A Kék Madár Fesztivál, mondhatjuk, hogy afféle összegzése mindannak, amit képviselsz, hiszen nemcsak háziasszonyként vezeted a műsort ilyenkor, hanem annak népszerűsítőjeként a reklámozásából is kiveszed a részed, mindezt ráadásul egy jó ügy érdekében, a beteg gyermekekért, társadalmi munkában, ami szintén nem idegen Tőled…

– Nagyon jól látod. Újságíró vagyok, rádiós, televíziós, negyven éve nyitok meg kiállításokat, menedzselek művészeket barátságból. E sokrétű tevékenység összegződik a Kék Madáron. A karitatív munkában nincs pénz marketingre, hisz akkor kevesebb jutna a rászorulóknak. A mai profit-orientált világban, a médiában „elfelejtették” a jó ügyek ingyen hírverését. Itt helyben, Kalocsán ez jól működik, de az is igaz, hogy rengeteget kap vissza érte a város. Egy –nyugodtan mondhatjuk- világszínvonalú kulturális fesztivált.
Az országos média társadalmi szerepvállalásának hiányossága, a reklámtörvény rosszul értelmezett passzusai vagy pusztán az információhiány, az érdektelenség vezetett oda, hogy nem megérdemelt rangján ismerik ezt a fesztivált. Készíthettem én több filmet annak idején, volt sok-sok interjú Gyurival (Lakatos György –alapító/ főszervező), és velem is több tv és rádió csatornán, folyamatosan írtam cikket a hajdani Elite magazinnak, majd az internetes médiában, a port.hu oldalán is szerepel évről évre. Amerre lehetett, szórtam a hírét, de ez még mind kevés ahhoz, hogy huszonhat év alatt országosan is ismertté és elismertté váljon. Pedig milyen fantasztikus dolgok vannak itt! Nincs még egy karitatív kulturális fesztivál az országban, (talán a környékbeli országokban sem) amely ilyen szép kort megélt volna úgy, hogy változatlanul a legmagasabb színvonalon ad sokrétű szeletkéket a művészet szinte minden műfajából. Az, hogy több mint negyedszázad után sem a rangján kezelik, jelzi azt is, hogy a kultúrpolitika irányítói eddig nem figyeltek még fel rá. Ez súlyos hiányosság, lévén ez (is) lenne a dolguk. Felfigyelni az ilyen egyedülálló és komoly értékeket jelentő civil kulturális eseményekre. És nem csak felfigyelni, hanem megteremteni azok hivatalos támogatását. Példát adva ezzel, serkentve másokat is, hogy kövessék a példát. De nem adom fel, a lehetőségeim keretein belül próbálkozom, hogy ez az elkeserítő helyzet megváltozzon.
Sokan kérdezik, miért csinálom. A válaszom: mert beleszülettem.  Érzékenyebb embernek születtem, mint a többség, óriási empátiával áldott meg az Isten. Kicsi gyerekkorom óta két sérült ember közvetlen közelében nőttem fel. Egyikük a nagybátyám volt, aki világos aggyal, hihetetlen üzleti érzékkel megáldva, egy törpe testbe zártan élt. Láttam, hogy szülővárosunkban, Szolnokon járva-kelve hogyan néznek rá az emberek az utcán…

Hogy élted meg ezt gyermekként? Sajnáltad őt? Bántott, amiért megbámulják?
– Nem. Mert ezt láttam születésem óta. Nekem ez a helyzet olyan természetes volt, mint az, hogy mi most itt beszélgetünk. A gyerekek elfogadóak. A mássággal szemben is. Az idegenkedést éppúgy, mint az elfogadást is a környezetükben tanulják, a szocializációjuk során. Minden attól függ, milyen példát látnak maguk körül. Amikor az első gyermekemet vártam, akkor gondoltam bele először, természetesen aggódással, hogy ez a rendellenesség esetleg genetikai alapon öröklődhet, de a sötét gondolatok hamar elillantak. A másik ember, akit említettem, gyerekkorom mindennapjainak része volt. Egy születésétől sánta kisfiúval egy udvarban nőttem fel. Innen sarjadt az a nagy empátia, ami az alaptulajdonságom. Ez jó, de abban a családomnak igaza van, hogy minden jó tulajdonság csak addig jó, amíg nem buzog túl. Ezt a gyerekeim mondták az apjuktól idézve. Előfordult ugyanis, hogy december 23-án sérült gyerekeknek konferáltam egy négyórás műsort. Előtte nap a sajátjaim megkérdezték: „Anya, karitatív alapon nekünk ki ad majd vacsorát?”. Ez kemény kritika volt, de az élet valahogyan mindig meghálálja a jócselekedeteket. Akkor például az egyik nagymama bekopogott hozzájuk, és meglepte őket egy nagy adag töltött karalábéval.