Délután fél kettő van. Lujzi baba alszik. Már egész jól kialakult a napirendje, úgyhogy miután elmosogattam az ebéd közben összegyűlt csetrest, leülök kávézni. Négy és fél hónapos a kis tündérke… A születése óta még nem sokat elmélkedtem az elmúlt időszakon, mert a napok villámsebességgel pörögtek egymás után, sokszor azt sem tudtam, hanyadikát írunk. Babanaplóm következő fejezetében viszont egy kicsit elkalandoznak a gondolataim, és közben felelevenednek a tavalyi nyár forró napjai, amikor a várandósságom harmadik trimeszterébe léptem.
Eszembe jutnak azok az esték, amikor vizes törölközőbe csavart jégakkukkal próbáltam hűteni magamat, hogy aludni tudjak, mivel a hőérzetem annyira felborult, hogy állandóan melegem volt. (Hozzáteszem, ez azóta sem változott, viszont ennek köszönhetően egyszer sem fáztam a télen.) Alvás helyett csak forgolódtam jobbra balra, mert háton meg hason nem tudtam feküdni, közben meg azon idegesítettem magam, hogy Isti nyugodtan alszik és horkol. Egyszer mérgemben felkapcsoltam a lámpát, és megkérdeztem tőle, mégis hogy tud ilyen hőségben aludni?! De aztán beletörődtem a helyzetbe, úgy voltam vele, hogy majd másnap alszom, miközben a medencénk vízében ringatózom a matracon – az legalább hűsítő lesz. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy a csuklóízületeim teljesen kilazultak. Egy-egy rossz mozdulattól a hüvelykujjam kiugrott, sőt az is előfordult, hogy fél órát vártam, mire sikerült visszatennem a helyére – nem volt túl kellemes érzés.
Egyébként visszagondolva mázlim volt, hogy éppen nyáron vártam a babámat, mert így nem kellett táppénzre mennem, hiszen pont szünet volt az iskolában. Párszor azért elmentem idegenvezetősködni, hogy azt is megtapasztaljam, milyen az időjárás Bakodpusztán – ott is jó meleg volt.
A forróság ellenére továbbra is folytattam a rendszeres sétáimat, bár vennem kellett egy olyan papucsot, ami jó volt a lábamra, mivel a babavárás alatt eléggé megdagadt, és egy számmal nagyobb lett. (Szerencsémre mostanra visszanyerte a régi alakját, úgyhogy nem kellett megválnom szeretett cipőimtől.) Eleinte jól bírtam a 7 km-es köröket, de a várandósság vége felé csökkentettem a távot, mert a pulzusom már attól is 132-re ugrott, hogy felgyalogoltam a kórházi lépcsőn CTG-vizsgálatra. A kismama tornát sem adtam fel, hiszen nagyon szerettem csinálni, bár idővel egyre érdekesebben sikerült kiviteleznem a gyakorlatokat, de azért lelkesen dolgoztam a beachbodymon. A végén abban is reménykedtem, hogy a mozgás majd beindítja a szülést, de erről majd később.
Emlékszem, nyáron kezdtem el makramézni, így Lujzi baba kiságyára is készítettem néhány díszt. Ez az új hobbim csak ehhez az időszakhoz köthető, sem előtte, sem utána nem ástam bele magam jobban a rejtelmeibe, ezért is emlékeztet mindig a vidám, semmittevős, babavárós napjaimra. (A kreatívkodás közben egyébként A Bridgerton család előkelő tagjai szórakoztattak a Netflix kínálatából.)
Annak ellenére, hogy a PregHello szerint már egy görögdinnye nagyságú és szárzeller hosszúságú gyermeket hordtam a szívem alatt, nem mondtam le a nyári programokról, úgyhogy Lujzi baba a pocakomban sokat strandolt, volt szülinapi bulin és kerti partin, részt vett szabadtéri rendezvényeken, koncerten és persze Lélekmelegítők előadáson is. Remélem, élvezte a sok eseményt, mert én egyenesen imádtam.
Felelevenednek bennem az utolsó hetek is… Hűen magamhoz semmit nem kapkodtam el. Szeptember 24-ére voltam kiírva, de előtte két héttel még nagyban zajlott nálunk a tisztasági festés, a szobák átrendezése, a kiságy összeszerelése és a babacuccok összerendezése.
Addigra az ultrahangvizsgálatok is már heti rendszerességűre szaporodtak, de még így is alig tudtam kivárni a hétfőket, hogy újra láthassam a kisbabámat.
Általában, ha valami új dologgal állok szemben, akkor szeretek rá alaposan felkészülni, ezért most is nekiláttam, hogy végignézzek egy csomó szülésfelkészítő videót, majd meghallgattam a Tornai Ildikó dúlával készített három Női lét podcastot, és a kisgyermekes barátnőim élménybeszámolóit is felidéztem magamban. Végül bepakoltam a bőröndömet a kórházi lista alapján. Még egy hatalmas gumilabdával is felszerelkeztem, hogy majd azon vajúdjak, aztán csak türelmesen vártam. Végül eljött a terminus napja, de nem történt semmi. Mindenféle hiedelem kering arról, hogy milyen házi praktikák segíthetnek a szülés beindításában – én a legtöbbet kipróbáltam, és rendületlenül tornáztam tovább. Azonban hiába ittam literszámra az ananászlevet, egyetlen jóslófájás sem jött, és a napi szintű CTG-vizsgálatok sem mutattak változást.
A türelmem egyre csak fogyott, sőt, már kezdtem kimondottan mérges lenni. Aztán hat nappal a kiírt dátum után egy hétfő reggelen arra ébredtem, hogy folyik a magzatvizem. Hirtelen annyira izgatott lettem, hogy képtelen voltam magamra erőltetni azt a befelé forduló meditatív nyugalmat, amely a szülési tervemben szerepelt, és amit a szakértők is ajánlanak. Innentől kezdve felpörögtek az események.
Mivel a kórházba érve sem tapasztaltam még csak egyetlen enyhe fájást sem, így teljesen egyértelművé vált számomra az, amit korábban már sejtettem: nem természetes úton fogok szülni. Egy kicsit féltem a császármetszéstől, mert azelőtt még soha nem estem át műtéti beavatkozáson. A felfokozott idegállapottól és az ijedtségtől akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim a műtőbe vezető úton, amely még akkor sem csillapodott, amikor fél óra múlva megpillantottam az én gyönyörű, 4540 grammos kislányomat.
Dr. Tidir Alisza Vaszilijevna kísért végig a babavárás kilenc hónapján, és a műtétet is ő hajtotta végre. Neki és a kalocsai szülészet dolgozóinak óriási szerepe volt abban, hogy a lehető legpozitívabb szülésélményben és lábadozásban volt részem. Apás szülésre készültünk, ezért egy olyan gyermekágyas szobába kerültem, ahova a férjem és a családtagjaim is bejöhettek. Ott végre igazán szemügyre vehettem a kislányomat, akiről addig elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz majd. Lujzi élénk volt és édes, számomra a legtökéletesebb baba, akit valaha láttam – emlékszem, a világ legnagyobb csodája volt számomra, hogy egyszer csak egy új élet vette kezdetét.
A kávét kortyolgatva az is az eszembe jut, hogy amikor besötétedett, és elcsendesedett a kórház, életemben először kezdtem el úgy igazán gondolkodni az idő múlásán, és rájöttem, hogy ezt a kis arcot aprólékosan meg kell most figyelnem, mert holnap már nem lesz ugyanilyen. Az is átfutott a fejemen, hogy a földi lét sajnos nem is olyan hosszú, pedig jó lenne, ha örökké tartana…
Mivel egész nap nem ettem semmit, a gyomrom korgása zökkentett vissza a valóságba. Gyorsan elrágcsáltam egy kekszet, közben újra érezni kezdtem a lábamat. Bár a sebem égetően fájt, mégis egyfajta földön túli boldogság és megnyugvás öntötte el a szívemet: most már minden rendben lesz. Tudtam, hogy hamarosan felgyógyulok, és elkezdődik az életem egy új, csodálatos szakasza, amelyre elmondhatatlanul boldogan és kíváncsian várok.
