmel, hogy vegyenek fel. A dékán már, ha meglátott, szóról szóra tudta az egész önéletrajzomat. Aztán egy családi kapcsolatnak köszönhetően az utolsó pillanatban felvettek. Mi vagyunk az egyetlen olyan évfolyam, amelyik 12 félév helyett 11 félév alatt végezte el az egyetemet, mert akkor tört ki a forradalom, így nem járhattunk be egyetemre, ezért nekünk elfogadták azt az évet is.
– Akkoriban nem volt túl megszokott, hogy egy nő, orvosnak készül. Téged támogattak ebben a szüleid?
– Teljes mértékben, hiszen akkor nagy szó volt, hogy egy nő a faluból egyetemen tanul.
– Milyen szerencsés a családod, hiszen egy orvos jelenléte óriási biztonságot nyújthat. Megfogadják a tanácsaidat?
– A családomat is én gyógyítom, szakmai kérdésekben mindig hallgatnak rám, telefonon is bármikor hívhatnak. Biztosan érzik, hogy ott állok a háttérben, a biztonságot én jelentem nekik.
Dr. Horváth Györgyi gyermekorvos Kalocsa orvos Impulzív Magazin– Nem sokkal az egyetem után Kalocsára kerültél. Mi fogadott akkor itt?
– Rögtön bedobtak a mélyvízbe, jó pár álmatlan éjszakám volt. Ma már elképzelni is nehéz, hogy régen a gyerekosztály tömve volt a kicsikkel, hiszen nem voltak még külön gyermekkörzetek. Sosem felejtem el, amikor olyan kevés hely volt, hogy egyetlen ágyon feküdt három csecsemő. Súlyos betegek voltak, és nem volt elég gyógyszer, így küzdöttünk értük.
– Hogyan tudtad elfogadni azt, amikor a küzdelem sikertelen volt?
– Szerencsére kevés gyermek halt meg a kezeim között, de az a néhány örök nyomot hagyott bennem, kitörölhetetlen sebek maradtak. Úgy érzem mindent megtettem, hogy ne veszítsük el őket, mégsem sikerült. Egy haláleset mindig megviseli az embert. Szerencsére volt olyan is, amikor egy csecsemő a halál kapujában állt, de vissza tudtam hozni az életbe. Az egyik maradandó élményem egy húsvét hétfői naphoz kötődik: egy kislány életéért küzdöttem a kórházban, természetesen egyedül voltam akkor is az ügyeleten. A szorongásomat hátrahagytam és tettem a dolgomat teljes erőbedobással, hogy megmentsem az életét. Még ma is kiráz a hideg, ha erre gondolok.
– A félelmet hogyan tudtad kezelni, kordában tartani?
– Tagadhatatlan, hogy kétségbe voltam esve, de én amúgy is rengeteget aggódtam az osztályon és az ügyeleten is. Ilyen helyzetekben viszont csak arra fókuszálok, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtegyem a kis betegért, akinek az élete az én kezemben van.
– Ilyen nyomás után kellett otthon édesanyaként helytállnod. Sikerült a kórház falain belül hagynod a történéseket?
– Ezt nem lehet egyszerűen letenni, számomra az orvosi szakma hivatástudattal jár, ami azt is jelenti, hogy a szívemetlelkemet képes vagyok kitenni azért, hogy segíthessek.
– Szerinted milyen egy igazi gyermekorvos?
– Aki szívből szereti a gyermekeket, de nem sajnálja őket, mert úgy nem lehet kezelni, ha közben együtt sírsz velük. Engem az motivál, hogy meggyógyítsam őket, ezért itt nincs helye az érzelgősségnek. Ha nem tudsz határozott lenni, akkor biztosan nem leszel jó gyermekorvos.
– Az elmúlt évtizedek alatt láttad, hogy változnak körülötted az emberek, akiknek anno Te voltál a gyermekorvosa, most pedig már az ő gyermekeik egészségét óvod. Milyen változást veszel észre?
– A média hatalmas hatást gyakorol a szülőkre is, mindenki „orvossá” akarja képezni magát, úgy érzik, már-már mindent jobban tudnak, mint a szakemberek. Szerintem borzasztó nagy gyermekkultusz van, aminek biztosan egyszer meglesz a böjtje. Azt érzem, hogy a szülők mindent meg akarnak adni a gyermekeiknek, amit ők nem kaptak meg annak idején. Így látja ezt egy 82 éves ember. A nem túl bizakodó véleményemet azonban igyekszem magamban tartani, ugyanis a fiatal generációnak rendkívül határozott elképzelése van az életről, és nem igazán nyitottak más tapasztalataira. Azt gondolom, hogy a saját szüleiktől sem igazán fogadják el a tanácsot.
– Szerinted mi állhat ennek a hátterében?
– Kár is ezt tagadni, egészen egyszerűen nem neveltük meg rendesen a gyermekeinket. A változásban persze az is közrejátszik, hogy lényegesen jobb körülmények között élhetnek a mai családok, többet engedhetnek meg maguknak, így viszont a gyermekek tejben-vajban fürdenek, és könnyen elkényeztetetté válnak. Én „háborús gyermek” voltam, hiába kértem például nejlonharisnyát, nem kaptam, pedig akkor már sokaknak volt. Más idők jártak, megtanultuk, hogy nem kaphatunk meg csak úgy mindent. Akkor más volt a szülő-gyermek kapcsolat, már ha csak a magázódásra gondolok is.
Dr. Horváth Györgyi gyermekorvos Kalocsa orvos Impulzív Magazin– Mégis amikor először találkoztunk, egyből azt kérted, hogy tegezzelek.
– Nem szeretek magázódni, valahogy távol áll tőlem, úgy érzem a tegeződés fiatalít engem.
– Áruld el a titkodat Doktornő, tanulni szeretnék tőled!
– Azt hiszem ez adottság, illetve ilyenné válik az ember. Ez döntés kérdése, és ha a környezet is ilyen irányba mozdít el, akkor biztosan az élet napos oldalát fogod észrevenni. Kalocsán mindig is jól éreztem magam, talán ez is közrejátszott abban, hogy nem vágyódtam el soha, szeretek itt élni, tevékenykedni. Viszont imádtam világot látni, új kultúrákkal megismerkedni. Thaiföld hangulata teljesen elvarázsolt, az ott élő emberek mentalitása közel áll hozzám. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy milyen társasággal utaztam. A buddhisták életvitele nagyon megfogott, az egymáshoz való viszonyuk teljesen más és ez lenyűgözött.
Ámulatba ejt, hogy a mai napig nyitott vagy a világra.
– Az én generációm már kevésbé formálható, én viszont nem tartozom az idős nemzedék közé, Drágaságom! (nevet) Nekem az is szörnyen rosszul esik, ha „mamikának” hívnak. Kikérem magamnak!
– Ha jól tudom pár évvel ezelőtt még konditerembe is jártál.
– 50 éves koromban kezdtem el sportolni, egészen addig eszembe sem jutott, meg igazán talán időm sem volt rá. Akkor kezdtem érezni, hogy lehet, hogy öregszem?! Ettől azóta is félek, ezért meg is teszek mindent, hogy fiatalos maradjak. Véletlenül sem szeretnék egy töpörödött öregasszonnyá válni.
– Hány évesnek érzed most magad?
– 70 körülinek.
– Pedig 20 évet is simán letagadhatnál.
– Csak szerény akartam lenni. (nevet) Büszke vagyok a koromra, nem siránkozom azon, hogy milyen volt 40 vagy 50 évesen, mert most is jól vagyok. Tulajdonképpen én mindig jól éreztem magam a bőrömben. Nézd, voltak rossz periódusai az életemnek, de kinek nincsenek.
– A nyitottságodból adódóan arra következtetek, hogy téged igenis érdekel, hogy egy-egy betegség hátterében milyen egyéb okok állhatnak. Nem feltétlenül csak a gyógyszerekben hiszel. 
– Ez így van! Rengeteget formálódtam az évek alatt, és az utóbbi időben kezdtem arra rájönni, hogy ha a lélekben nincs béke, akkor ez betegség formájában biztosan jelentkezni fog. Amikor az egyetemen végeztem, még nem különösebben foglalkoztunk ezzel, de ma már biztosan tudom, hogy a lélekben dől el minden. Ma már keresem a betegség lelki okait is. 58 év alatt – amióta orvosként dolgozom – rengeteg élettörténettel találkoztam és a súlyos betegségek mögött többször rátapintottam a lelki problémára is. Magamat is szoktam elemezgetni, arra azonban még a mai napig nem tudom a választ, hogy miért küzdök ízületi problémákkal. Ez rendkívül aggaszt, de nem hagyom annyiban, kutatom tovább az okokat. Kétségtelen, hogy ennek van természetes orvosi magyarázata is, de én mégis azt hiszem, hogy valami az én lelkemet is nyomja. Visszamenőleg is szoktam elemezni a történéseket, szeretem megtalálni a dolgok gyökerét.
– Mit csináltál volna másként?
– Szakmailag semmit, a magánéletemet viszont jobban kellett volna óvnom. Harminc évet éltünk együtt a férjemmel, és majd harminc éve váltunk el… milyen hosszú az emberi élet. Úgy szerettem volna elválni – ahogy azt a filmekben látja az ember -, hogy utána is baráti viszony marad köztünk. Ez nem éppen sikerült, viszont ha a gyerekeknél találkozunk, akkor teljesen jól megvagyunk.
– Talán azt is megfejtetted már, miért ért véged a házasságod?
– Meglepő lesz, amit most mondok. A férjemmel a házasságunk vége felé leültünk beszélgetni, és őszintén megnyíltunk egymás előtt. 30 évvel ezelőtt elhangzott egy mondat, amit sosem fogok elfelejteni: „Egyszer hálás leszel nekem, hogy elhagytalak”. Akkor ezt egyáltalán nem fogadtam el, nem is igazán értettem, mit is szeretne ezzel mondani, de ma már teljes mértékben igazat adok neki. Be kell látni, hogy ha még évekig cipeljük a terheket és a megoldatlan problémák végére nem teszünk sosem pontot, valószínűleg még mélyebb sebeket ejtünk egymás lelkében.
– Hogyan tudtál továbblépni?
– Fájó volt szembesülni azzal, hogy a házasságom véget ért. A cserbenhagyott nő szerepéből nehéz volt kilépni, majd újabb feladatot jelentett, hogy ismét felépítsem az önbizalmamat. Összeroppantam, de szerencsére a bennem rejlő pozitivizmus, akkor sem hagyott cserben és fel tudtam állni a padlóról. Azóta is hálát adok az égnek, hogy a válásnak nem lettek maradandó nyomai a lelkemben. Sokan majd belehalnak egy ilyen helyzetbe, a lelkük összetörik, és akár testi elváltozások is jelentkeznek náluk.
Dr. Horváth Györgyi gyermekorvos Kalocsa orvos Impulzív Magazin
– Újra kellett építened önmagad és az életed, mi segített ebben?
– Engem a szakmám mentett meg, abba tudtam menekülni, mert sikerélményem volt a gyógyításban. Ez töltötte ki azt az űrt, amit a férjem hagyott maga után. Valójában a mai napig szörnyű lenne, ha nem dolgozhatnék, ugyanis nincs különösebb hobbim. Szeretek sütni, főzni, de ez nem elégít ki. Ha csak itthon lennék, biztosan magányosnak érezném magam, így viszont a továbbiakban is  emberek közt lehetek, a kollégáimmal szoros a kapcsolatom és ez jó érzéssel tölt el. Felnéznek rám, de nem feltétlenül szakmai értelemben, inkább az élethez való hozzáállásomat ismerik el és ebben példaként tekintenek rám.
Miért nem hiszed el magadról, hogy elismert gyermekorvos vagy?
– Nyilván ők állnak most a szakma csúcsán, ennek ellenére én is igyekszem lépést tartani a rendkívüli tempóban fejlődő tudománnyal, ezért folyamatosan képzem is magam.
Sosem voltál büszke magadra?
– Nem igazán szoktam elégedett lenni saját magammal, mert a sikereimet természetesnek vettem.
– Milyennek látod önmagad?
– Nem vagyok egy megközelíthetetlen doktornő, nem úgy viselkedem, mint egy tekintélyt követelő személy, akinek már csak a hivatásából fakadóan is kijár a tisztelet, ennek ellenére úgy érzem tisztelnek és szeretnek az emberek. Talán nem ez a megszokott, de az én személyiségem merőben más, ezért sem szeretnék megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Vidám, jókedélyű ember vagyok, akitől messze állnak ezek a felvett szokások. Sosem érdekelt a látszat, nem a külvilágnak élek, csak is a saját magam elvárásainak szeretnék megfelelni.

Fotó: Emma