Büszkén írhatjuk, hogy a magazinunk szervezésében hirdetetett „Lélekmelegítők” kalocsai pódiumbeszélgetés-sorozat talán nem is nyithatott volna erősebben a nyári szünetről visszatérve, mint szeptember 21-én Alföldi Róberttel. A Jászai Mari-díjas színész, rendező nem csak a színpadon ülve szórakoztatta frappáns, metsző és humoros válaszaival az alkalomra jegyet váltó sokszáz nézőt. Arra is szakított időt, hogy az estet megelőzően meséljen nekünk kalocsai emlékeiről, „szöuliul” és „budapestiül” rendezésről, színházcsináló felelősségéről.
 
– Mikor járt utoljára Kalocsán?
Legutóbb apámmal voltam itt egy ócskásnál pár éve, hivatalosan pedig nagyon-nagyon régen a Kék madár fesztiválra jöttem kiállítani, illetve még korábban ugyancsak a Kék madáron voltan itt Eszenyi Enikővel.
– Hogyan emlékszik vissza ezekre a látogatásokra?
Eszenyi Enikővel egy beszélgetős műsorra voltunk hivatalosak, és nagyon büszke voltam rá, hogy mellette foglalhatok helyet. Jó volt itthon lenni!
– Ha már kiállítás, egyszer azt mondta magáról, hogy hobbipiktor, és azért szeret festeni, mert ezt lehet egyedül csinálni. Szüksége van néha az efféle egyedüllétre?
Olyan szempontból igen, hogy ahhoz, hogy az ember firkálgasson, valóban nem kell másik ember, míg a színházhoz minimum két ember kell. Egy, aki csinálja, és egy másik, aki nézni. Ez egyébként nehéz dolog, mert az ember mond mindenfélét (nevet fel), aztán később nehéz egy ilyen helyzetben valami frappánsat válaszolni. Nekem az egész életem a nyilvánosság előtt zajlik, és állandóan emberekkel vagyok körülvéve, így jól esik néha egyedül lenni.
– Egyetért azzal, hogy egy-egy elkészült alkotással az alkotó valamit üzenni szeretne a nézőnek, befogadónak?
Én nem üzenek. Sem a színházzal, a képeimmel meg főleg nem! Azok tényleg csak hobbiképek, ezért nem is kell úgy kezelni engem, mintha rendes képzőművész lennék, mert nem vagyok az. Büszkén mondhatom, hogy ismerek rendes, csodálatos, nagy mestereket, akik valódi képzőművészek, én nem sorolom magam közéjük. Üzenni azért sem szoktam, mert szerintem az soha nem jó. Az a jó, ha mindenki megtalál egy színházi előadásban valamit, ami ismerős számára, ami őt is érdekli. Üzenni nem kell, eleget üzennek mostanában mindannyiunknak! Én magamat képviselem a munkáimban, és abban bízom, hogy ami engem érdekel, az érdekel másokat is. De ez nem több annál, minthogy az ember ott él, ahol él, kvázi értelmiségiként próbál létezni, és megpróbál észrevenni dolgokat. Vagy talán nem is észre kell venni ezeket, inkább úgy közelíteni hozzájuk, hogy ami engem zavar, az biztosan zavar sok más embert is, esetleg bennük is kérdésként és problémaként merül fel, ami számomra kérdés, vagy probléma.
– Azt mondja, hogy az ember ott él, ahol él, de Önről köztudott, hogy rengeteg időt tölt külföldön, hiszen ahogyan Budapesten, úgy – külföldön is rendez, de ha jól tudom, jövő nyáron éppen Ecuadorban készül operát színpadra állítani. Ilyen mozgalmas életvitellel hol van otthon?
Az otthonában és a hazájában van otthon az ember. Ezt nem is bonyolítanám túl! Hol lennél otthon? Ott vagy otthon, ahol lettél, ahol felneveltek, ahol gondolkozol, ahol ránézel a világra.
– Mi történik, amikor mondjuk, Szöulban dolgozik? Ott másképpen kell rendezni?
Nem, pontosan ugyanúgy csinálom, mint bárhol máshol. Én nem tudok „szöuliul”, vagy „budapestiül”, vagy „kalocsaiul” rendezni, egyféleképpen tudok rendezni. Az a kérdés, hogy az érdekes ott, vagy nem. Külföldön nyilván nehezebb megtalálni a közös pontokat, hiszen ott más a kultúra, más az élet, mint itthon. De nem lehet elkezdeni azon gondolkodni, hogy mit kellene ismerni ahhoz Koreából, hogy ott jól tudjak rendezni. Szerintem ez rossz irány, mert úgysem lehet előre olyan dolgokat megismerni, ami egyszerűbbé tenné a munkát odakinn.
– Milyen életet él akkor, amikor kint dolgozik külföldön?
Annyit elmondhatok, hogyha külföldön dolgozom, általában lakást szoktam kérni, nem szállodai szobát, hogy félig-meddig önálló életet élhessek, ezzel is beilleszkedve abba a közegbe, annak az országnak a közösségébe, és az ottani körforgás részesésé tudjak válni. Egyébiránt pedig magamat tudom képviselni a munkámban, az már más kérdés, hogy ebből mi és mennyi érdekes a közönség számára – remélem, hogy minél több!
– Látva a munkájának a közönség, illetve a szakma általi elismertségét, az, hogy érdekes-e, amit csinál, nem is lehet kérdés. Éppen tegnap kapta meg a Színházi Kritikusok Céhétől a 2017/2018-as évad után a legjobb férfi főszereplő és a legjobb rendezés díját. Mi jár a fejében, amikor felmegy a színpadra, hogy átvegye az elismerést?
Zavarba hoz.
– Még mindig?
Miért ne? Mitől ne lennék zavarban?
– Talán szerencsétlen a megfogalmazás, de a munka és a siker az Ön életében nem túlzás azt mondani, hogy kéz a kézben jár…
Ha hozzászokna az ember a sikerhez, nem érdekelné a munkája. Ha nincs tétje annak, amit csinálsz, nem szabad csinálni! Ha viszont tétje van, akkor a szorongás és a félelem nem szűnik meg a színpadon.
– Ez a mai napig ott van, mielőtt felgördül a függöny?
Sőt, egyre jobban!
– Komolyan?
Bizony! Hát van tétje!
– Ha végiggörgetjük a Facebook-oldalát, látva a mindennapjait, csak kapkodjuk a fejünket! Az egyik nap rendez, másnap egy drámában, a III. Richárdban, egy nappal később már egy musicalban, az Apáca Showban játszik, majd pedig itt van Kalocsán pódiumbeszélgetésen…és még nincs is vége a hétnek.
Én azt gondolom, hogy mindenki ezt csinálja, csak nem ennyire nagy nyilvánosság előtt. Ha bárkinek az életét megnézzük itthon, vagy bárhol Európában, mindenki ugyanennyifelé dolgozik és ugyanennyifélét csinál, csak az én munkám azért más, mert valóban a nyilvánosság előtt folyik. Egyébiránt ez nem annyira különös, mert tényleg mindenki ugyanezt csinálja. Ha végiggondolja a saját életét, minden bizonnyal Önnek sem az volt ma az egyetlen dolga, hogy idejött és velem beszélgetett.
– Ez tény, de nem is kellett háromszáz oldalas szövegkönyvet átpörgetnem a fejemben!
Nem, de egy csomó mindent például el kellett olvasnia rólam.
– Ez igaz…
Látja? Ön így készül fel, én pedig megtanulom a háromszáz oldalas szövegkönyvet! De ez a velejárója a szakmámnak. Nincsen ebben semmi különös! Ha valakinek meg kell szerelnie egy televíziót, én arra néznék ugyanolyan ámulattal és misztikummal, mint ahogy külső szemlélő nézi esetleg azt, amit én csinálok.
– Ha már szóba került a felkészülés erre a beszélgetésre, nekem nagyon érdekes volt azt látni, hogy míg a színpadon, egy tévéműsorban vagy rendezés közben az „Alföldi Robi-jelenség” egy nagyon pörgős, intenzív dolognak tűnt, addig az interjúkban ennek éppen az ellenkezőjét láttam, és tapasztalom, hogy egy nagyon higgadt, nyugodt, kiegyensúlyozott ember mesél…
Erre csak annyit tudok mondani, hogy én nyilvánvalóan pénzért játszom (nevet fel újra). De hát most mit ugráljak itt? Én nem szeretem azokat, akik a kevés civil létezésükben is úgymond feladatot teljesítenek. Nem tudok mást mondani, nem tudok másképp viselkedni, mint amilyen én vagyok. Most, itt, Kalocsán, a Negyvennyolcasok terén egy padon üldögélve kinek szerepeljek?
– Mondjuk, az ember nyilván önmaga védelmében ilyenkor is csak egy szeletet ad ki a civil életéből, nem?
Dehogynem, én is csak egy szeletet mutatok meg.
-Most a Lélekmelegítők-előadássorozat vendégeként köszönthetjük. Kimondva ezt a szót, „lélekmelegítő”, mire asszociál, mi az első dolog, ami az eszébe jut?
– Jaj, én mindig nagyon félek ezektől a lelki ügyektől. Ezek könnyen félremehetnek, és nagyon visszaélhetnek vele az emberek. Szerintem ilyen dolog magától jön létre, ha létrejön egy beszélgetés során, ezt nem nagyon lehet forszírozni. Óvatos vagyok, ha egy ilyen szót meghallok.