Egész életemben szerettem iskolába járni, elsajátítani az új ismereteket még azokból a tantárgyakból is, amelyeket kevésbé kedveltem. Nem tudom, hogy az iskola otthonos légköre, az összetartó osztályközösség, vagy éppen a másodfokú egyenlet megoldóképletével való megismerkedés lehetősége vonzott be mindennap, de a hétköznapjaimat szívesen töltöttem az iskolában, akár délután négyig is. Úgy gondolom, hogy egy társadalmat – de kisebb léptékben gondolkodva egy adott személyt is – egy bizonyos területen szerzett kimagasló tudás, kompetencia, problémamegoldó képesség nagymértékben előrevihet, és nem feltétlenül csak a karrier szempontjából. Ezért is tartom jelentős problémának, hogy sok gyermek irtózik az iskolától. Ezeket a felismeréseket szem előtt tartva döntöttem el, hogy pedagógus leszek, és megpróbálok mindent megtenni azért, hogy segítsem a gyerekek egészséges fejlődését.

Az ELTE tanár szakos hallgatójaként találkoztam először Kő Natasa tanárnővel, A tanulás pszichológiája című előadáson, majd néhány hete újra felkerestem, hogy szaktudásával segítse munkámat. Natasa pályafutása az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karán indult. Kezdetben személyiségpszichológiát tanított, majd 2011-ben került be a tanárképzésbe, ahol a hatékony, tanári motivációs technikákat kutatta. Ezek pszichológiai mechanizmusa szöges ellentétben áll a poroszos oktatás szemléletmódjával. Jelenleg a tanári hivatás mellett a Giunti Psychometrics Hungary Kft. ügyvezetőjeként pszichológiai tesztek forgalmazásával foglalkozik.


Natasával az iskolaérettség kérdéskörét és a vele kapcsolatban felmerülő problémák megoldási lehetőségeit boncolgattuk, amely nem csak az első osztályosokat érinti.

Iskolakezdés, iskolaérettség
Az iskolaérettség egy olyan mutató, amely a belső motiváció mértékét, az öncélú tanulás igényét és az ehhez társuló magatartásformát testesíti meg.
– Kisgyermekeknél a tanulásra való készenlétnek nagyon természetes jelei vannak – kezdi Natasa. – A gyerekek ebben az életkorban még intenzívebben érdeklődnek „olyan” dolgok iránt, amit a „nagyok” csinálnak. Rendkívül kíváncsiak, hogy mit jelentenek a leírt szavak, utánozzák a meseolvasót, szeretnék megszámolni a játékaikat, és az is érdekli őket, hogy kell elfelezni a cukrokat, ha a testvérüknek és maguknak is ugyanannyit szeretnének adni. Mindeközben az önszabályozásuk és a figyelmi kapacitásuk is jobb, mint korábban, akár már 40 percig is képesek koncentrálni, természetesen játékos tanulási formában. Ezen kívül mérőeszközök is vannak, amelyek a kognitív képességeket (ezzel együtt az érettséget is) mérik, és a tanulást érintő lényegi folyamatokra jobban utaló jelzéseket keresnek. Például, hogy a gyermek kihallja-e a szótagokat egy szóból, vagy meg tudja-e mondani annak kezdő hangját, és nem feltétlenül arra fókuszálnak, hogy tudja-e az év hónapjait. Emellett a társas működés és az önszabályozási készségek is jelentős szerepet játszanak: együtt tud-e működni a gyermek a társaival, tudja-e szabályozni az érzelmeit, indulatait, valamint a felnőtt kérésének megfelelően tud-e viselkedni. Ezen készségek fejlesztése voltaképpen szinte minden óvodai játékhelyzetben megtörténik, a gyerekek csoportos játékának és az óvodai rutin minden lépésének természetes része, ilyen szempontból már voltaképpen évek óta készülnek az iskolai, tanulási helyzetekre. Minden tanulás alapja a kíváncsiság, az érdeklődés felébredése, és az a gyermekekben természetes, veleszületett módon megvan. Egyébként ez nem csak gyermeki jellemző, az idős emberekben is ott lehet a játékosság, az új tapasztalatok keresésének az igénye. Ilyen az, amikor rájönnek, hogy valami újat akarnak csinálni, például zumbázni, mert eddig hiányzott az életükből.
Esetenként előfordulhat, hogy érdemes még egy évet óvodába járatni a gyermekünket, ha a fenti készségek még kicsit hiányosak. Ezek közül kiemelkedik a figyelmi és önszabályozási kapacitás (minimális fegyelmezettség, feladatfókusz), tehát a tanulási folyamat azon oldala, hogy a gyermek bent tud-e maradni az órai helyzetben viszonylag együttműködő módon, vagy ennél még egy kicsit éretlenebb. A gyerekeket egyébként az a helyzet is motiválja az iskolába lépésre, amikor észreveszik, hogy az óvodában már sokkal kisebbekkel vannak egy csoportban, ilyenkor a nagyok közé vágynak.


Az egészséges szorongás határai
Az óvodai világból érkezve előfordulhat, hogy gyermekünk nem teljesen zökkenőmentesen hangolódik rá az iskola mindennapjaira. Ilyenkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan segítsük neki, hogy biztonságban érezze magát az új közegben.  A pszichológus szerint, ha az óvodában jól érezte magát, az iskolában is kíváncsi lesz. Itt annyival nőhet a motivációja, hogy olyan fejlődési szakaszban van, amikor szeretne jól teljesíteni, és még fontosabbá válik számára, hogy jó munkát végezzen, és ezért elismerést kapjon. Ha gyermekünk éppen ezért szorong, azt könnyen felismerhetjük, ha kellő odafigyeléssel fordulunk felé.
– Néha azt mondják, hogy nem akarnak iskolába menni, esetleg, hogy tartanak ott valakitől vagy valamilyen helyzettől – fejti ki Natasa. – Máskor azonban testi tünetetekben mutatkozik meg az ellenérzés: például az iskola előtt visszatérő fej- és hasfájások jelentkezhetnek. Volt olyan tanár szakos hallgató, aki az egyetemi szemináriumon értette meg, miért volt hosszú éveken át rettenetes fejfájása hétfőnként, amikor iskolába ment. Sokáig gondolkodott rajta, majd hetekkel később rájött, hogy annak idején mennyire nyomasztották őt a hétfői napok.
A pszichológus szerint a problémamegoldásba olykor a pedagógust is érdemes bevonni.
– Ez leginkább akkor hasznos, ha a szülő úgy érzi, hogy a pedagógus tudomására szeretné hozni, milyen egyéni sajátosságai vannak a gyermekének. Például lassabb a munkatempója, mint másoké, az utasításokat úgy érti meg, ha lépésenként hallja, vagy több pozitív visszajelzésre van igénye. A szülő arra is felhívhatja a pedagógus figyelmét, ha valamilyen konfliktus van az osztálytársak között, amitől a gyermeke tart, esetleg zavarja a tanulásban.
Egy jó pedagógus ismeri a tanítványait, a képességeiket, a problémáikat és a családi hátterüket. Ugyanakkor a gyerekek iskolai viselkedése is sok mindent elárul, éppen ezért gyakran a tanár hívja fel a szülő figyelmét egyes nehézségekre. Ezt sosem szabad támadásként megélni, hiszen ilyenkor a segítő szándék vezérli a szakembert. A diákokban sokszor az is szorongást kelt, ha az otthoni elvárások miatt kerülnek megfelelési kényszer alá. Ezért szülőként ne feledkezzünk meg arról, hogyha látjuk a gyermekünk erőfeszítéseit, akkor ne a jegyei alapján ítéljük meg a teljesítményét, hanem mindig az önmagához viszonyított fejlődést ismerjük el.


Kognitív előkészítés – „ha érdekesnek találja, ha meg tudja figyelni, látott már ilyet az erdőben, ha izgi, hogy észreveszi…”
A gyermek iskolához való pozitív hozzáállása, a várakozás érzésének felkeltése otthon kezdődik, mégpedig a kicsi kíváncsiságának kielégítésével, a gondolkodási műveleteire adott dicsérő visszacsatolásokkal és a közös időtöltéssel.
– Minden gondolkodási folyamat fejlesztő hatású – hangsúlyozza Natasa. – Vannak olyan játéktípusok, amelyek fejlesztik a következtetési képességet és a társas együttműködést. Ilyenek a különböző társasok, de a logikus gondolkodást az is fejleszti, ha a szülő például előre megtervezi, és közben hangosan mondja is a gyermeknek a takarítás lépéseit. Emellett kiemelten fontos az érvelés, egy-egy valós hétköznapi eldöntendő helyzet pro és kontra aspektusainak felsorolása, majd mérlegelése: mi az előnye és hátránya, ha ide megyünk nyaralni, szemben egy másik úti céllal. A gyermek értékrendjét továbbá nagyban meghatározza az, mit csinál a szülő (illetve, mit mond, és azzal konzisztensen cselekszik-e), szemben azzal, hogy mondjuk etikával foglalkozó tankönyveket olvas vagy tanul. Az értékrendi, etikai tartalmak jó eséllyel leperegnek a gyermekről, ha a szüleik, a tanáraik vagy a társadalom látható és számukra hangsúlyosabb szereplői nem ezekkel az elvekkel összhangban működnek. A kognitív iskolaérettséget tehát nem egy bizonyos iskolában elsajátítandó készség meglétével érhetjük el – folytatja a pszichológus. – Ha például a gyermek nagyon érdeklődik az olvasás iránt, valamennyire megtaníthatjuk neki, de ne felejtsük el, hogy az osztálytársai ezt majd csak az iskolában kezdik tanulni, és így szükségtelen különbség jön létre a gyerekek között. Erre viszont a pedagógus akaratlanul is építhet, és így kiemelten kezelheti az olvasni tudókat, majd nyíltan és rejtetten is hozzájuk hasonlíthatja a kezdőket, ami a gyermekek motivációját tekintve az egyik legterméketlenebb hatású visszajelzések egyike.
A tanári szobában gyakran felmerülő kérdés, napjaink egyik égető problémája, hogy miért válik sok gyermek enerválttá, amelytől képtelen a hosszú távú odafigyelésre, együttműködésre.
– A tudomány szerint, ha ennek nincs valamilyen idegrendszeri magyarázata, akkor a közös ok a tanulási motiváció csökkenése. Ennek nagyon sok kiváltó tényezője lehet. A vezető indok ezek közül, hogy a gyermeknek feltétel nélkül kell engedelmeskednie az utasításoknak, és nincs választási lehetősége a tanulási folyamatban (például, hogy a vers melyik részéből készítsen rajzot). Egy másik ok, ha a tanár, illetve a szülő nyíltan kritizálja őt, többet emlegetik a hiányosságait, mint azt, hogy mit csinált jól, állandóan másokéhoz hasonlítják a teljesítményét és nem kap pozitív visszajelzést. A szükségtelen mértékű fegyelmezés, tiltás és szidalmazás, következetlen reakciók a gyermek cselekedeteire, ráadásul nem eredményeznek előrelépést. A motivációnak többféle szintje van – meséli Natasa. – A gyermeknél nem az vezet tartalmas és tartós ismeretelsajátításhoz, ha azért tanulja meg például a víz körforgását, a mohák és zuzmók jellemzőit, mert „kötelező”, mert „benne van a tankönyvben, a NAT-ban”, vagy mert a tanár „elvárja” tőle, és „minden művelt ember tudnia kell”. Az viszont igen, ha érdekesnek találja, ha meg tudja figyelni, ha látott már ilyet az erdőben, és izgalmas, amikor észreveszi, hogy tisztább a levegő azon a helyen, ahol zuzmó van. Ha megérti, hogy az antarktiszi jég olvadása mennyiben veszélyezteti a part menti országokat, vagy hogy a moha az Antarktisz egyik fő növénye.
A tanárnő szerint, ha közömbösséget tapasztalunk egy gyermek részéről, az a tanulási motiváció erőteljes csökkenésének mutatója lehet, amit kiválthat az iskolai és az otthoni környezet is.
– Ettől függetlenül a gyermek találhat és kiválaszthat magának olyan tantárgyakat, területeket, témaköröket, amelyek iránt érdeklődik, függetlenül attól, hogy az iskolában milyen motivációs környezettel találkozik. Ez persze a részéről nagyobb erőfeszítést igényel.


De nemcsak a hozzáállásunkat, hanem az agyunk tanulás közbeni működését, az információk hosszú távú elraktározását és későbbi előhívását is nagyban befolyásolja a motivációnk.
– Kutatások bizonyítják, hogy sokkal jobban emlékszünk olyan ismeretekre, amelyek érdekelnek bennünket, vagy amiket érdekes kontextusba helyezve, színesen, szemléletesen tálalnak nekünk. A rendkívüli mennyiségű tárgyi anyagból, a tanárok és diákok túlhajszoltságából és a merev tantervből kibontakozó egyik tipikus diákreakció a „csak a dolgozatig akarom tudni, utána elfelejthetem az egészet”. Ráadásul ezt nagyon felszabadultan, láthatóan mintegy ledobva a láncaikat tudják mondani, ami valójában tökéletesen érhető is – magyarázza Natasa. – Elég nyilvánvaló, hogy ezen a ponton az oktatás nem érte el a célját. Sokan és sokszor elmondtuk már, hogy az összefüggések nélküli tonnányi tárgyi tudás, az időbeli sürgetettség, a kötelezőként előírt merev feladatok, vagy a tankönyvízű erkölcsi, értékrendi és hazafias tanításnak semmi köze az értő elme működéséhez, illetve ahhoz a fiatalhoz, akinek motiváltnak kellene lennie ahhoz, hogy tudást sajátítson el.

Egészséges önállóság
Az iskola egy közösségi tér, amely a felnőtt társadalomba való integrálódást készíti elő. A való világ átkonvertálását jelenti egy előzetes „játszótérre”, ahol a tetteinknek még nincsenek olyan mértékű következményei, mintha mindez élesben, a nagybetűs életben zajlana. Ugyanakkor az iskolai szabályok is megtestesülnek a házirend formájában, és a szociális közeg itt is megköveteli a kapcsolatteremtést és együttműködést.
– Néhány elemi dolgot értelemszerűen elvárnak a gyerekektől az iskolában: beszélgetések kezdeményezését (tanárokkal, osztálytársakkal), hogy tudjanak köszönni és kérni, használják önállóan a WC-t, rendszeresen mossanak kezet és használják helyesen az evőeszközöket, vagy hogy az ebédlőben ne vágjanak a másik elé sorban állás közben. Azonban az alapvető elemi készségeken túl minden gyermeknek egyre nagyobb szüksége van az önállóságra. A gyermekek automatikusan önállóak, ha hagyjuk őket, hogy autonóm módon, a saját döntéseiket (is) figyelembe véve működjenek – mondja a pszichológus –, és nekünk ebben csak segítenünk kell őket. Beszéjük meg velük, hogyan tud egy-két apróságot megvenni a boltban, majd hagyjuk, hogy maga csinálja végig. Ebbe még az is belefér, ha nem találja, amit keres, és egy másik terméket akar választani. Bízzuk rá a problémák megoldását, ugyanis önállóságot teremt, ha maga fogalmazhatja meg az álláspontját és véleményt mondhat. A disputák és „bírósági tárgyalások” sok iskolában részei a kooperatív tanítási technikáknak. A „kritikus gondolkodásra nevelés” immár papíron sem létezik, csak üres gondolatok szintjén, és ha még lenne is igénye erre a tanárnak, a ránehezedő terhek mellett nagyon nehéz időt szánnia minderre.


Napi rutin
Ahhoz, hogy gyermekünk önállósodjon, elengedhetetlen a napi rutin kialakítása. Kezdetben mindez szülői segítséggel történik, de az évek során a gyerekek megtanulják beosztani a saját idejüket.
– Valamilyen rendszerre, struktúrára mindenkinek szüksége van, mert az képezi az önszabályozás alapját. Így van mihez képest felkelni, felöltözni, bemenni egy szervezetten működő intézménybe (akár munkahelyre), majd végigcsinálni a délutáni programokat is. Ezek visszatérő, kezelhető és ismerős keretet adnak a napi cselekvéseinkhez, amelyeken belül az egyes tevékenységeket részben már mi is meghatározhatjuk – magyarázza a szakértő. A gyerekeknél ez a rendszerszerűség fontos, ugyanis megkönnyíti a cselekvések szabályozását és bejósolhatóvá teszi az eseményeket. A felnőttek könnyebben megvannak külsőleg biztosított rendszer, struktúra nélkül, de éppen a karantén időszaka mutatott rá, hogy ez mennyire nem így van: a napi működési keretek kiesését emberek tömegei tűrték lelkileg rendkívül rosszul, amit jól mutat a motiváció csökkenésének, a hangulatzavaroknak és az otthoni konfliktusoknak a megjelenése, valamint az alkoholfogyasztás megugrása. Az online oktatásban résztvevő gyerekek mérésekben megmutatkozó kompetenciájának a visszaesése nemcsak annak köszönhető, hogy a struktúra és az iskolába járás rutinja kiesett, hanem hogy ezzel együtt megszűnt a személyes részvétel, valamint a másokkal való közvetlen kapcsolattartás élménye is.
A napi rutin kialakítása, a tanulási folyamatok és a szabadidő megtervezése tehát nagyban hozzájárul a sikeres megvalósításhoz, ezért érdemes már kisgyermekkortól kezdve bevezetni a gyerekek életébe. Azonban ez nem azt jelenti, hogy minden másodpercüket be kellene táblázni, ugyanis a szabadidő, a spontán időtöltés, a kikapcsolódás és a pihenés sem hiányozhat egy harmonikus életvitelből.

Szülői feladatok
A tévhitekkel ellentétben, nem az iskola az elsődleges közeg, amelyben gyermekünk nevelődik, hanem az otthon, a családi közeg. Éppen ezért ez lesz a legnagyobb befolyásoló és egyben személyiségformáló erővel bíró környezet a számára. Egy gyermek iskolai teljesítményét az is nagyban befolyásolja, hogy mennyire tudja energiáit a tanulásra fókuszálni. Kutatásokkal bizonyított tény, hogy a biztonságos kötődés, a szülő-gyermek közötti szeretetkapcsolat csecsemőkorban alakul ki, ezért van hatalmas jelentősége a gyermekünkkel otthon töltött első két-három évnek. Ez sosem válik elpazarolt idővé, hiszen egy ember életének a megalapozása történik ilyenkor. Egy gyermek a későbbiekben is akkor mer bátran explorálni, vagyis felfedezni, ha van legalább egy olyan személy az életében, akire mindig számíthat, aki mellett tökéletes biztonságban érezheti magát, aki elfogadja őt, és akivel hatékony, kétoldalú kommunikációt tud kialakítani, amely segíti a fontos döntések meghozatalakor. Ha mindez adott számára, akkor szülőként olyan hátteret biztosítunk, amely erőt ad neki, hogy könnyebben vegye a rá váró nehézségeket.


A szakértő szerint az óvodából az iskolába történő átmenetet általában biztosítja az alsó tagozat játékos tanulási közege. Itt ugyanis a gyerekek a kíváncsiságukat megtartva, természetes módon lépnek át a játékos szintről egy komolyabb terepre.
– Azonban ez a folyamat valójában nem váltás – mondja Natasa –, ugyanis a legkomolyabb felnőttkori foglalkozásokban is ott van a kíváncsiság, a kreatív fantáziamunka, a belülről fakadó érdeklődés és a játékosság, sőt, éppen ez emeli az adott tevékenységet a legmagasabb szintre. A problémamegoldásban nagyon sok az érdeklő fejtörés és az izgalom, a tanár ezt a természetes hajlamot tudja erősíteni a gondolkodtatással, az izgalmas problémafelvetésekkel, vagy akár saját meglátások kérésével.
Natasa szerint az otthoni segítségnyújtás a kisebbek esetében szükséges, és szívesen is fogadják, ha házi feladat írásakor a szülő foglalkozik velük, így erre érdemes időt szakítanunk. Később azonban a tanulás már nem a szülő feladata.
– A nagyobbaknak inkább ajánljuk fel, de ne folyjunk bele feltétlenül a tanulási folyamatba, mert azt az autonómiájuk korlátozásának élhetik meg, inkább hagyjuk, hogy ők maguk kérjék a segítséget. Itt sem érünk semmit a nyomásgyakorlással, maximum annyit, hogy a gyerek mechanikusan tanul meg dolgokat, ami nem, vagy csak ritkán válik valódi értő tudássá.
A tanulási folyamatot a tanulótársak is hátráltathatják. Számos tanulmány foglalkozik manapság a bullying (kiszolgáltatott személy bántalmazása) jelenségével, amely katasztrófához is vezethet. Nem egyszerű feladat gyermekünknek olyan tartást adni, amelynek köszönhetően nem válhat bántalmazás áldozatává.
– Igen, ez nehéz kérdés, hiszen az ehhez szükséges alapok is részben otthonról jönnek, hiszen vannak magabiztosabb és kevésbé magabiztos gyerekek. Ha a gyerek megérti, hogy ilyenkor rögtön szülői, tanári segítséget kell kérnie, akkor sok időt megspórolhatunk, mielőtt elfajulnának az események. – fejti ki a pszichológus.
Szülőként bizonyos mértékig mi is belefolyhatunk az iskolai ügyekbe, amivel sokszor megkönnyíthetjük a pedagógusok munkáját.
– A tanárok örülnek, ha a szülők bizonyos szervezési feladatokat levesznek a vállukról (például e-mailes körlevelek küldése, sütés iskolai ünnepségre, gyerekek szállítása, közös tornapóló beszerzése, logóztatása, stb.) – magyarázza a tanárnő. – Ezen kívül érdemes egyes tudnivalókat megosztani az osztályfőnökkel a gyermekünkkel kapcsolatban. A fogadóórán beszélhetünk neki gyermekünk személyiségéről; a különórákról, amikre jár, ha azok befolyásolják a gyermek iskolai részvételét, figyelmét; esetleg a reggeli iskolai beutazást is megemlíthetjük, ha a tanuló messzebbről érkezik az iskolába. Viszont napi szinten ne folyjunk bele az iskolai életbe, bízzunk az intézményben dolgozók szaktudásában.

Beszélgetésünk végén azt állapítottam meg, hogy sem szülőként, sem pedagógusként nincs egyszerű dolgunk, egy emberi élet jó irányba terelgetésekor. A nevelés ugyanis egy olyan összetett feladat, amelynek széthúzás helyett összefogásra kellene ösztönöznie a tanárokat és a szülőket. A jelenlegi oktatásügyi helyzetben – teljesen függetlenül a politikai állásfoglalástól – nagy kihívás elé állítja a tanárközösséget a jövő nemzedékének kinevelése, hiszen hatalmas a munkaerőhiány. Kellő motiváció nélkül pedig – mint megtudtuk – nincs siker, csak pályaelhagyó pedagógusok. Így az egymást szidalmazó posztok helyett, sokkal inkább célravezető lenne, ha a társadalom végre belátná, hogy nem egymás ellen, hanem egymásért vagyunk.