Az normális, hogy novemberben lesz négyéves a lányom, de amikor nagyritkán belegondolok abba, hogy mondjuk 14 év múlva (tudom, egy naiv idióta – jelen!) mi lesz, akkor egy hajszál választ el attól, hogy azonnal tikkelni kezdjen a szemhéjam? Morbid a párhuzam, de olyan pánikszerű szorongás tud gyomorszájon vágni, mint amikor úgy igazán belegondolok a halál és az elmúlás pillanatába… Tudod, amikor egy másodpercre rád szakad a gondolat, hogy egyszer csak vége lesz, és a nagy fekete semminek szinte agyonnyom a puszta képzete.
Irtó büszke vagyok rá, hogy az utóbbi hónapokban elkezdtem megvalósítani azt, amit évekig „nincs rá időm” klasszik kifogással tologattam: újra olvasok könyveket. Végzettségem szerint magyartanár volnék, úgyhogy az alapjárat és nem dicsőség kellene, hogy legyen, főleg, hogy rádiósként és újságíróként részben fogalmazásból és szövegalkotásból élek. De szégyen ide, vagy oda, egy-egy kósza krimi vagy Harry Potter kivételével nem nagyon voltak könyvek a kezemben az utóbbi pár évben – bár több ezer oldalt írtam meg azóta hírekből, tudósításokból, riportokból és interjúkból. Aztán megérkezett Lorka, aki szerencsére imádja az olvasott mesét, így harmincévesen végre megtanultam félig-meddig tisztességesen hangosan olvasni, nem úgy, mint amikor középsuliban felszólítottak, és rongyosra izzadt a tenyerem, mire pár soron átvergődtem magam. A neki olvasott mesék vezettek vissza könyvekhez, „akikkel” még gimnazistaként barátkoztunk össze a világ – de nekem biztosan – egyik legjobb magyartanárának a segítségével (innen is köszi, Rita!). De hol kapcsolódik a felvezetőben említett gondolatmenet? Jogos a kérdés!
„Lányok […] állandóan az járt a fejemben, hogy mi történik majd velük később. Mikor majd befejezik az iskolát […]. Legtöbbjük majd mindenféle süket palihoz megy férjhez. Olyan palihoz, aki állandóan arról beszél, hány liter benzint fogyaszt kilométerenként a kocsija. Meg olyanhoz, aki gyerekesen elkeseredik, ha a golfban veszít, vagy más ostoba játékban, például pingpongban. Nagyon kisstílű emberekhez, akik soha egy könyvet nem olvasnak. Akik dög unalmasak. Persze ezzel a kérdéssel vigyázni kell. Mármint azzal, hogy egyeseket unalmasnak nevezek.” [1] Holden Caulfield, Salinger „Zabhegyezőjének” a felnőtté válás küszöbén vergődő főhőse elmélkedik így a lányokról, akinek már csaknem teljes történetét ismerem, és ez a néhány sor az agyamba égett. Nem érzem, hogy kényszeresen, a nap 24 órájában „apa-üzemmódban” tudnék működni (bár eskü, kipróbálnám, milyen lehet, amikor senki és semmi másra nem kell a világon figyelned vagy gondolnod) de ezek a mondatok másképp ragadták meg a fantáziámat, mint ahogy tették volna minden bizonnyal tíz évvel ezelőtt.
Akkor arra gondoltam volna, hogy vajon a párom is egy ilyen unalmas, fatökű figurát „nyert meg” maga mellé élete hátralévő részére? Szeretném hinni, hogy ennyire azért nem vészes a helyzet, még ha minden bizonnyal, jobb, szebb, figyelmesebb és okosabb férjjel is megajándékozhatta volna a sors – de ő mégiscsak (remélem) elégedett azzal, aki jutott neki.
Amint arra gondolok, hogy a kislányom az első fiút… hazahozza (már a kifejezés is milyen „múltszázadi szülősnek” hat), egyszerűen lefagyok. Vajon az a pillanat majd ugyanolyan magától értetődő lesz, mint megszokni azt, hogy a nap végén, az oviban már nem dob el mindent azon nyomban a kezéből, amikor meglát a csoportszoba küszöbén, ha megyek érte? A bölcsis és ovis időszaknak ezek a legszebb emlékei számomra: amikor rám nézett, fülig ért a szája, és rohant hozzám, aki már guggolva, ölelésre készen várta. Ahogy egyre „nagyobb lány” lesz, ezek az alkalmak már el-elmaradoznak, mert hát éppen bogarat kell ápolni, vagy végig kell sétálni a mezítlábas sétányon, mielőtt hazaindulunk, és nyilván ez természetes.
Fura. Amíg nincs gyereked, aliennek tűnik minden anyuka és apuka, amikor a „majd megtudod, ha lesz gyereked” opusszal rongál, de a szülővé válás valamit tényleg átkapcsol az agyadban. Nem is igazán tudom hirtelen, hová akartam ezekkel a csapongó sorokkal kilyukadni, talán csak jólesett kiírni a pánikrohamszerűen rám törő aggályokat, talán csak jó volt megosztani néhány olvasott sor kapcsán a gondolataimat. Azt mondják, a lányok párválasztásában – tudattalanul is – meghatározó szerepe van annak, hogy milyen volt az apja, hiszen innen az „első férfiminta”. Egy ismerősöm posztolta nemrég: „Képzeld el, hogy a lányod randizik, és egy olyan pasi hívja meg, mint te vagy. Mosolyogsz? Akkor jó! Nem? Akkor változtass!” Bizonytalan félmosoly… van még hová fejlődni, de tényleg érdekelne, hogy a „lányos apák elsőrandi-parája” töknormális-e, esetleg túlhájpolt legenda, vagy a kelleténél jobban rápörgök, amikor ez a gondolat bevillan? Tizenév múlva visszatérünk rá!
[1] J.D. Salinger [1983]: Zabhegyező, Gyepes Judit fordítása, Bp. Árkádia
