– Jemen középső, hegyvidéki részén születtem. Az ország legmagasabb pontja arrafelé, ahol a mi falunk volt, körülbelül 3000 méter. Ott az anyai nagyszüleim éltek, mi völgyes területen laktunk. 1970-ben születtem. Ez az időszak Jemenben elég viharos volt, mert 1962-ben forradalom tört ki a királyság ellen, aminek a következtében a ’70-es évek végéig hatalmi harcok jellemezték a közéletet. Köztársaság született ugyan, de több puccs történt. Ezt megelőzően a jemeni király mondhatni kalitkába zárta az országot. Neki ugyanis nem állt érdekében az, hogy az ottani emberek tanuljanak, hiszen a tanult ember potenciális veszélyt jelent a hatalom számára. Így az ország elmaradottá vált, és leszakadt szomszédjaitól. Fejletlen volt nem csak kiművelt emberfő, de infrastruktúra, és utak szempontjából is. Sőt, emlékszem, hogy gyerekkoromban sokszor meséltek nekem az éhség éveiről.

– Bizony! Éveken át tartó aszályos időszakok sanyargatták az embereket, ami ellen a király valójában nem tett semmit. Ez is hozzájárult a megbuktatására kitört forradalomhoz. Eközben a szomszédos Szaúd-Arábia, ami eredendően sokkal elmaradottabb ország volt korábban, mint Jemen, komolyabb fejlődést tudhatott magáénak. Jemen fővárosa háromezer éves, ilyen történelmi gyökerei vannak a kultúrának! Lényeg a lényeg, hogy nehéz időszakban születtem.

– Édesapám élete egy külön történet lehetne. Egyke gyermek volt és korán elveszítette a szüleit, előbb édesanyját, majd 12 évesen édesapját, aki nagy kereskedő volt, így jelentős vagyont is örökölt utána, de vele együtt a munkával járó terheket is. Hamar megnősült, amit négy válás követett, mire az ötödik házasságát megkötötte. Ebből születtem én is a testvéreimmel. Egyszer, amikor éppen a szokásos kereskedelmi útjára indult Ádenbe, találkozott Angliába készülő társaival. Ez a lehetőség őt is vonzotta, így az egész karavánját egy barátjára bízta, hogy vigye haza és folytassa a munkát, ő meg útnak indult. Ekkoriban tizenhét éves lehetett. Öt évet töltött ott, majd hazatért, aztán újra visszament, időközben viszont az otthoni vállalkozása teljesen tönkrement, a házából még az edényeket is elhordták. Ilyenkor mindig új életet kezdett, új asszonnyal, aminek szinte forgatókönyv-szerűen ez lett a vége újra és újra. Angliai munkája során az volt a feladata, hogy vezesse a hosszú útra készülő hajók rekonstrukcióját. Amikor megtudta, hogy Magyarországon fogok tanulni, annyit mondott, hogy ennek az országnak biztosan nincs tengerpartja, mert ő ott nem járt.

– Az ő apja nagy embernek számított, mint itthon a grófok. Hegyek tartoztak a tulajdonába, beleértve az ott lévő falvakat, földeket. Ő elvált a férjétől, így lett édesapám utolsó felesége, amiből az is következett, hogy mindannyian kései gyerekek lettünk. Anyukám szabó volt, amit autodidakta módon tanult ki. Ha új ruhamodellekkel találkozott az üzletben, akkor vett belőle párat, hazavitte, lebontotta, átvizsgálta, aztán újra elkészítette azokat, kiegészítve a saját ízlése szerint. Hat varrógépe volt otthon. Miután édesapám végleg hazajött, a kávéültetvényeinken tevékenykedett. Egy-egy gyengébb évben édesanyám szabómunkával pótolta a családi kasszából hiányzó pénzt.

– A legtöbbre óvodáskoromtól emlékszem. Az óvodai rendszer nálunk más, mint itt. Ugyanoda jártunk óvodába, ahol folytatjuk azután az iskolát. Az óvóbácsi később a tanító bácsink lett. Egyetlen tanár volt a faluban, és az összes környékbeli faluból bejáró gyermekkel ő foglalkozott. Mi az óvodában megtanultunk írni, olvasni, számolni. Nem volt tollunk, hanem szenes fadarabbal írtunk falapra. Mindig úgy mentem haza, hogy tetőtől talpig fekete voltam. Aztán átszoktunk a krétára, akkor mindenem fehér volt. Hogy racionalizálja a teendőiket, a felsőbb évesek felügyelték a kisebbeket. Az ellátmányáról egész évben családok gondoskodtak. Minden nap másik család főzött rá. Aztán a ’70-es évek második felében kitört a háború Észak- és Dél-Jemen között.

– Mivel Észak-Jemen kapitalista, Dél-Jemen pedig kommunista terület volt, elég veszélyes szakaszon terült a falunk. Az ugyanis rendkívül közel esett az észak és dél közötti határhoz, ami néha ingadozott. Eredendően az északi részhez tartoztunk, de volt, amikor a délieknek sikerült megszerezniük ezt a határközeli körzetet. Tehát nagy volt a bizonytalanság. A szüleim, hogy minél biztosabb jövőt teremtsenek meg számunkra, a nagyobb öcsémmel elküldtek a városba tanulni. Ekkor kilenc éves voltam. Ahogy mondtam, a völgy, amiben a falunk húzódott, egy időre délhez került, a szomszédos hegytető viszont már észak volt. Pirkadatkor egy táskával a hátunkon nekivágtunk a hegyoldalnak, aminek a csúcsán édesanyám bátyja, egy rangos katonatiszt, várt bennünket. Felfelé menet viszont túl korán vettem elő a táskámból az északiak zászlaját, és emeltem a magasba. Lentről abban a pillanatban megindult a golyózápor ránk. A nagyobb kövek mögött találtunk fedezéket, ahonnan az északi katonák menekítettek ki bennünket.
– Gyermekfejjel hogyan élted meg, hogy lőnek rád?
– Először csak a fura, sípoló, zümmögő hangra figyelsz fel, ami eleinte nagyon érdekes, de közben félsz, és eszeveszetten futsz. A nagyobb lövedékek sorozata a mai napig visszacseng a fülemben. Volt, hogy hetekig barlangban rejtőztünk édesapámmal és a nagyobbik öcsémmel azért, mert a kommunisták begyűjtötték az öt-hatéves korú fiúkat a családokból és Dél-Jemenbe vitték őket képzésre, mondván, majd később hazaküldik őket, jó kommunistaként. Visszatérve a hegyhez, nagybátyám fogadott bennünket, majd a tőlük háromórás autóútra lévő Ibb városába vittek. Itt folytattuk az általános iskolai tanulmányainkat. Először a nagybátyám családja fogadott be minket, majd miután elköltöztek és a háború véget ért, az öcsémmel visszamentünk egy évre a falunkba, a szülői házba. Nálunk az általános iskolát hat évig jártuk, amelyre három év középiskolai és három év gimnáziumi képzés rakódik. Összesen tehát 12 évig járunk mi is iskolába, akárcsak itt, viszont más a felosztás. Szintén különbség, hogy az általános iskolai képzés végén volt egy központi vizsga, amilyen itt az érettségi. Ezt már otthon tettem le. A középiskolát újra a városban kezdtem, ahol egyedül laktam egy albérletben.
– Most a tizenéveid elején járunk, ugye?– Ekkor kiskamasz voltam, és a szüleim által havonta küldött ellátmányból éltem. Ez egy nehéz időszak volt, meg kellett tanulnom magamra főzni és mosni, hogy ezekre ne kelljen sokat költenem.
– Mi volt az első étel, amit meg tudtál főzni?
– Babot, hagymával, paradicsommal. Ezután jöttek a tojásos ételek. Mindig ismerősöktől, szomszédoktól kérdezgettem, hogyan kell egy-egy egyszerűbb ételt megfőzni. Vasalni úgy vasaltam, hogy a földön lévő matrac alá, ami az ágyam volt, betettem szépen az egyenruhámat a padlóra, és az reggelre élére lett vasalva. Az iskolám akkor nyílt meg, és emlékszem, hogy az igazgató fogadott, íratott be. Mindenki idegen volt számomra. Ibbnek ezt a részét sem ismertem korábbról, és falusi gyerekként a városi gyerekek körében nem voltam túl népszerű sem. Bár rosszul éltem meg ezt az időszakot, elég jó tanuló voltam. Csak a tanulás érdekelt.
– Bántott, vagy inkább inspirált és jobb teljesítményre sarkalt, hogy érezhetően nem fogadtak be?
– Zavart, de annyira nem érdekelt. Inkább az volt a fejemben, hogy „akkor is megmutatom, mire vagyok képes”. Másrészt, mindig visszacsengtek édesanyám szavai, aki arra intett, hogy a jó tanulókkal barátkozzam, kerüljem el a problémás embereket.
– Ilyen körülmények között hogyan tudtál teljesíteni?
– Az első év végére az iskolámban, ahová közel ezer diák járt, sikerült a tíz legjobb eredménnyel végző közé küzdenem magam, akiket minden év végén díjaztak. Az évzáróra meghívták a város polgármesterét, a nagyobb vállalkozókat, szponzorokat, akik ajándékokat és okleveleket adományoztak. Én a második legjobb tanuló voltam az első évem végén.
– Ez megerősített a diákok között, vagy még nagyobb céltáblát tett rád?
– Határozottan megerősített. Akik korábban piszkáltak, bántottak, elkezdtek közeledni hozzám, meghívtak születésnapokra, kérték, hogy tanuljunk együtt, és mind tudták a nevemet. Az évvégi kitüntetetteket ugyanis nemcsak a tanárok, a diákok is megjegyezték. Verseny, és tanulmányi eredmények terén abban az iskolában is sikerült szépen szerepelnem, ahová legközelebb kerültem. Ott tettem le az érettségit. Időközben felkérésre a megyei cserkészet kulturális szervezői feladatait is elláttam.
– Az, hogy ennyire ott volt benned a teljesíteni akarás, a bizonyítási vágy, a neveltetésedből fakadt, és a feléd támasztott szülői elvárásoknak igyekeztél eleget tenni, vagy belső indíttatás volt?
– Inkább az utóbbi. Én ugyanis kilencéves koromtól tudtam, hogy sebész szeretnék lenni.
– Ez volt tehát a mindenkori motiváció?
– Igen! Tudtam, hogy ezért mindent végig kell csinálni, és egy orvosnak nagyon jól kell tanulnia. Ez végig bennem volt. Közben a gimnáziumi évek során kialakult egy baráti társaság, akik inkább az irodalom és a művészetek iránt voltak fogékonyak. Mindig találkozunk valamelyikükkel koraesténként és verseket olvastunk, értelmezgettünk, elemezgettünk. Itt ismerkedtem meg jórészt korombéli amatőr festőkkel is. Örömmel lesegettem őket munka közben, és szívtam magamba, amit láttam. Közben másodéves gimnazistaként nyitottam egy címfestői boltot, ahol megrendelésre terveztünk és kiviteleztünk cégtáblákat intézményeknek, vállalkozásoknak. Ezt délutánonként vezettem az iskola mellett. Érdekesség, hogy az első megrendelésemet a helyi rendőrkapitányságtól kaptam.
– Aztán beindult a bolt?
– Folyamatosan jöttek a megrendelések. Olyannyira folyamatosan, hogy tizenhat évesen már fel kellett vennem alkalmazottakat. A szüleim szokás szerint küldték borítékba a havi ellátmányomat, és amikor már volt elegendő pénzem, akkor a tőlük jött borítékot kibontottam, megnéztem, hogy mennyi van benne. Hozzátettem ugyanannyit, és visszaküldtem. Ekkortól önállóan éltem. Amikor végzős voltam, ők is felköltöztek a városba az öcséimmel, akik szintén itt kezdtek tanulni. Fontos elmondani, hogy a rendszer akkoriban támogatta a tanulni vágyókat, hiszen a nehéz ’70-es évek után a ’80-as években felismerték, hogy szükséges megerősíteni az értelmiségi réteget. Így ennek a célnak mindent alárendeltek, többek között különböző nemzetközi állami ösztöndíjprogramokat hirdetve, akár külföldön is. Öt országba lehetett öt különböző szakterületre megjelölni jelentkezést.
– Hová ikszeltél?
– Első helyen az Amerikai Egyesület Államokba gyógyszerész helyre, másodikként Magyarországon az orvostant jelöltem meg, utána Németországon az építészmérnöki képzést, majd Irak villamossági mérnök, végül Szíriában a fogászat szakot.
– Hogy derült ki, hogy melyik országba vettek fel?
– Sosem felejtem el, 1990 augusztusa volt, olvastam az újságot, benne címlapon Göncz Árpáddal, a Magyar Köztársaság első elnökének fotójával, az ösztöndíjasok listáját pedig pár oldallal hátrébb közölték. Gyorsan odalapoztam, kerestem a nevem, és láttam, hogy Magyarország van feltüntetve mellette, ahol gyógyszerésznek tanulhatok majd, bár orvostanra jelentkeztem.
– Milyen volt az első napod Magyarországon?
– 1990 szeptemberében, egy csütörtöki napon, reggel hét órakor szállt le a gépünk a többi Magyarországra ösztöndíjat nyert diáktársammal. Talán még egy kicsit az eső is szemerkélt. Emlékszem, hogy a reptéren vártunk az attaséra, hogy jöjjön értünk, amikor megszólalt a hangosbemondó és mind egymásra néztünk, azon tanakodva, hogy milyen nyelvet hallunk. Volt, aki németül, volt, aki angolul, volt, aki oroszul tudott közülünk, de senkinek nem csengett ismerősen, amit hallott. Akkor döbbentünk rá, hogy ennek az országnak saját nyelve van… [nevet fel]. Bevallom őszintén, ennek nem néztünk utána. Az első utunk tehát a Budaörsi Nemzetközi Előkészítő Intézetbe vezetett, ahol beírattak minket, ugyanis fél évig kellett itt magyar nyelvet tanulnunk, ezután foglalkozhattunk az egyetemi előkészítő anyaggal. A szállásunk a Fehérvári úton volt, ahonnan vissza kellett mennünk a bérleteinkért az Előkészítőbe. Ezeket a kezünkbe nyomták, aztán felszálltunk az 53-as buszra, annak a tudatában, hogy ismerjük a visszautat. Amikor a tömött busz elindult, ütéseket éreztem a hátamban. Az ismerősöm, akivel utaztam, nem akarta elhinni, ami történik. Öt fiatalember, tarajosra nyírt hajjal, kopasz fejjel, bokszerrel felszerelkezve állt mögöttem – így ismerkedtünk meg a punkokkal és a skinheadekkel. Rögtön nyomtam is a gombot és leszálltunk. Nem jöttek utánunk. Mi pedig ültünk a padkán és néztünk egymásra, mondván, jó helyre kerültünk! Aztán persze kiműveltek bennünket arról, hogy merre érdemes járkálni, merre nem, és később már nem voltak ilyen bajok.
– Elég szomorú, hogy így mutatkozott be az ország, bár gondolom azért sejtettétek, hogy nem ez a jellemző!
– Aznap este találkoztunk a Magyarországon Tanuló Diákok Egyesületének képviseletével. Ők tisztázták ezeknek a csoportoknak, eszméknek a létét, és jó tanácsokkal vérteztek fel minket. Mondták, hogy mielőtt felszállnánk egy buszra vagy a metrora, jól nézzünk körbe és vigyázzunk magunkra. Onnantól, ezt tartva, nem is volt semmi gond, nem ért semmilyen atrocitás.
– Mi történt ezután?
– Elkezdtünk tanulni. Nekem feküdt a magyar nyelv, és amikor beszéltek hozzám az emberek, mindig nagyon figyeltem a szájuk mozgását, hogy hogyan formálják a betűket, képzik a hangokat, kerestem az arab nyelvvel a kapcsolódási pontokat. Időközben jeleztem, hogy nem gyógyszerészetet szeretnék tanulni, és ha nem találnak orvostanra helyet számomra, akkor inkább küldjenek vissza Jemenbe. Kiderült, hogy Debrecenbe jelentkezhetek, viszont kémiából, biológiából, matematikából és fizikából felvételizni kell. Tizennégyen mentünk Budapestről, és hármunknak sikerült bejutni. Így kerültem be a Debreceni Egyetemre 1991-ben.
– Tehát teljesült az álmod, amiért ide jöttél?
– Tulajdonképpen igen, de itt ért életem első nagy tanulmányi kudarca is rögtön az első félév végén. A biológia írásbelin, friss magyartudásommal a teszt negyedénél tartottam, amikor letelt az időnk. Nekem ekkor még fordítanom és értelmeznem kellett magamban a kérdéseket, amivel rengeteg percet veszítettem. Emlékszem, hogy gyalogoltam utána haza az egyetemről, és az egész utat végig sírtam. Nem voltam én ahhoz szokva, hogy bármilyen tárgyból is megbukok! Gőzerővel készültem a szóbeli pótvizsgára, amit már négyesre teljesítettem. Piros szemekkel, nyúzottan, leharcoltan összefutottam a tanárommal, aki megjegyezte, hogy rosszul nézek ki. Amikor egy kávé mellett elmeséltem neki, hogy napi három-négy óra alvással próbálok teljesíteni, közölte, hogy ezt nem fogom bírni, legalább hat órát kell aludnom naponta. Ehhez tartottam is magam, és az év végi vizsgákat 4.3-as átlaggal zártam. Az akkori rendszer szerint 4.1-es átlagtól az egyetem visszatérítette a tandíj 25 százalékát, amit nekem ugye a nagykövetség fizetett, a pénzt viszont én kaptam meg. Mindig ebből a pénzből vettem jegyet és látogattam haza Jemenbe. 4.5-ös átlag felett már a tandíj 35 százalékát térítették. A felsőbb évesek egyébként azzal a jótanáccsal fogadtak be, hogy készüljek fel rá, hogy ebben az iskolában minden külföldi vendégdiák megbukik az első év végén és megismétli azt. Így a 4.3-as átlagommal ismét sikerült nevet és megbecsülést szereznem a csoporttársaim körében. Az orvostudomány doktorának járó oklevél átvétele után pedig következett a szakterület-választás.
– Ami azt jelentette, hogy…?
– Hogy miután megkaptam a diplomát, dönteni kellett a „merre továbbról”. Találkoztam ugyanis az egyik csoporttársammal, akinek az édesanyja főorvos volt Nyíregyházán, és elmondta, hogy Sátoraljaújhelyen sebészállásra vár az ottani kórház osztályvezetője és az igazgatója, akiknek előzetesen ajánlott. Ez azért volt nagy dolog, mert akkoriban az ország tele volt orvosokkal, és nehéz volt munkát szerezni.
– Ez ma már utópiának tűnik…
– Valóban, most jóval nehezebb a helyzet, gondolva az országos általános orvoshiányra. Szóval oda kerültem, sebész gyakornok lettem, majd Debrecenben szakvizsgáztam sebészetből. Ketten kaptunk kiválóan megfelelt eredményt, az egyik egy magyar srác, Dr. Tóth Dezső volt, aki jelenleg is praktizál a debreceni Kenézy Kórházban, a másik én voltam. Ezután jött a lehetőség, hogy baleseti sebészetből is szakvizsgázzak. Az ezt megelőző gyakorlati időm alatt győzködött a professzorom, hogy maradjak ott, legyek baleseti sebész, és akár a tudományos fokozatok, kutatás, oktatás irányába is mozdulhatok.
– Az orvoslásnak ez az ága sosem vonzott?
– Jó dolog, és szép dolog az is, de én vallom, hogy ha egy ember segítségre szorul, nem azt fogja megkérdezni, hogy kinek van a legmagasabb tudományos fokozata, akire bízhatja magát. Azt fogja kérdezni, hogy ki tud engem meggyógyítani? Ennek pedig nem feltétlen van köze ahhoz, hogy phd, professzor, vagy bármi más van a neved előtt.
– Kimondhatjuk, hogy célirányosan gyógyítani akartál!
– Igen. El is mozdultam a traumatológia irányába, amelyből 2005-ben szakvizsgáztam, ismét kiválóan megfelt eredménnyel Budapesten. 2011-ig Sátoraljaújhelyen maradtam, ezután kerültem Kalocsára.
– Közben pedig, amiről eddig kevés szó esett, a magánéleted is úgy alakult, ami nagyban formálta a hollétedet!
– Bizony. Sátoraljaújhely ugyanis határmenti település, ahol a határon túlról érkező tanulók is tanultak, beleértve az egyészségügyi szakközepet például. Egyébként ott tanítottam én is, de azt a csoportot pont nem, amibe a későbbi feleségem járt, mert akkor töltöttem a baleseti sebészeti gyakorlati éveimet Debrecenbe. A visszatérésem után ismerkedtem meg vele, aki akkor végzős ápoló tanuló volt. Mondhatom, hogy szerelem volt első látásra. Ez 2005 júniusában történt, amikor is már elhatároztam, hogy augusztusban végleg hazaköltözöm Jemenbe.
– Gondolom kemény belső harc indult a szív és az agy között, ugye?
– Igen, de itt ragadtam. A szívem ide húzott.
– Hogy fogadták otthon a döntést? Nyilván bejelentetted, hogy menni fogsz és már vártak haza!
– A szüleim eddigre már nem éltek, de nálunk a család nem merül ki a közvetlen szülő-gyermek kapcsolatban, hanem a tágabb rokonsággal is közel állunk egymáshoz, unokatestvérekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal. Persze csalódottak voltak, mert, ahogy mondod, számítottak rá, hogy hazamegyek. Szóba került a párommal, hogy kétlaki életbe kezdünk, és meglátjuk, hogy sikerül-e elhelyezkednie ott, illetve be tud-e illeszkedni abba a kultúrába. Végül abban maradtunk, hogy megvárjuk, amíg megkapom a magyar állampolgárságot. Ez 2009-ben volt, de közben 2007-ben már Jemenben is jártam, ahol honosíttattam a diplomámat, biztos, ami biztos alapon. Az ország akkoriban jó irányba is haladt, rengeteg magánkórház, magánegyetem nyílt és virágzott. 2009 vége felé kaptam lehetőséget arra is, hogy Angliában dolgozhassak egy rövid ideig. A feleségem ide nem akart kijönni, amikor is komoly számvetésre kényszerültem. Új országban, remek körülmények között új karrierbe kezdjek, vagy a szeretett párommal, a jól ismert helyen folytassam a korábbi életünket. Persze nem volt kérdés, hogy bár több pénz, és jobb rendszer nézett ki Angliában, ahol nem fordulhatott elő, hogy a műtőben valami hiányzik, és a sebésznek improvizálnia kell egy állami kórházban, végül az itthon maradás mellett döntöttünk, családi okokból. Visszajöttem Sátoraljaújhelyre, ahol tárt karokkal vártak, és ahol 2011-ben megkaptam a főorvosi kinevezésemet.
– Hogyan került a képbe Kalocsa?
– Úgy, hogy pont ebben az évben keresett fel dr. Vadász Mária, a kalocsai kórház akkori igazgatója, hogy nincs-e kedvem ide jönni? Eljöttem, körbejártam a kórházat, ahol megtudtam, hogy a néhai, tragikusan gyorsan elhunyt Dr. Vécsei Béla utódját keresik. Az igazgatóasszony úgy fogalmazott, hogy egy fiatal osztályvezetőre lenne szüksége, aki hosszú távon viszi az osztályt, felajánlva egyúttal ennek a lehetőségét. Akkoriban viszont a sátoraljaújhelyi főnökömnek megromlóban volt a viszonya az ottani vezetéssel, és már javában készült arra, hogy életkorából fakadóan vissza fog vonulni, ezért felajánlottam az igazgatónőnek, hogy keresse meg őt, nekem ugyanis nincs ilyen ambícióm per pillanat, vele viszont jönnék.
– Al-Droubi Husin főorvosúrról beszélünk?
– Igen. Szóltam még Mokarrami doktornak [Dr. Mokarrami Mohammad Ali – róla tavaly karácsonyi számunkban olvashattál – a szerk.], aki rávágta, hogy ha mi ketten megyünk, ő harmadikként csatlakozik. Egyedül azért sem szívesen jöttem volna, mert a mellkas sebészet helyett új szakmát kellett hozni, a traumatológiát, amelynek a minimál orvosi létszám-feltétele három hadra fogható traumatológus szakorvos. Ezért győzködtem a főnökömet és a kollégámat, hogy menjünk együtt, hiszen mind a hárman sebész és baleseti sebész szakorvosok vagyunk. Dr. Vadász Mária személyesen kereste meg őt a miskolci otthonában, ahol négy órán át tárgyaltak, és jó érzékkel annyit kért tőle, érezve a vonakodást, hogy ha ő eljött Miskolcig, akkor látogassa meg a főnököm Kalocsán, ha arra lenne dolga. Nem sokkal később Husin főorvos nyaralni ment és hazafelé útba ejtette Kalocsát. Megnézte a kórházat, a műtőblokkot, az osztályt, és azonnal fel is hívott, hogy benne vagyok-e még abban, hogy Kalocsára jöjjünk? Mondtam, hogy természetesen. Ekkor dőlt el, hogy jövünk és indítjuk, gyakorlatilag a nulláról a traumatológiát.
– Közben az életed másik síkján, akiért végtére is itt maradtál Magyarországon, hogyan alakultak a dolgok?
– 2011-ben összeházasodtunk a feleségemmel. Egyházi esküvőnk volt Miskolcon és mostanában tervezzük a polgári szertartást. Isten színe előtt tehát már házasok vagyunk.
– Bár évek óta Magyarországon éltél mire egybekeltetek, nem volt köztetek soha súrlódás abból fakadóan, hogy teljesen más világ nevelt fel benneteket?
– De, természetesen össze kellett csiszolódnunk, és egy jó kapcsolat a mai napig lemondásokkal jár mindkét fél részéről. Ez azonos kultúrából érkező emberek között is így van, nemhogy abban a helyzetben, amilyen a miénk. Nekem kicsit könnyebb dolgom volt, hiszen volt időm kiismerni a magyar és az európai kultúrát. Neki viszont embert próbálóbb volt bizonyos dolgokat befogadni, de ez nem szült komolyabb feszültséget, mert mindenről nyíltan tudunk beszélni.
– Fel tudnál idézni egy konkrét dolgot, amikor abból eredt egyet nem értés, hogy különböző kultúrából származtok?
– Például most, hogy böjthónap van, meg kell értetni ennek a hátterét. Hogy ez mennyivel mélyebb dolog, mint egyszerű étel, vagy italmegvonás napközben magunktól. Részéről a családi összejövetelek alkalmával már a kapcsolatteremtés is kihívás, hiszen nem mindenkivel tud angolul kommunikálni. De ettől függetlenül annyira beilleszkedett, hogy két fiunk, és az érkező harmadik, úgy tűnik, kislányunk számára ő maga választott arab neveket. Az idősebb fiunkat, aki júliusban lesz hatéves Amirnek, a kisebbet, aki most volt május 8-án hároméves Kareemnek hívják, és ha minden igaz, a pici lányunk Nadira lesz.
– Ők magyarul beszélnek?
– Igen, de én beszélgetek velük arabul is. Sokszor érdekes, hogy magyarul válaszolnak. Tehát megértik, amit mondok nekik, de egyszerűbb magyarul megszólalni. Remélem, hogy sikerül megtanulniuk idővel az arab nyelvet is, mert én vallom, hogy minden egyes beszélt nyelv kincset ér, és később megélhetési lehetőség forrása.
– Mik az alapvető értékek, amiket a szüleidtől kapott örökségedből, vagy a saját élettapasztalataidból mindenképpen szeretnél elültetni a gyermekeidben?
– A legfontosabb a tisztesség! Hogy az ember legyen tisztességes, és ha ezt valaki elvárja magának, akkor viszonozza is. Az önzetlen egymásért cselekvés fontossága szintén szeretném, ha elültetődne bennük. Alapvetően egy orvos sem várhat el semmit egy szenvedő betegtől azért, mert a dolgát teljesítve ellátja, segít rajta. Ez itt, Magyarországon kicsit másképp működik, sajnos.
– Ezt az értékrendet, főleg, amit utoljára mondtál, nem karcolgatja a kórház belső világa, amit akár a közvetlen környezetedben is látsz?
– Az a helyzet, hogy naponta szembesülök ezzel kapcsolatos jelenséggel. Véleményem szerint nem mindenkinek sikerült megőriznie azt az értéket, amit önmagában hordoz az orvoslás. Sokak még nem fásultak bele ebbe a szakmába, de a benne dolgozók zöme igen. Az nem az én tisztem, hogy ennek az okait boncolgassam, ami viszont tény, hogy országosan érzékelhető probléma az orvoshiány. Vannak helyek, ahol nyolc ember feladatát négy látja el, és épphogy kilépsz a kórház ajtaján, már csöng a telefon, és vagy szóbeli segítségnyújtásban kell toppon lenni, vagy azonnal visszamenni és cselekedni. Aztán van a másik típus, aki az osztály küszöbét átlépve már kapcsolja is ki a telefonját.
– Neked ki van kapcsolva bármikor is a telefonod?
– Nem! Éjjel-nappal be van kapcsolva, és fel is veszem. Persze akadnak esetek, amikor nem tudok bemenni azonnal, mert otthon egyedül vagyok a gyerekekkel, de olyankor fel tudom hívni az ügyeletes kollégát, és tájékoztatni.
– Megosztanál velünk egy emléket, amikor megcsörrent a telefonod, és nem volt kérdés, hogy szaladni kell?
– Igen. Még Sátoraljaújhelyen voltam, és éppen szabadságra mentem. Otthon pihengettem, amikor hívtak a kórházból, hogy egy ukrán kisbusz vonattal ütközött és a tömegbalesetben sokan megsérültek, viszont nincsen bent elég orvos kilenc ember ellátására. Rögtön rohantam be, ahol akkora volt a fejetlenség, hogy nem volt idő mindenkinek felhajtani az iratait, így mielőtt elláttuk volna a beteget, filctollal számokat írtunk a karjaikra, hogy az egyes vizsgálatokat személyre szabottan el tudjuk végezni és a megfelelő diagnózist felállítani. Kalocsán egy szúrt sebű beteghez hívott egyszer az egyik idősebb kollégám, hogy jöjjek segíteni az ellátásában. Én meg autóba pattantam és mentem.
– Bár érintőlegesen már szó esett erről, de talán kevésbé köztudott rólad, hogy a művészetek iránt is igen fogékony ember vagy!
– Ez igaz, csak egyre kevesebb időm van rá, akár a versírásról, akár a festésről beszélünk. Az írást nálam az adott pillanat szüli, gombnyomásra nem tudok írni. De elalvás előtt rendre jönnek gondolatok, amiket régen az éjjeli szekrényemre készített papírokra jegyeztem fel. Ezeket a foszlányokat, szösszeneteket reggelente összeszedtem, és rendszereztem, sokszor magamban is rácsodálkozva, milyen dolgokat sikerült leírnom.
– Mi a helyzet a festészettel?
– Ennek a művészeti ágnak már gyermekkoromban is hódoltam, bár akkor főleg rajzoltam. Nem volt ugyan sem festékünk, sem sok más eszközünk, ami kellett volna hozzá, de virágszirmokból dörzsöltem és préseltem színalapanyagokat, például. Aztán a városba kerülésem után már nem volt hiánycikk a festék. Időközben sikerült segítő szakértőt is találnom, akinek rendszeresen mutogattam anno az újonnan készült képeimet, várva arra, hogy mit szól hozzá, milyen jó tanácsokkal lát el.
– Mi a lesz a képeiddel, írásaiddal?
– Az utóbbiakból született sok arab nyelven, amikor Debreceben voltam. Ezeknek a verseknek a javát honvágy, szerelem, itthon maradás itatja át. A legutóbbi festményemen éppen egy háborúban megárvult gyermek látható. Az ő képe a híradóból égett az agyamba. A gyermek szinte szétrobbantja kezével a markában tartott műanyagpoharat, miközben sír és az arcán elhagyatottság, szégyen, boldogtalanság tükröződik. A hazámban átéltem háborús időszakot, és ma ismét háborús körülmények uralkodnak ott – talán ezért is találtam meg és éreztem hozzám közelebb állónak ezt a képet, ami elszomorít. Annak ellenére, hogy technológiai szempontból hatalmasat ugrott a világ, mentális szempontból nem sok minden változott. A gépek gyorsabban fejlődnek, mint az ember agya.
– Nem félted a gyermekeid jövőjét? Vannak fiatalok, akik azzal magyarázzák, hogy nem szeretnének gyermeket, hogy „erre a világra” kár lenne szülni.
– Teljesen megértem az aggodalmat, és megmondom őszintén, hogy amikor megtudtuk, hogy valószínűleg kislányom születik, valami hasonló megfogalmazódott bennem is. (Az interjú készítéseket Adel hitvese még szíve alatt hordta harmadik gyermeküket – a szerk.) A reményünk viszont sosem halhat meg egy jobb világ iránt! Ugyanakkor, jelenleg mindenhol tombol az „iszlámofóbia”, főként Európában ehhez még jó adag „arabofóbia” is társul, nyilván némi okkal. Aztán megnőnek a gyermekeim, és ki tudja, ki fogja majd „lemigránsozni”, vagy „leterroristázni” őket az iskolában? Ez is egy negatív dolog, ami jelen van, de én komolyan vallom, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ami pedig rájuk vonatkozóan a legfontosabb, hogy szülőként próbáljuk őket afelé terelgetni, hogy megtalálják a maguk útját.
– Ehhez rengeteg erőt és sikert kívánok, a beszélgetést pedig nagyon köszönöm!
– Én köszönöm a megkeresést!Fotó: Kesztyűs Attila