Jó ideje nem írtam már „apásat”, aminek millió oka volt – de egyik sem az, hogy egy hatodik születésnapjához közeledő kislány apjának ne lenne mondanivalója. Most sikerült a kínálkozó tartalmat a ráfordítható idővel szinkronba hoznom, és végre leírhatom, hogyan éltem meg életem első, huzamosabb ideig kettesben töltött idejét a kislányommal – tanulságként? Semmiképp! De talán fogódzóként  és ahaélményként jelenlegi és leendő apatársaimnak, akik a napi rutinban egyszer csak ráeszmélnek, hogy túl kevés „mi időt” töltenek együtt a gyermekükkel. Ha az élet labdát dob ennek orvoslására, kapd el, és kezdj vele játszani!

Prológus: Menni fog ez! Miért ne menne?
Némi előtörténet, mielőtt eposzosan, a dolgok közepébe vágva mesélnék: a nyári szünet előtt hetekre lebontottuk, hogy a munka-szabadság-nagyszülők időbeosztás függvényében, hogyan alakuljon a nyarunk, és június óta tudtam, hogy július végén – augusztus elején lesz egy közel kéthetes időszak, amikor kizárólag én vigyázok majd Lorkára. Bár a képességeimet tekintve már akkor felsejlettek bennem kérdések, de úgy voltam vele: Hol van az még? Majd megoldom, ha odakerülünk! Aztán odakerültünk, és közelgett az első hétfő, amikor Anya reggel nyolc előtt rácsukja az ajtót kettőnkre.

Azt a bizonyos hétfőt megelőző vasárnapon a korábbi alkalomszerű szorongás konzervált állapottá vált bennem: mit fogok én csinálni délután négyig a gyerekemmel? Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy ennyire hosszú időt – ráadásul rögtön ilyen koncentrációban – korábban sosem töltöttünk együtt. Szóval, kedves leendő vagy jelenlegi apatársak, érdemes hasonló szituációkra már a gyermekek hatéves kora előtt trenírozni magatokat, hogy kisebb legyen a sokk, már akit sokkol ez a helyzet.

Az első szárnypróbálgatások: a mesedívány
Két hét… reggel nyolctól délután négyig egy imádni való kislánnyal, aki nem nagyon szeret elülni a fenekén – történetünk főhőse ezzel szemben mióta az eszét tudja, kényelmes típus –, és évek óta közelharc vele az ebéd utáni alvás, ami ebből fakadóan ki is kopott a napirendből. A feladat tehát adott. Annyit tudtam, hogy hiába van „hálidéj”, valami napirendszerűséget azért próbálnék tartani: fix időben ebéd, utána egy kis pihi, aztán uzsonna… Valami ilyesmi. De nyilván érezhető e sorok olvasása közben, hogy a nap tartalommal történő megtöltéséről még mindig nem sok szó esett, és nem véletlenül.

Gondoltam, dolgozzunk abból, amink van: első nap, amikor reggeli után az én kis drágám csillogó szemekkel kérdezte, hogy mit csinálunk ma, (a hőségriadó kellős közepén), egy hirtelen ötlettől vezérelve bedobtam, hogy ha van kedve, kártyázzunk. Természetesen nem kellett kétszer mondani, előkerült a kisvakondos társasjáték, aztán a Zingo-Bingo és társai, majd arra lettem figyelmes, hogy lassan ebédidő van, és már elő is volt készítve a Minnie egeres színező a program ebéd utáni folytatásához. Amikor az egérlány ruhája és környezete már a szivárvány minden színében pompázott, az jutott eszembe, hogy valahogy „pihentetni kéne” a csajszit, meg persze magamat is. Ekkor beugrott Kádár Annamária pszichológus-mesepszichológus tanácsa, hogy „adjuk meg a mesélés módját”, teremtsük meg az ideális alkalmat a meséléshez. Így az első közös napunkon kineveztük a nappali tévénézős kanapéját „mesedíványnak”, és innentől napi szertartássá vált annak ebéd utáni közös kinyitása, és persze a mesélés a Lorka által választott könyvekből. Isteni alkalom volt ez egy kis elcsendesedésre, és az alvás helyetti pihenésre. Idővel azonban a felváltott mesélés következett: egy mesét apa olvasott, egyet ő. Mint utóbb kiderült, Lorkának jobban ment apa álomba ringatása, ha csak pár percre is, mint fordítva! A mesekanapé így elvitt minket Csipkerózsika tornyába, a titoktündér szobájába, a 101 kiskutya rejtekhelyére és még megannyi varázslatos helyre… Aztán nyílt az ajtó és beköszönt Anya.


A folytatás: könyvtár, szalmabálák, játszótér, otthon-mozi
Nem éppen egy metropoliszban élünk, így a napi programszervezés nem úgy fest, hogy a szélrózsa bármely irányába elindulva találunk valami érdekes dolgot, lehetőséget. A negyven fokot alulról nyaldosó hőségben először óvatosan, csak rövidebb ideig tartó kiruccanásokat terveztem magunknak: kimegyünk megnézni, milyen magas a Duna; meghívom ebédelni (persze a komplett menü szinte „ment a levesbe”, mert még az árnyékos, kellemes teraszon sem volt a legmenőbb ötlet meleg kaját enni délidőben), és persze fagyizunk egyet (na, ez már inkább betalált). Aztán amikor egy Duna-parti séta vagy egy fagyizás arra döbbentett rá, hogy mindeközben pillanatok alatt órák telnek el, elkezdtem magabiztosabban tervezni – úton egyik célpontból a másikba, figyelgettem, hogy merre mozdulhatnánk másnap. Így jött az ötlet, hogy görgessünk szalmabálákat! Amiből főképp bálán pózolás lett – egy olyan kishölgy apjaként, akinek már most több pár cipője van, mint az anyukájának és persze komplett Elza-királynő szettje(i). Aztán a mesedíványból egyenesen következett, hogy menjünk el játszani és olvasgatni a gyerekkönyvtárba, vagy nézzünk be a helyi könyvesboltba.
Egy ilyen napon került a kezünkbe a Lackfi János jegyezte Életem első könyve, amit a mesedíványon – végigpörgetve a Lorkáról készült „elsők” emlékeit (fotók, videók) – néztük meg: az első fog, az első fürdetés, az első bilizés, az első lépés, az első biciklizés és társai – ez volt az egyik legsikeresebb programunk, egyszerűen imádta! Én is.

Aztán jöttek az elmaradhatatlan játszóterezések, ami nem annyira szenzáció, mint inkább „bármikor bedobható örömforrás” volt a gyereknek, nekem viszont annál tanulságosabb tapasztalás. Egyik korábbi írásomban már fejtegettem, hogy nem vagyok az a játszótéri apatípus, azonban ezt a fóbiát sikerült legyőznöm, hiszen nem tehettem meg a kislányommal, hogy két hétig nincs játszótér. A kezdeti minden lépésre és mozdulatra ráfeszülésemből alkalomról alkalomra inkább a játékra való rácsodálkozás, a játszótárssá válás öröme kerekedett felül bennem, illetve annak az engedése, hogy a „ne nyúlj oda”, „ne mássz olyan magasra”, „ne pörgesd olyan gyorsan” félelmek már csak a fejemben létezzenek. Ez az ő terepe, nyilván figyelek rá, de minek minden lépését jobban tudnom, ha úgyis ott vagyok, hogy nagyobb baj ne történjen.
Aztán persze volt mesenézés is. Igen, bekapcsoltuk a tévét, sőt, még az HBO GO és a Netflix kínálatába is belelestünk. De úgy gondolom, hogy nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem e miatt, hiszen millió más közös élményt követően az utolsó kizárólag apás napjaink egyikén a kislányomból egyszer csak kitört az Apa, én úgy szeretek veled lenni! mondat.

Összegzés: Megugrottuk!
Miért indult mégis túlélésnek ez az időszak, mikor egy apának öröm a gyermekével tölthető ajándékidő? Azért, mert a korábbi munkámból és időbeosztásomból fakadóan ennyi „mi időt” még sosem töltöttünk együtt a csaknem hat év alatt, és igenis be voltam rezelve attól, hogy „nem leszek elég jó neki”. „Hülyeség!” – hangzott a páromtól, amikor beavattam (utólag) ebbe a dilemmámba. „Ha egész nap nem csinálnátok semmit, csak színeznél vele, akkor is élvezné, hogy veled lehet.” – így a folytatás. Ma már elhiszem, hogy nem kell forgatókönyvszerű programvázlatot összeállítani ahhoz, hogy jól érezze magát velem a lányom, de ehhez komoly gátakat kellett leküzdenem, és meg kellett élnem a fent említett napokat és pillanatokat.

Bizonyára nem vagyok egyedül azzal az instant szorongással, hogy folyamatosan felteszem magamnak a kérdést: elég jó apa vagyok-e? Jól csinálom, amit csinálok? Nem tolom el a gyerekem életét? Nem okoz majd évek múlva visszaütő törést egy rosszkor elejtett, kevésbé átgondolt mondat? Ha valamit igazán megtanultam ebből a két hétből az az, hogy nagyobb mázlista vagyok, mint hittem – imádom minden közös pillanatunkat a kislányommal. A másik: ha szimplán befogadom a körülöttem kínálkozó világot és ingereket, pillanatokat alatt a hasznunkra fordíthatom őket, és közösen élhetjük meg akár egy szalmabála, akár egy mese, akár egy frissen újra felfedezett fotó, videó csodáit. Több „mi időt” kívánok Nektek is!

Fotó: Emma