Alvó sárkány… így neveztem el a nyaralásunkat követően ezt a zord, kies, ám számomra végtelenül különleges és titokzatos szigetet, amely számtalan csodát őriz száz, mára már megszelídült tűzhányó fekete köveinek ölelésébe zárva. Hogy miért éppen rá esett a választásunk, nem tudom, hiszen nem örvend akkora népszerűségnek, mint testvérei, Tenerife vagy Gran Canaria. Nálunk a családban édesapám az utazásszervező, aki képes órákat eltölteni azzal, hogy minél kedvezőbb áron, minél tartalmasabb útitervet állítson össze. Így én is csak sodródtam az árral, és végül öten keltünk útra, hogy felderítsük Lanzarote-t, a hét nagy Kanári-sziget legkeletibb tagjának rejtelmeit. Ez a csodás hely számomra férfias erőt sugárzott, de miután jobban megismertem, sziklarengetegének borzongató látványa mellett, felfedte rejtett szépségeit is.

Tulajdonképpen a szigeteknek semmi közük nincsen a sárkányokhoz, de még a kanárikhoz sem – az Insula Canaria latin elnevezés annyit tesz, hogy kutyák szigete, ugyanis az őslakók domesztikálták az itt élő vad négylábúakat. A szigetek közül Lanzarote található legközelebb Afrikához, ennek ellenére spanyol fennhatóság alá tartozik. Egyébként számomra a legambivalensebb érzéseket keltő táj, amelyet eddigi életem során láttam.

Elmesélem, hogy miért…

1. nap
Repülőgéppel utaztunk, és közvetlen járat híján két órás reptéri várakozással Bergamóban lett volna csatlakozásunk, viszont néhány héttel az indulás előtt sajnos törölték ezt a járatot. Végül öröm is vegyült az ürömbe, mert így egy nappal meghosszabbítottuk a nyaralást. Hajnal 2-kor indultunk Kalocsáról a reptérre, majd egy másfél órás repülőút után, reggel fél 9-kor landoltunk Bergamóban. 10:20-kor már vonaton robogtunk Milánó felé, néha álomba szenderedve, így megérkezve kissé kótyagosan bolyongtunk a városban. Körbejártuk a Piazza Castello udvarát, paninit ettünk egy utcai bódésnál, és kívül-belül megcsodáltuk a milánói Duomót a múzeummal együtt, majd végigsétáltunk a Vittorio Emanuele diadalív alatt a forgalmas divatközpontba. Némi metrózás és egy újabb vonatút után, estére teljesen kifáradva, de élményekkel gazdagon kerültünk ágyba.


2. Nap
Egy kiadós alvás és reggeli után a repülő indulásáig fennmaradó néhány órát Bergamo óvárosának (Alta Citta) bebarangolásával töltöttük. Egyszerűen mesés… Már az odavezető út telis-tele volt régi, elegáns villákkal, amelyeket az ember legszívesebben egész nap elnézegetne. A főtér közepén egy robosztus templom ácsorgott, ahonnan kacskaringós utcákon át még az egyetem nyelvi karához is eljutottunk. Belegondoltam, milyen lett volna néhány félévet inkább itt eltölteni… Őszintén? Nem is lett volna rossz! Pár adag fagyi után, siklóval (Funicular) hagytuk el az óvárost, majd az apartmanban gyorsan felkaptuk a csomagjainkat, és a túlzsúfolt buszon, egy bögölytámadást is átvészelve, végre kijutottunk a reptérre. Már csak 4 óra választott el minket Lanzarote-tól!



Lanzarote szigetére ottani idő szerint este 8-kor érkeztünk meg egy nagyon erős – lehet, hogy egy kicsit túlzok –, legalább 50 km/h-s szélviharba és 18°C-os hőmérsékletbe. Én személy szerint egy pántos felsőben és farmer miniszoknyában érkeztem, tudva azt is, hogy az egész csomagomban csak egy darab farmerdzseki és egyetlen hosszúnadrág lapul. Nem erre számítottunk, kivéve Aput, aki azért csomagolás előtt ránézett az időjárás-jelentésre, csak erről elfelejtett szólni nekünk. Vagy talán tudatosan nem tette, hiszen a költséghatékonyság kedvéért összesen egy darab 20 kilós bőröndöt és a hátizsákjainkat vittük magunkkal. Szóval, irány a shuttle bus, majd a Gobycar autókölcsönző, ahol már előre lefoglaltunk egy autót. (Ez egy viszonylag új kölcsönző, ahol jobb árakkal dolgoznak, mint a többi helyen, ugyanakkor teljesen megbízhatóak, ráadásul náluk minden autó új.)

Az apartmanunk közel a reptérhez, a Playa Honda nevű strand parti sétányára nyílt, és mint az összes többi ingatlan a szigeten, hófehér volt. Mint egy kis mesebeli házikó, tengerkék ablakkeretekkel és ajtóval. Nem gondoltam volna, hogy egy egész sziget építészetét lehetséges így összehangolni. Az autentikus arculat Cesar Manrique művésznek köszönhető, aki nemcsak kitalálta, de sok munkával és lobbizással fenntartotta ezt a hagyományt.

3. Nap
Reggel még mindig szeles, de már 24°C-os hőmérsékletre ébredtünk, és végre napfény szűrődött be az ablakokon. Frissítő kávét szürcsölgetve gyönyörködtünk a tündöklő óceánban, mindezt a teraszunkon. Én ezt egész nyáron el tudnám viselni… Nem is tétlenkedtünk tovább, egy hosszú sétára indultunk a kilométeres, csendes partszakaszon, ahol meglepő módon csak lézengtek a turisták. Eddig olyan strandokhoz szoktam, ahol nyüzsögnek az emberek, és egy törölköző leterítése is komolyabb kihívást jelent. Ezen a szigeten akadtak ugyan forgalmasabb részek, de sehol sem volt zavaró tömeg. Délután átkocsikáztunk a Puerto del Carmen Beachre, ami körülbelül 10-15 percet vett csak igénybe, itt ugyanis nincsenek távolságok. Nekem ez a rész vált a kedvencemmé, és egy ízletes sangria társaságában azon ámuldoztam, hogyan tör magának utat az élet hatalmas kaktuszok és pálmafák formájában a fekete vulkáni kőzeten. Majd a homokos parton mezítláb sétálgatva realizáltam, hogy az óceán ugyanolyan hideg itt is, mint Playa Hondán: 19°C-os, tehát magamat ismerve nem sokat fogok úszni.


A nap tanulsága: a déli órákban MINDIG kenjük be magunkat legalább 50 faktoros naptejjel, még akkor is, ha nem érezzük forrónak a levegőt! Ugyanis a kis reggeli sétánknak köszönhetően estére rákvörösek lettünk.

4. Nap
A leégés következtében senki nem kívánkozott újabb napozásnak kitenni magát, így a programunk a Los Ajaches Nemzeti Parkban kezdődött. Tulajdonképpen az egész park egy vulkanikus gyűjtemény ormótlan kőzetekkel, ameddig a szem ellát. A földes úton zötykölődve megfordult a fejemben, hogy inkább vissza kellene kanyarodnunk, amikor a táj egyszer csak sivatagszerű panorámába fehéredett, és elénk tárult a Papagayo Beach sziklaszirtekkel, barlangokkal szegélyezett öble, maga a „sárkány” szíve. Ezen a napon az időjárás már igazi nyári hőségbe csapott át, de a szél egy percre sem nyugodott.


A „sziklamászás” levezetéseként Playa Blancát látogattuk meg, amely szemrevaló kikötőjével és napfényes sétányával könnyedén belopta magát a szívünkbe. De nemcsak a miénkbe, hiszen itt a vízi extrémsportok kedvelői is találtak maguknak változatos szórakozást, miközben motorcsónak húzta „szánjaikon” szelték a habokat.

Ha csak egy dolgot kellene kiemelnem, amiért megéri elutazni Lanzarote-ra, akkor az a Charco de los Clico, vagyis a Zöld-tó lenne. Első ránézésre lélegzetelállító volt, mintha nem is ezen a bolygón járnék. Annyira félelmetes, tekintélyparancsoló és egyedi ez a sárkánypikkelyekkel borított természeti képződmény, hogy csak úgy nem enged elsétálni maga mellett: megtorpanásra késztet, majd teljesen letaglóz a maga nyers erejével. Majd közeledve a viharos hullámokkal ostromolt vörös, homoksárga és éjfekete színekben pompázó, kolosszális sziklák tövéhez, ott bujkál magányosan egy földöntúli, aprócska elixír, a zöld tó.


5. Nap
Lanzarote egyedülálló építészeti stílusa a sziget két pontján csúcsosodik ki. Az egyik, a neves építész, Cesar Manrique otthona, a másik pedig a LagOmar. Mi ez utóbbit, Omar Sharif színész – a Doktor Zsivágó Golden Globe-díjas férfi főszereplője – nyaralóvilláját csodáltuk meg. A legendák szerint a kiváló kártyajátékos hírében álló Sharif – aki mellesleg napi 50 szál cigarettát szívott –, már az ingatlan megszerzése utáni első napon elveszítette LagOmart, mivel pont akkor akadt igazi ellenfélre a játékban. A hely érdekessége még, hogy az igencsak találó című „Rejtelmes sziget” filmjét, éppen Lanzarote-n forgatták.


A nyaraló kialakítása azt az érzést kelti a látogatóban, mintha egy barlangban lenne. Tulajdonképpen az egész épület egy sziklába vájt kőház, fehérre meszelt falakkal, zománcozott fehér kőpadlóval, kőből faragott ülőalkalmatosságokkal, egy rikító kék medencével, pálmafákkal, kaktuszokkal, saját alagúttal és kártyateremmel, valamint egy Afrika múzeummal. Akárcsak Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki otthona, luxuskivitelben.


Utunk a Harián, az „ezer pálma völgyén” keresztül vezetett a Mirador del Rio kilátóhoz, ahonnan viszont semmit nem láttunk. Pedig állítólag csodás panoráma nyílik innen a szomszédos La Graciosa-szigetre, ha éppen nem burkolózik ködös felhőbe a hegycsúcs. De így is megérte! Egyrészt áthaladtunk Harián, ahol egy seregnyi pálmafa őrzi a várost, mivel a helyiek minden gyermek születésekor, egy újabb fát ültetnek tiszteletük jeléül. Másrészt szemügyre vehettük a helyi kaktuszültetvényeket. Termőföld hiányában a sziget alkalmatlan a növénytermesztésre, kivéve a kaktuszt, amiből a tradicionális kaktuszlikőr készül. Az állandó szél miatt a területet néhány négyzetméteres parcellákra tagolják, és „kőfalakat” építenek a fák és növények köré, hogy túléljenek.


6. Nap
Végre kezdtünk lábadozni a napégésből, és lassanként mindenkinek sikerült új bőrt növesztenie a családban, így ezt a napot a kedvenc strandomra visszatérve, Puerto del Carmenen töltöttük. A parton 10,5 euróért béreltünk két napágyat, szigorúan napernyővel, tanulva a hibánkból. Mivel péntek volt, egyre többen érkeztek a partra, én pedig imádom ezt… Egyik kezemben jégkrémmel, a másikban egy könyvvel pihentem a nyugágyamon: felváltva nézelődtem és olvastam, miközben finom szellő simogatta a bőrömet. A mögöttem nyújtózkodó sziklafal megtörte a szelet, alattam forró homok terült el, és én mindeközben nem gondoltam semmire, egyszerűen csak kikapcsolódtam a világ körforgásából.

7. Nap
Esténként gyakran csámborogtunk Playa Honda tengerpartján, ahol a helyiek ingyenes táncórákkal derítették jókedvre a gyerekeket és felnőtteket. Ezen az estén viszont Arrecife városát jártuk be. Sötétben nem találtuk túl bizalomgerjesztőnek, így a parttól beljebb eső utcákba csak autóval kanyarodtunk be, de megbeszéltük, hogy az utolsó napon, világosban még visszatérünk.

8. Nap
A búcsú napja és egyben Lili-nap, azaz a névnapom. Ennek örömére megkóstoltuk a helyi finomságokat is. Nyaraláskor általában magunk főzünk, ettől függetlenül nem azzal telik a nap, hogy hatfogásos ebéd készül, hanem a létező legegyszerűbb ételekből állítjuk össze a menüsort. Ilyen például a lecsó, valamilyen előrepácolt hús, carbonara spagetti, fagyasztós pizza és saláta, valamint az elmaradhatatlan dinnye, amiből a családunk napi egyet biztosan elfogyaszt. (Egyébként isteni dinnyéket árultak a szigeten.) Mivel azonban a gasztronómia is része egy kultúrának, én pedig imádok enni, így a fűszervajon sercegő fokhagymás garnéla tapas sem kerülhette el a tányéromat.


9. Nap
Hogy szaladt el így az idő? Az utolsó óceánparti reggelimet fogyasztva leperegtek előttem a nyaralás képei. Mintha csak most érkeztem volna, az élmények mégis olyan távolinak tűntek. Érdekes, hogy minden várva várt utazás utolsó napján egy megfoghatatlan érzés uralkodik el rajtam – mintha az emberi lét csak egy pillanat lenne a világmindenség horizontján. A végeláthatatlan víztömeg, az őskövületek és az egész sárkánysziget már évezredek óta fogadják az idelátogatókat, és talán az örökkévalóságig így lesz, mellettük pedig minden múlandónak tűnik. És én, ebben a szemvillanásnyi életemben az emlékeimbe zárhattam ezeket a matuzsálemeket, amiért nagyon hálás vagyok.

De vissza a valóságba! A csomagok már az autóban voltak, majd a nyaralás utolsó programpontjaként ellátogattunk a Timanfaya Nemzeti Park területére, ahol egy tevekaraván tanyázott. Szegény tevénk fújtatásából ítélve azonban attól tartottam, hogy összerogy alattunk, így nem igazán sikerült átadnom magam a pillanatnak. Túlságosan megsajnáltam az állatokat, ezért megfogadtam, hogy soha többet nem tevegelek.


Ezt követően – ahogy azt korábban már megterveztük – Arrecifében, Lanzarote fővárosában töltöttük el a fennmaradó időnket. Itt található az egyetlen homokszínű hotel, amely kilóg a fehér épületek sorából, de legalább biztos tájékozódási pontként szolgál. A nagyvárosias környezetben, meglepő módon egy ódon vár áll, egy vízzel körülvett szirten, érdemes szemügyre venni. A plázakedvelőknek pedig mindenképp ajánlatos betérniük a Leftiesbe, amely egy spanyol Inditex üzlet – biztosan én sem csak két napszemüveggel utazom haza, ha nem lett volna korlátozva a bőröndünk súlya.


A hazaút meglehetősen hosszadalmasra sikeredett, ugyanis Bergamóban várnunk kellett az éjszakai csatlakozásra. Aki aludt már reptéren, átérzi ennek a súlyát… De még ezzel együtt is örök emlék marad számomra Lanzarote ezer arcának felfedezése. Lépten-nyomon egyik ámulatból estem a másikba, miközben fantasztikus élményekkel gazdagodtam, a képzeletem határa pedig kiszélesedett, ahogy ez a nyugodtan alvó „sárkány” közel engedett a szívéhez.

Fotó: Lili