Rendszeresen olvasom a D. Tóth Kriszta vezette WMN magazin cikkeit. Mielőtt bárki „buzit” kiáltana, gondoljunk csak bele, kedves férfitársaim, hogy az általunk imádott nők világról alkotott elképzeléseik közötti lavírozáshoz sokszor jól jön egy „külső iránytű”. Emlékezzünk Mel Gibson és Helen Hunt klasszikusára, a „Mi kell a nőnek” örökérvényű komédiára! Na, ilyen nekem ez az oldal is, de nem nekik készültem ingyen reklámmal (mondjuk, nem is szorulnak rá!), viszont náluk olvastam egy cikket arról, hogy milyen „játszótéri apa-típusok” léteznek. Ez inspirálta mai apa-egypercesemet.
Címszavakban: adott a játszótéren – mintha csak az otthoni udvarban lenne –  természetesen és könnyedén mozgó fater, akire megfelelő adottságok esetén még olvadozva néznek az anyukák is. Aztán van az „elvan” típus, aki még azelőtt elkapja a picit, hogy az a mászóka csúcsáról magát fülig érő szájjal levetve kitörni készülne a nyakát, egyébként elmélázgat, lesegeti az óráját, nyomkodja a telefonját. Aztán van a harmadik, akinek a játszótér olyan, mintha leejtették volna a Marson, és további hosszú boldog életet kívántak volna neki. Őt nem csodálják meg az anyukák, ellenben a telefonja sem kerül elő, maximum egy-egy meghitt pillanat megörökítésére, mert minden idegszálával arra van ráfeszülve, hogy a pici szeme fénye éppen merre szalad, mibe kapaszkodik, ki fogja felrúgni, ki alól készül kirántani a hintát, ki után készül felmászni a fára, vagy arccal lefelé lecsúszni a csúszdán. Na, ez az én kategóriám, jelentem, kicsit sem büszkén, de vállalva „fogyatékosságomat”. Ha rajtam múlna, vidámparkba is akkor mennék, amikor egyedül ülhetek fel a hullámvasútra, és sokéves moziélményeim közül is a legmaradandóbb az volt (pedig közel sem a legjobb filmről beszélünk), amikor egy kecskeméti plázamozi termének kellős közepén a barátaimmal, mi négyen foglaltunk helyet. Nincs ez másképp a játszótérrel, játszóházzal sem, ahol istenien feltalálom magam a kislányommal, amíg mi ketten, maximum egy-két ismerőssel vagyunk ott. Amint idegen „elemek” kerülnek a képbe, beindul az antennás üzemmód, figyelve, hogy az „új kölyök” miért méregeti a lányomat, az anyja vajon rá fog-e szólni, hogy jobban már ne túrja őt ki a homokozóból, vagy ne akarja leszedni a játékról, amin éppen múlatja az időt.
Az igazsághoz hozzátartozik, amitől a kelleténél is hülyébben érzem magam, hogy a tapasztalat általában az, hogy a szülők saját és egymás gyerekeire is nagy gonddal figyelnek a játszótéren – még röhejesebbé téve általános parámat. Egyetlen egyszer szúrtam ki egy kis zsebpiszkot Sopronban, amelyik mindig pont ott akart játszani, ahol Lorka, aztán el is lökte, de az anyukája elkapta a kis grabancát, mielőtt gondoltban a már említett vörös bolygóra repítettem volna.
Aztán ott az ellenpélda, amikor minden oké, és a játszótér-para átbillen a másik végletébe: ilyenkor azon görcsölsz, hogy vajon a te gyereked ki alól rántja majd ki a hintát, kit fog aznap megbőgetni, vagy mikor indul be a „gyerekszáj”, amiből fülig rákvörösen próbálod menteni a helyzetet. Cuki, de ciki példa az utóbbira: az én hároméves gyönyörűségemmel a játszótéren nyomulunk (szigorúan ketten), amikor jön egy anyuka egy lányom-korabeli kislánnyal és egy ügyifogyin lépdelő, járni épp most tanuló, vélhetően kistesóval. Az anyuka fotózza a pici minden lépését, (a kislány kevésbé lelkesen, de töredelmesen asszisztál), az én kis drágám pedig a hintalóról szemléli a hármast, fejével követve őket, akik ekkor már csak pár lépésre vannak, én pedig előre fogom a fejem, mert tudom, hogy Lorka meg fog szólalni. Ami meg is történik – teli torokból: apa, az a kisfiú miért megy olyan bénán? Apa feje rákvörös, zavart mosoly elterül: „Lorka, nem mondunk ilyet, mert ő most tanul járni. Te is pont így totyogtál, amikor járni tanultál”. Az idegen anyuka arcán szelíd mosoly, majd biccentés: „mellesleg kislány” – így a válasz. Nem is értem, hogy az én gyermekem, aki cipők terén a hollywoodi dívák finnyásságát örökölte, hogyan nem szúrta ki, hogy a kis totyogóson bugyirózsaszínű topánka volt – ennyi talán játszótéri parákról.

Néha jogosak, de főleg nem, viszont egyelőre semmilyen konkrét technikát nem fejlesztettem ki a hárításukra, amikor beindul a belső sziréna és elkezdi elönteni az agyat. Szóval, ha megoldást vártál hasonló problémára, csalódást kellett okoznom, egyébként remélem, legalább néhány jóleső percet kaptál!