Novemberi Lélekmelegítőnk vendége, prof. dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta szó szerint senkit nem engedett haza az előadására csordultig telt színház nézőteréről szellemi-lelki útravaló nélkül. Neki vállaltan ez is a célja, amikor kiáll százak elé: hirdetni a pozitív gondolkodás élet(minőség)mentő fontosságát, tudományos kutatások eredményeivel alátámasztva beszélni olyan mindennapjainkat meghatározó jelenségről, mint a placebo hatás, vagy éppen arról, hogy miért lényeges, hogy legyen hosszú távú tervünk arra, hogy mit is szeretnénk elérni az életben.
– Bár ezt általában a Lélekmelegítők vendégeivel folytatott beszélgetéseink végén szoktam megkérdezni, Doktornő esetében nem tudom megállni, hogy ne ezzel kezdjünk. Mire asszociál a lélekmelegítő szó hallatán?
– Gyermekkoromban, hideg téli napokon szokás volt egy olyan, belülről szőrmével bélelt mellényt felvenni, amit a család lélekmelegítőnek hívott. Amikor ezt a szót meghallom, tehát a falun töltött gyermekkorom ötlik fel, sok-sok szép emlékkel. Ha viszont konkrétan arra gondolok, hogy mit jelent számomra a lélekmeleg, akkor nem az emlékek, hanem a jelen felé fordulok. Fontos ugyanis az, hogy olyan érzelmi melegség költözzön be az emberi kapcsolatokba, amitől a dermedtségünk, az egymástól való távolságtartásunk, hidegségünk olyan bátorítást kap, hogy “melegedj fel”, vagy „kerülj a másikhoz közelebb”. Nagyon furcsa, rossz és az érzelmi kapcsolatokat pusztító kultúrában élünk. Talán észre sem vesszük, és az a legrosszabb, hogy manipulál bennünket ez a világ.
– Milyen értelemben?
– Abban az értelemben, hogy azon nyomban, amikor összpontosítva elkezdek arra koncentrálni, mi van velem, elkezdenek visszajönni a megerősítések felém, hogy ezt megérdemlem és jár nekem. Óhatatlanul az irányba kezdek gondolkodni, hogy hogyan is jó nekem, mitől leszek boldog? Ekkor fordulhatok a rossz irány, önmagam felé, holott az ember társas lény! Születetten azok vagyunk, hiszen nekünk a legfontosabb az életben az emberi kapcsolat. Ha szeparáljuk az embereket, annál nincsen nagyobb büntetés. Gondoljunk csak a börtönhelyzetre, vagy az izolációs kísérletekre! Utóbbi esetében az ingermegvonás következtében 24 órán belül az elme furcsán megváltozik, és olyan víziók, hallucinációk lépnek fel, amik a zavarodottság jelei. Ha valaki hosszabban magánzárkában van, elkezd hangosan beszélni azért, hogy olyan érzése legyen, mintha lenne bármilyen emberi kapcsolata, majd elkezdenek a gondolatai meghangosodni, amit igazi hallucinációnak nevezünk. Nem is akarom ezzel riogatni a kedves olvasókat, de tény, hogy szükséges, hogy emberi kapcsolatokban éljünk. Utalnék a testmeleg fontosságára is, hiszen hőkisugárzásunk van. Az újszülött, a csecsemő, a kisded különösen szükségét érzi a közeli testi kapcsolatnak, az ölelésnek, a simogatásnak, a puszinak. Kiderítette a tudomány, hogy például a gyermeknek, ha elegendő ilyen kontaktusban van része, az intelligenciája is magasabb lesz, illetve az értelmi és érzelmi képességei is jobban fejlődnek.
– Mégis, mintha kiveszőben lenne a testi kontaktus a mindennapokból…
– Úgy is mondhatnánk, hogy erről valóban leszokóban vagyunk. A pedagógia világában az, hogy megsimogatom a gyermek buksiját, elismerően megveregetem a vállát, ma már mind tilos, hiszen annyira át van szexualizálva a gondolkodás, hogy ezek a gesztusok is felvethetik az abúzus gyanúját. Különféle olyan manipulációk érnek minket, olyan véleménybefolyásoló üzenetek, amelyekben arról vagyunk lebeszélve, hogy a másik emberrel rituális kapcsolatokat ápoljunk. Az én gyermekkoromban teljesen normális, sőt a kultúra által kívánt volt, mondjuk, hogy a felnőtt férfiak minden hátsó szándék nélkül átöleljék egymást. Mára ez már a politikusok hamis gesztusa, de az úgymond hagyományos barátnői puszik is a levegőben, távolságban úsznak el. Eközben a tudomány azt mondja, hogy még az immunrendszert is erősíti annak a megérintése, akit szeretsz, kedvelsz vagy magadhoz közel engedsz. De ez igaz a megérintettre is. Ezek a természetes kapcsolati formák, a közelség, az egymásra figyelés, a másik jelenlétének az élvezete, amire az ember rendkívül érzékenyen reagál. Úgy vagyunk teremtve, hogy akár látatlanul, azaz mintegy hát mögül is érzékeljük a másik közelségét, megjelenését. Ezt a jelenséget prestancia reakciónak nevezi a pszichológia. A szeparáció a legsúlyosabb büntetése az embernek. Ha belegondol, a másik közelsége és a közösségbe tartozás mindig védettséget jelentett, erőt adott az emberi világban.
– Többször is beszélt Doktornő az előadásaiban arról, hogy mennyire létező jelenség napjainkban az elidegenedés. Mindaz, amit most elmondott tehát, hogyan ültethető át a napi rutinunkba, amikor tulajdonképpen a világfolyamatokba olvadással mi magunkat hozzuk olyan helyzetbe, hogy például a telefonunk függőjévé válunk? Ennek egyes közösségi platformjairól ráadásul még illúzióként kapunk is olyan visszacsatolásokat, amelyeket amolyan „digitális érintésként” foghatunk fel.
– Persze, csakhogy egyvalamiről nem szabad megfeledkezni: arról, hogy az érintkezési formának a közvetetté tétele egy közbeékelt eszköz által elvesz egy rendkívül fontos mozzanatot – ami például ebben a pillanatban köztünk is működik – ez a szemkontaktus. Az emberi kapcsolatokban ennek hihetetlen jelentősége van. Egy édesanya és kibaba kapcsolatában az, ahogy az anyuka ránéz a babára, az olyan érzelmi üzenet, amit József Attila gyönyörűen megfogalmazott a Kései sirató egyik átiratában: “Kinek kedvéért ne piszkítsak ágyba, ha már szemmel se szoptatsz?” Szemmel lehet szeretni, simogatni, sőt, ahogy a régi szólásmondás tartja, verni is. De mit mond erre a tudomány? Azt, hogy a szemkapun keresztül bizonyítottan az agy adott részébe, az érzelmi agy limbikus rendszerében olyan sejtekhez megy az üzenet, amelyek tükörneuronok. Lefényképezi, filmezi a lelkünk, azaz maga az idegsejt a másikat. Ezzel a képességgel születünk, hogy van mindannyiunkban egy működő apparátus a másik érzelmi állapotának a leolvasására, ami egyenesen az érzelmi agyba megy be, hogy ott megjelenjen, például maga úgy, ahogy most itt tartja a mikrofont nekem. Bent történik egy egyeztetés azzal a százezer korábbi hasonló emlékképpel, ami már mind ott van. Olyan komputersebességről van szó, amihez fogható nincsen a valóságos világban, de az agyban ez lezajlik, és az e pózban bekerülő lelki állapotunkról egy üzenet halad az okos agyunkhoz, a frontális kéreghez, a bal agyféltekéhez. Az erre teremtett frontolimbikus pályán megy át az üzenet, hogy a másik éppen milyen érzelmi állapotban van. Ez az empátia. Önkéntelen a leolvasás, és nemcsak hogy észreveszem és leolvasom, de küldök is üzenetet. Az, hogy a szem a lélek tükre egyike a legősibb és legigazabb mondásoknak.

Fotó: Bea
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2018/12. számában olvashatjátok el.