A tanulás egy olyan folyamat, ami – jobb esetben – akár halálunk pillanatáig tarthat. Végigkíséri az életünket intézményesített és kötetlen formában: tanulunk az iskolában a tanártól, az utakon az előzékeny és a tahó sofőröktől, a boltban a kedves és a pokróc eladóktól, az orvosi rendelőben a segítőkész és a flegma fehérköpenyestől, nem utolsó sorban barátainktól és ellenségeinktől, családunktól, szeretteinktől és mindenekelőtt a gyerekektől.
Nincs az a professzor, aki egy kisgyermeknél többet tudna tanítani egy „nagy, komoly felnőttnek”. Egy gyermek megtanít újra rácsodálkozni a téged körülvevő, sokat szidott és a fejedben mesterségesen leszűkített világ szépségeire. Egy gyermek megtanít látni a legapróbb finomságot is az asztalon mászó katicabogártól a repülőt „toló csíkon” át a teliholdig. A gyermek új értelmet ad az „odafigyelés”, az „idő”, és a „feltétel nélküli szeretet” mindennapi taposómalomban kiüresített frázisainak. Hogy én mit tanultam – a cikk megjelenésére már nagy – négyéves lányomtól? Ha már négy év, jöjjön a négy legfontosabb dolog!
  1. Igenis van időd, bakker!
„Ne haragudj, nincs időm”. Tegye fel a kezét, aki elmúlt már harminc, és napjában átlagosan legalább egyszer, de inkább többször elhangzik a szájából ez a mondat. Na, nem a munkahelyen vagy a baráti körben, hanem a nappaliban, a gyerekszobában vagy úton hazafelé, az autóban… Ugye?! Bizony, én is csak fél kézzel gépelek, a másik a magasban van, mert a feltétlen szükségénél talán még mindig többször hangzik el az egyébként gyűlölt mondat otthon, a homokozó mellett, a nappaliban kiterített puzzle-darabkák vagy a rózsaszínű szobában szétpakolt plüssök között. Viszont (és ez a lényeg), az elmúlt négy év és a két őszintén csillogó, bringázni hívó szempár megtanított rá, hogy tudni kell azt mondani (nem a munkahelyen és nem is az ikszedik szívességkérőnek), hogy „igenis van időm, bakker!”. Magamnak kell ezt mondanom a fejemben, hogy neki, aki a legfontosabb, szintén ezt mondjam, a „bé betűs szó” nélkül. Mert néhány közösen összerakott „Mancs őrjáratos” puzzle, néhány együtt meglesett mese, egy nagy kerülő két keréken a városba vagy a Duna partjára, mind-mind olyan építőelemei – szerintem – a jó apa-lánya kapcsolatnak, amik az adott pillanatban is, és idővel még jobban meghálálnak minden percet. Nem lehet, hogy erre ne legyen idő!
  1. Sokkal puhányabb vagy, mint gondoltad magadról
Nagy klisé, de a mindennapok gyakorlata igazolja, hogy „a gyerekneveléshez mindenki ért”. Nem kevés él, és annál egy picit több igazság van talán ebben a közhelyben. A csúf igazság számomra éppen az, hogy az elmúlt négy évemben – a legnagyobb igyekezetem ellenére is – úgy érzetem magam, ahogy egy cikkben olvastam: beülsz egy irányíthatatlan gépbe, és próbálod a levegőben tartani”. Aztán hol sikerül, hol néha lehorzsolsz egy hegycsúcsot, de azért a hegyikecskéknek nem esik bántódásuk és a strapabíró test is csak „felületi karcokat” szerez. (Remélem, pilóta nem olvassa ezeket a sorokat, mert most valószínűleg éppen a hasát fogva fetreng a röhögéstől, amint próbálja értelmezni ezt a „szakszerű” metaforát.) A lényeg: a fejedben elhangzó összes okosság, mint a „neveld szeretettel”, „fegyelmezd pozitívan”, „légy következetes”, „ne feledd, te vagy a felnőtt” és társainak katyvasza mind-mind arra jók, hogy amikor tényleg a sarkadra kell állnod „élesben”, úgy üldögélnek a válladon, mint az a bizonyos angyalka és kisördög. Az egyik az egyik oldalról sutyorog a füledbe, a másik a másikról, te meg próbálod eldönteni, hogy melyiknek hogyan tégy eleget, miközben próbálod a magát megmakacsoló gyerekedet rávenni, hogy ne a kockás, fodros, ünneplős szoknyájában, a hozzá dukáló csinos, „kopogós” cipővel vonuljon ki az udvarra homokozni, anélkül, hogy agresszív állat módjára legyepálnád róla a topánkát. Végül már azt is sikerként éled meg, hogyha az ünneplős szoknya marad, de legalább az ünneplős cipőt sportcipőre váltja, mielőtt a homokozóba veti magát. Szóval a „jut is, marad is” elv új értelmet nyer az életben, ami nem feltétlenül baj. Ha pedig puhányság, arról már végképp ne is beszéljünk, hogy „kezdő apukaként” azon kapod magad, hogy a „Váratlan szépség” film utolsó perceihez érve nagyokat nyelve fojtod vissza a gombócot a torkodban (nem röhög, tessék megnézni a filmet, nagyon megéri)!
  1. Sokkal keményebb tudsz lenni, mint gondoltad magadról
Aztán ott van a másik véglet. Amikor olyan pillanatokban is helyt tudsz állni, amit korábban nem feltételeztél magadról. Saját tapasztalat, hogy a Lorka előtti életemben meg voltam arról győződve, hogy biológiai és mentális teljesítőképességem határára sodort a biztos egzisztencia, a jó pár-, családi- (e tekintetben nem mondanám, hogy sikersztori vagyok) és baráti kapcsolatok fenntartása. Több mint tíz éve már, hogy mai, divatos szóval élve a standard munkahelyemen végzek multitasking mód feladatokat, és emellett mást is csinálok (mint ezen sorok olvasójának minden bizonnyal ez fel is tűnt). Aztán jött a kislányunk, és ahogy cseperedett, nyilván akaratán kívül, mégis rádöbbentett, hogy sokkal többet bírok, mint feltételeztem magamról, csak megfelelő helyre kell azokat a bizonyos pszichés súlyokat helyezni – nevezzük fontossági sorrend felállításának a dolgot. Nem mondom, hogy a duplájára sikerült ezzel tágítani a nap 24 óráját, de kétségkívül több fér bele, mint korábban gondoltam, bár hazugság lenne azt állítani, hogy a családi teendők java még így sem a párom nyakában van, ennek minden jóságával és nehézségével. Mert sokkal több jó pillanat jut neki, mint nekem, de igaz ez a kemény küzdelmekre is, gondolva csak egy hagyományos reggeli útnak indulásra az oviba például, ami külön cikket érdemelne, hányféle módon képes már reggel fél 8-ra taccsra vágni az ember idegrendszerét. Viszont, ha a jóságokból részt akarsz venni, márpedig ha gyereket vállaltál, nyilván szeretnéd, megtanulsz súlyozni, időmendzselni, nemet mondani, feladatokat megosztani – olyan dolgokat, amelyeket korábban el sem tudtál képzelni, hogy képes vagy rá, és ez tök jó!
  1. Úgy tudsz szeretni, ahogy korábban soha!
Ezt talán nem is kell túlmagyarázni. A „majd megtudod, ha lesz gyereked” fázis korábbi írásaimban is idéztem már, ahogy azt is, hogy mint valamennyien, én is legyintettem rá. „Persze, majd megtudom”. Aztán idővel rá kellett jönnöm, hogy ez a mondat többnyire olyan emberek szájából hangzik el, akik előtt a gyermekvállalás már megnyitott egy olyan dimenziót, aminek a létezéséről nekem fogalmam sem volt. Ha egy ejtőernyős elmeséli neked, milyen varázslatos érzés a felhők közül körültekinteni az égbolton, el tudod képzelni, hogy valóban jó lehet, de fogalmad sincsen róla, ténylegesen miről beszél, amíg fel nem csattintod azt a bizonyos hátizsákot. A gyermekvállalással összevetve az a marha nagy különbség, hogy a landolás, ideális esetben a halálom pillanata – én legalábbis így képzelem el. Addig repülünk, néha megdob a szél, néha ráparázunk, hogy túl közel jött az a fenyves, de alapvetően benne vagyunk a dologban. Csak a néhány hetes gyermek felett még aggódva görnyedünk esténként, lesve, hogyan mozog a kis mellkasa, a néhány évesnél pedig már abban bízunk, hogy minél előbb kilábal az ovistársak között körbeadott aktuális nyavalyából.  Aztán féltjük majd az iskolai beilleszkedéstől, az első fiútól, aki miatt sírni fog, az ikszediktől, aki megkéri a kezét, majd attól a csöppségtől, akinek ő fogja egyszer visszafojtott lélegzettel lesni az emelkedő és süllyedő mellkasát. De ha a sors is úgy akarja – és persze szakadatlanul dolgozunk érte –, akkor ennek a közös utazásnak, amíg tart, minden pillanatát áthatja az a csodálatos érzés, ami minden egyes alkalommal a fejem búbjától a kislábujjamig melegséggel önt el, amikor a kislányom azt mondja: nagyon szeretlek, apa! „Én is nagyon szeretlek, tücsök”, hangzik a válasz, leírhatatlan többlettartammal minden szava mögött. („És köszönöm, hogy minderre már most, négyévesen megtanítottál! Lépdeljünk tovább a közös utunkon”, hangzik a folytatás, de már csak a fejemben.)